Rekordhideg van, pénteken, napközben Budapest szellősebb részein simán megvan a mínusz tíz, és ez csak durvább lesz, azt mondják. Utánajártunk a kínálkozó témának: hogyan élik túl azok a fedél nélküliek, akik kénytelenek megoldani az utcán? Azaz nincs hova menniük és – érthető módon – nem is próbálkoznak a túlterhelt és az utcánál – a hideget leszámítva – konkrétan veszélyesebb szállókon.

Megkérdeztük a hajléktalanok között rendszeres teatúrákat tartó Vöröskeresztet, és azonnal kiderült:

sehogy,
az utcán maradni ilyenkor biztos halál, pár nagyon kemény, biológiaicsoda-számba menő arcon kívül nincs az a hálózsák, ami megvédené az embert. Ilyenkor mindenki behúzódik valahová, még a rendőrök sem dobnak ki senkit az aluljárókból. Ahogy a fedél nélkül élők sem dobják ki egymást: megtelnek az erdei sátrak, kunyhók, sőt a Kamionmosó néven ismert erdőszéli hajléktalanváros is.

A Magyar Vöröskereszt nagyon gyorsan összeköt a kőbányai irodával, “ők tudnak majd nagyon durvákat mesélni.” Így jutunk el Budapest talán legszürreálisabb területére, a Kamionmosó néven ismert, a kőbányai Terebesi erdőben lévő betonmonstrumig. A terület főleg arról volt híres, hogy rettenetes méretű és állagú illegális szeméttelepként funkcionált, miután bezárták a kilencvenes években működő névadó intézményt.

A patkányparadicsomot tavaly hosszas huzavona után felszámolták, így a Kamionmosót birtokba vehették a fedél nélkül élő hajléktalanok, hogy kihasználva az adottságokat – raktárhelyiségek, öltözők, szélvédett részek a beton válaszfalak mentén – felépítsenek egy kisebb falut, amelynek persze részei a szedett-vedett kunyhók is a Mosó körül. Most, a minuszokban ezek mind megteltek.

Kőbánya hajléktalanügyben egyébként is a legnépesebb kerület, a Vöröskeresztnek nagyjából százhúsz ügyfele van itt, több mint felük él a Kamionmosóban vagy környékén. Hetente többször járnak ki teával, péksütivel,

mindenki az édesre megy,

mondják, nem baj, kell ilyenkor a kalória. Visznek még gyertyát, pályázaton nyert sapkát, sálat.

A kunyhók egy részében megoldják a fűtést, igaz, a gyúlékony anyagokból épült falak és a házilag okosított tűzhelyek, kazánok miatt kész biztonsági rémálom az egész, látni kiégett viskót is, ez van, most a hőmérséklet a lényeg.

Róbertéknél például meleg van, igaz, nem mutatja meg, hol él, rumli van, ha legközelebb szólunk, mielőtt jövünk, rendet rak, akkor mehetünk. Róbert látott már mindent, tizenöt éve él itt és így, de a rendre nagyon érzékeny. Ezzel egyébként sokszor találkozunk:

bármilyen kicsi és düledező a viskó, erre nagyon kényesek, az a kis hely mégis az övék, ott legyen minden a helyén és a lehető legtisztább.

Tündééknél például nem működik a kis kazán, “füst az jön, meleg nem”, mondja, meg is mutatja, az egész rokonság beköltözött, a testükkel fűtik fel plusz néhány fokra, ez arra pont elég, hogy ne fagyjanak meg. El is vesz pár gyertyát. Kész csoda, hogy ezen a télen halálesettel még nem találkoztak a kerületben; lefagyott lábujjakkal, durva kihűléssel igen, de egyelőre mindenki él, mesélik a vöröskeresztesek.

Az országban a télen eddig több mint nyolcvanan fagytak meg.

Ferencék sem tudják megoldani a fűtést, a betonszoba, amit lakásként berendeztek, nos… inkább mutatjuk.

Azért jól megvannak. Réteges öltözködés, duplapaplan és nem lesz semmi baj, mondja Ferenc, aki amúgy építőmunkás, bár most pont nincs meló.

A Kamionmosó lakóinak jó része egyébként dolgozik. Olyan is akad köztük, nem is kevés, akinek úgynevezett rendes munkája van. Ez a hajléktalanságnak egy olyan új rétege, akik nem férnek bele a “miért nem megy dolgozni inkább” érvelésnél leragadt kommentelők világképébe:

azokról a fedél nélkül élőkről van szó, akinek rendes, fizető állása van, csak egyszerűen képtelen lakást vagy szobát bérelni belőle.

Amit József bérelni tudna nyolcvanezerért, annál konkrétan jobb az, amit az egyik öltözőben lakásként összehozott: házi készítésű, de profi kályha, száraz falak, tisztaság, rend, konkrétan bármelyik középosztálybeli fehér embernek megfelelne, leszámítva persze, hogy nincs víz és áram.

Büszke is rá József, aki egyébként ipari alpinista és profi ketrecharcos, készül a nyíregyházi bajnokságra, és utcaművésznek sem utolsó. Ezek egy részét én csináltam – mutat az egyébként lenyűgöző szürreális graffitikkel teli falakra. Hogy hol tanulta?

Odabent. Hát nézd, tizenkét év. Meghalt mind a két gyerekem, elgázolta őket egy rendőr, mit tehettem volna, megbolondultam, fogtam egy kardot, levágtam. A rendőrt, mi mást. Életfogyttal kezdtük, mondtam a bírónak, miért, te nem bolondultál volna meg? Meg eleve elfogult vagy, rendőr, érted. Na, akkor levitték tizennyolc évre. Abból kaptam hat év kedvezményt.

Már csak fát kell okosítani, nem egyszerű, hozni csak úgy nem lehet, “szólnak”, a fakérdés igazi abszurd 22-es csapdája, csak az hozhat, akinek helyi lakcímmel van kártyája. Ez pedig nem egyszerű, ha az ember fedél nélkül él, márpedig, ha az ember fedél nélkül él, akkor kell csak igazán a fa; van, aki már a ruháit égeti, de hát az gyorsan ellobban.

Minusz kilenc fok van, amikor búcsúzunk. József megy fáért, most valószínűleg nem szólnak.