Azt írd meg, hogy van remény
– kiált még a kapuból utánam Zoltán. Bólogatok, hogy igyekezni fogok. Nem sokkal korábban a negyvenes, divatlapból előbújt férfi lendületes gesztusokkal ecsetelte, hogy ha neki sikerült legyőzni az alkoholizmusát, akkor bárki képes rá. Azt mondja, ő volt a legalja, de a mélyponton kegyelmet kapott. Meg persze segítséget. Semmi extrát, csak olyat, ami bárki számára elérhető.
Közösségi frusztráció
Karácsony van. Hivatalosan a szeretet, a család, az év végi lazítás időszaka az otthon melegében. A valóságban sokkal inkább szól stresszről, érzelmi hullámvasutazásról, szorongásról, elfojtásokról. Belülről mardossa az embert, hogy elég lesz-e a pénz, ételre, italra, ajándékokra. Meló után ott a közelharc, az órákig tartó sorban állás az üzletekben, otthon nagytakarítás, végeláthatatlan robot a konyhában. A munkahelyen év végi értékelés, vállalkozásoknál az üzleti év zárása.
Akad tíz perc szusszanni, lássuk, mi megy a Facebookon! Tökéletes fák, boldog, elégedett, szerető családok, Michelin-csillagos fogások a terített asztalokon, luxuswellness, egzotikus kiruccanás, álomajándékok. Tényleg egyedül én vagyok annyira nyomorult, hogy képtelen vagyok mindezt előteremteni a családomnak?
Nyilván nem, de nem túlzottan vígasztal, hogy népes a vesztesek tábora, ha oda tartozom. Nem véletlen, hogy dán társadalomtudósok azt tanácsolják, hogy az ünnepek idején, amennyire csak lehet, hanyagoljuk a közösségi portálokat.
A Koppenhágai Egyetemen egy ezerfős, főleg nőkből álló csoporton végzett felmérés eredményei szerint a közösségi portálok, de főleg a Facebook rendszeres használata negatívan befolyásolja az érzelmi kiegyensúlyozottságot, elégedetlenné és iriggyé tesz. Minél kevesebb kapcsolata van valakinek a valósággal, annál inkább, s mindez hatványozottan igaz az év végi ünnepek idején.
Az emberek az életük legboldogabb pillanatait töltik fel a netre, a legtöbbször beállított és alaposan szerkesztett képek formájában. Aki csak ennyit lát belőlük, az végtelenül frusztrálttá válik. Aztán már nyúl is a világ legnépszerűbb szorongáscsökkentője és stresszoldója: az alkohol után.
Szisszen a doboz, pukkan a dugó, tekeredik a kupak, jóleső melegséggel csúszik a lélekig a folyékony megváltás.
Erre iszunk!
Koccintás nélkül nem létezik ünnep. Különösen karácsony nem. Megérdemlem az egész éves hajtás után, különben is: ennyi luxus van az életemben. Mikor férjen bele, ha nem most? Iszik úgyis mindenki, ilyenkor ez a normális, nem? Az országban, amelyikben minden tizedik ember alkoholista, biztosan az.
Nem csak az alkoholista, aki egész nap iszik. Nem is csak az, aki minden nap iszik. A szenvedélybetegségnek semmi köze a részegséghez, az a sóvárgásról szól. Arról, hogy bár lehet, csak hetente, kéthetente iszol, már szerdán várod a hétvégét, amikor végre leguríthatsz pár pohárral.
Ha azt mondom neked, hogy egy évig egy kortyot se igyál, és belőled ez annyi érzelmi reakciót vált ki, mintha azt kértem volna, hogy ne szedj fel az utcáról kutyaszart, akkor rendben vagy. De ha valami olyasmi jut eszedbe, hogy nem vagyok normális, akkor érdemes elgondolkodnod a piához fűződő viszonyodról
– mondja Zoltán.
Pontosan tudja, miről beszél, ő maga is alkoholista, bár valamivel több mint öt éve nem ivott egy kortyot sem. 2011. december 13-án született újjá, miután elérte élete mélypontját. Előtte 18 éven át ivott, amiből az utolsó másfelet kétségbeesett küzdelemmel töltötte, de folyamatosan elbukott.
