A Keleti pályaudvartól a Fiumei úti Nemzeti Sírkert felé indulva két nagy épülettömb ragadhatja meg a figyelmünket: az Országos Társadalombiztosítási Intézet Baleseti Kórháza néven 1940-ben átadott, Körmendy Nándor, Grundböck Béla, valamint a Csontváry-életművet a biztos pusztítástól megmentő Gerlóczy Gedeon tervei szerint épült Baleseti Központ, illetve a ma az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság székházaként ismert vöröstéglás épületegyüttes, amiről még véletlenül sem feltételeznénk, hogy ez volt a város első toronyháza, sőt, bátran mondhatjuk, hogy
Az 1907-ben megalakult Országos Munkásbeteg-segélyező és Balesetbiztostó Pénztár (később Budapesti Kerületi Munkásbiztosító Pénztár) pillanatok alatt kinőtte az Erzsébetváros szívében, a Dob és Damjanich utcákban működő irodáit, így halaszthatatlanná vált egy új irodaépület építése, melyhez a fővárostól a mai Nemzeti Sírkerttel (az egykori Kerepesi temetővel) szemben lévő, méretes telket vásárolták meg, 1910-ben pedig kiírták az – igen bonyolultra sikerült, hiszen a Pénztár a furcsa alakú telken bérlakásokat, udvari vízgyógyintézetet és számtalan funkciót kívánt elhelyezni, sőt, az építészeknek egy későbbi bővítés lehetőségére is gondolniuk kellett –tervpályázatot, melynek első díját a Munkásvédelem jeligével ellátott terv, Komor Marcell és Jakab Dezső munkája nyerte el:
A végleges homlokzatkép azonban nem igazán hasonlított az eredetire, sőt, a szoborsor helyett a homlokzaton egy, különböző, társadalombiztosítással kapcsolatos eseményeket megörökítő domborműsor kapott helyet, melyek a festőként és grafikusként is maradandót alkotó Biró Mihály (1886-1948) munkái, de a falak mögött megmaradt az első terveken már látható legyezőszerű alaprajz és a világos várócsarnok.
A Munkásbiztosítóból Országos Társadalombiztosító Intézetté (OTI) alakult intézmény azonban ezt az épületet is hamarosan kinőtte, így 1929-1930-ban szintén a Komor-Jakab páros készítette el a ma is látható épületegyüttes északi, a réginél egy szinttel magasabb, újabb – a korábbiaknál klasszisokkal furább – domborművekkel (Maugsch Gyula, Markup Béla és Zsákodi Csiszér János munkáival) díszített szárnyát.
A két épületet azonban nemcsak egy egyszerű folyosóval kötötték össze, hanem az amerikai felhőkarcolók mintájára megálmodott, tizennyolc szintes (közel hetven méter) magas toronnyal, mely a város első toronyházaként évtizedeken át uralta a környék képét.
Az épületegyüttes egyike volt az első magyar vasbetonépületeknek, de ez akár a vesztét is okozhatta volna, hiszen az új szárnynál már használták a hazánkban 1928-ban bevezetett bauxitbetont, így a torony teherhordó vasbetonszerkezetei is ebből készültek.
Az 1949-ig számos magyar épületnél használt anyag azonban közel harminc év alatt jókora szilárdságvesztésen esett át, melyet az építési anyagok minősége és az időjárás is erősen befolyásolt. A meggyengült épületrészeket természetesen utólagos átalakításokkal megerősíthették volna, de ez sokszor túl nagy összeget emésztett volna fel, ezért számos esetben a bontás mellett döntöttek. Ez történt a torony jó részével is: a toronyórával és szobrokkal díszített, pártázatos felső nyolc szint 1970-re eltűnt.
A harmadik emeleti ablakok közt álló alakok (a Kőfaragó, az Öntőmunkás és a Téglahordó nő, mindhárom Lányi Dezső 1930-as munkája), valamint az északi kapu feletti Ifjú munkás (Petri Lajos, 1930, és a délit őrző Munkás kalapáccsal (Lányi Dezső, 1930) azonban továbbra is őrzik az épület egykori fényét:
Az épületegyüttes ma egyébként kitűnő állapotnak örvend, köszönhetően a 2002 és 2004 közt zajlott, Nyíri Péter és Görgényi Judit tervei szerint elvégzett felújításnak.