Alkoholkultúra
„Úgy kezdtem, mint mindenki más, gimnazista koromban. Én is beleszocializálódtam az alkoholizmusba. A környezetemben mindenki iszogatott: bármilyen összejövetel, nyaralás, sütés-főzés, ünneplés volt, vagy ha csak összejött kettőnél több ember, biztosan előkerült pár üveg sör vagy bor is. Az volt a természetellenes, ha nem ittunk.
Soha nem voltam mindennapos ivó. Hetente egyszer vagy kétszer nyúltam pohárhoz, csak akkor nem volt megállás. Én voltam az a csávó, aki részegen bármekkora baromságot megcsinál, hogy egy pillanatra ráirányuljon a figyelem, aztán a buli végén a sarokban fetrengve összehugyozza magát.
Az utolsó másfél évem arról szólt, hogy próbáltam önállóan kontrollálni magam. Elhatároztam, hogy csak sört fogok inni, vagy csak bort, egyszerre nem többet két, legfeljebb három pohárnál. Soha nem jött össze.
Olvastam valahol, hogy 28 napig tart az emberi szervezetet áthangolni, ezért egyszer elmentem egy hónapra a hegyekbe, hogy lovak között, komoly fizikai munkát végezzek. Még cigit sem vittem magammal, hogy teljesen megtisztuljak. Három nappal azután, hogy hazajöttem, tökrészegen szívtam egyik cigit a másik után.
Az utolsó napon bementem valami kocsmába, és leültem a játékgép mellé, hogy beleteszek egy húszast. A szerencsejátékra nem voltam rákattanva, akkor gépeztem életemben negyedszer, és addig valahogy mindig nyertem. Úgy voltam vele, ha el is megy a húszas, összességében még mindig bőven nyerőben vagyok: nyertem vagy 250 ezret az elmúlt két hétben.
Negyed óra alatt 80 ezer forintot nyelt el a gép. Akkor felálltam és hazamentem. Nem azért, mert mindet elbuktam, volt még pénz a zsebemben. De másnap reggel sikerült meglátom, hogy semmit sem ér az akaratom. Hiába határozom el, hogy nem rúgok be többé, hogy csak két pohárral iszom, vagy csak egy húszast teszek be gépbe, nem jelent az égvilágon semmit, nem vagyok ura önmagamnak. Akkor felhívtam egy számot, ami már fél éve ott volt a telefonomban, és elmentem életem első Anonim Alkoholista gyűlésére.”
Akarat
Gergő a legsúlyosabb időszakában vidéken dolgozott, és munka után minden nap vett két-három üveg bort, amit este meg is iszogatott. Hétvégén meg visszajárt Budapestre bulizni. Azt mondja, hogy egy kötekedő barom volt, amikor társaságban ivott. A végén annyira elveszítette az önkontrollt, hogy egyre gyakrabban két-három napig tartott egy-egy tökrészeg ámokfutása.
„Bár anyám alkoholista, és a saját szememmel néztem végig először azt, hogy kis híján belepusztul, aztán meg azt, hogy az AA segítségével sikerül magát megmentenie, nagyon sokáig nem ismertem be, hogy nekem is problémáim vannak. Ahogy a legtöbb alkoholista, komolyan hittem benne, hogy bár olykor hibázom, ura vagyok az életemnek. Tizenhárom év kellett hozzá, hogy belássam: nem így van.
A makacsságom miatt volt egy visszaesésem is. 2012 nyarán kezdtem el az AA-ba járni, aztán ősszel úgy éreztem, hogy már eleget tanultam, minden rendben lesz. Ez tartott január végéig, amikor azt éreztem, hogy gyakorlatilag bármire hajlandó vagyok, csak végre szűnjön már meg ez az egész. Annyi embert megbántottam, és annyi helyen sikerült megutáltatnom magam, hogy éreztem, nem bírom tovább elviselni önmagam.
Képzeld el azt, hogy egy este elmentem meginni valamit, aztán az lett belőle, hogy reggelig vedeltem, de úgy éreztem, hogy nekem muszáj bemennem a munkahelyemre. Ott persze rosszul lettem, ezért befeküdtem az asztalom alá aludni. A kollégáim akkor még rendesek voltak, felkeltettek és hazaküldtek. Az első kocsmába mentem, ittam még egy párat, aztán megint bementem a munkahelyemre, és megint befeküdtem az asztal alá aludni. Ki is rúgtak még aznap.”
Hasonló gondjai akadtak a pedagógus Attilának is. Imádta a kocsmák hangulatát, olyannyira, hogy egyszerre akár tíz törzshelye volt, ami nem kis teljesítmény, ha azt vesszük, hogy innen-onnan kitiltották időnként.
„Soha életemben nem voltam agresszív, csak elaludtam olykor a pulton. Középiskolás korom végéig tudtam abszolút kontrollálni az ivást, aztán egyre több társasági estém ért véget filmszakadással. Az igazi problémáim csak 2005 környékén kezdődtek, amikor elkezdtem egyedül is inni. Semmi különös, csak munka után, hazafelé beültem valahová egy sörre, hogy kicsit megpihenjek, rendezzem a gondolataimat. Soha nem úgy indultam el, hogy én most be fogok rúgni, csak az egy sörből mindig tizenegynéhány lett, később rövidekkel lekísérve.
Egyre többször kellett betelefonálnom, a munkahelyemre reggel, hogy gyomorrontásom van, vagy belázasodtam. Voltak másnapok, amikor úgy éreztem, muszáj dolgoznom. Elindultam, de az utcán remegni kezdtem, pánikroham tört rám. Bementem az első kocsmába és megittam egy felest, amitől enyhült rajtam a szorítás, úgyhogy megittam a másodikat, meg a többit is. Szerencsére, olyankor már soha nem bírtam elmenni a munkahelyemig. A legjobban az ijesztett meg, amikor már a józan periódusaimra sem emlékeztem tisztán. Volt, hogy bár nem ittam, utólag kellett ellenőriznem az elektronikus naplóban, hogy tanítottam-e aznap, vagy sem. Kórházi elvonókúrára mentem 2013 márciusában, ott bent ismertem meg az AA-t. Azóta nem iszom.”
Mélypont
Zoltán, Gergő és Attila története sokban hasonlít. Mindhárman megjárták a poklot és újjászülettek. Szerencséjükre még időben sikerült meglátniuk, hogy
A leszokás a legkeményebb elhatározással sem megy csont nélkül. Nem léteznek csodaszerek. Gergő eleinte cukros folyadékokkal, üdítőkkel próbálta átverni a sóvárgását, Zoltán kezdetben napi két és fél doboz cigit szívott, majd egy évvel később, amikor a dohányzással is leállt, rákattant a Nutellára, aztán szépen lassan az édességfogyasztását is sikerült normális mederbe terelnie.
Attila azt mondja, ő egyfajta allergiaként tekint a betegségére. Tulajdonképpen örül neki, hogy csak az alkohollal van problémája, hiszen a piálás nem létfeltétel. Úgy gondolja, hogy sokkal nehezebb dolguk van azoknak, akik valamilyen ételfajtára allergiásak, vagy evészavaraik vannak, hiszen enni muszáj.
Zoltán szerint a legfőbb titok, hogy nem a piálás ellen kell küzdeni. Az ellen kell küzdeni, ami miatt piálni kell. Ki lehet bírni összeszorított foggal, hosszabb-rövidebb ideig az absztinenciát, de mindig eljön egy pillanat, ami erősebb az embernél. Az év vége különösen veszélyes időszak ebből a szempontból.
Minden alkoholista az érzelmeire iszik. Ha belül nincs minden rendben, az ember nehezen kezeli az élet kihívásait, elkezd „muszáj életet” élni. Ha valaki azzal áltatja magát, hogy ura a saját életének, de nap mint nap szembesül vele, hogy tehetetlen a főnökével, a bankkal, a szolgáltatókkal, meg az egész rendszerrel szemben, akkor valamivel tompítania kell. Ha úgy érzem, utálom a munkám, de muszáj bemenni, mert fizetni kell a számlákat, egyedül vagyok a világ ellen, és nem látok a helyzetre megoldást, akkor hétvégén inni kell.
Zoltán szerint azonban mindenre van megoldás, csak nem egy pohár fenekén kellene keresgélni:
