A dolgok jelen állása szerint Rogán Antal semmilyen körülmények között nem volt Dubajban. Annak ellenére, hogy volt, aki látta, és volt, aki annyira hevesen megvédte (azaz állította, hogy nem volt ott), hogy az már önmagában gyanús. Az egész sztoriban nem is az az érdekes, hogy Rogán ott volt-e, hanem az, hogy vajon miért ciki még egy gazdag, a vagyonára ráadásul láthatón büszke, vastag bőrű politikusnak Dubaj. Miért nem állt ki Rogán azzal, hogy na és, ha ott voltam, akkor mi van? Igaza lett volna, nem? Mi a baj Dubajjal? Mi van ott? Tényleg ennyire gáz? Vagy csak irigyek vagyunk, hogy mi nem tehetjük meg, hogy odamenjünk és azt az egy dolgot tegyük, amit az ember Dubajban tehet: szórjuk a pénzt? Tényleg csak a pénzt lehet szórni? Tényleg nem tehetjük meg? Mennyi kérdés!
Maradjunk abban, hogy odajutni egyáltalán nem nehéz. Már csak azért sem, mert Dubaj tárt, vagyis táruló karokkal várja a kelet- és közép-európai turistákat, akik ugyan nem gazdagok, de azért van némi pénzük, annyi mindenképpen, hogy eltöltsenek egy pár napot és kiszolgáltassák magukat a megannyi szuper étterem, hotel és élménypark profi és vendégszerető indiai, pakisztáni, thai és afrikai személyzetével. Van is egy Travel Advance nevű itteni hivataluk erre a célra.
Nem állítom, hogy a három nap alatt, amíg ott voltam, minden kérdésre megtaláltam a választ (időközben pedig annyi új kérdés jött, hogy abba is hagytam a jegyzetelést, így képtelenség leegyszerűsítve tálalni a sztorit!), de egy kicsit jobban értem a várost, mint előtte. Orbán Viktort pedig sokkal jobban. Megmutatom és megmagyarázom.
Az első dolog, amit magyar fejjel nehéz felfogni, hogy ezt a várost megépítették. Illetve még mindig építik. Mármint szó szerint megépítették – nem csak úgy megépült, aztán a történelem során bővült, változott, középkori, újkori és modern negyedekbe rendeződött, hanem minden egyes pálmafát, sarkot és partszakaszt gondos kezek terveztek, fizettek és kiviteleztek, késedelem és pillanatnyi kétség nélkül.
Ez mindig is így volt. Ezer évvel ezelőtt is, amikor pár leleményes arab kereskedő letelepedett a semmi közepén, a homokban, mert pontosan tudták, hogy az öböl túloldalán élő perzsákkal érdemes üzletelni, ebből pedig felépíthetnek majd egy falvat az emberi életre egyébként alkalmatlan vidéken. Fel is építettek, nagyon-nagyon okosan, minden egyes sikátort szélirányba állítva, szélcsapdaként működő tornyokkal és a levegőt a házakba áramoltató alagútrendszerrel.
Nagyjából ma is ez van: pontosan tudják, mit akarnak, évtizedekre előre, és a pénzük is megvan rá. Ez a következő, ami magyar szemmel felfoghatatlan:
Elfogy majd az olaj? Építsünk akkora plázákat és hoteleket, hogy minden gazdag ember ide akarjon jönni! Nem a miénk a világ legmagasabb épülete? Építsük meg! A miénk a világ legmagasabb épülete, de egy másik országban már építenek egy még nagyobbat? Építsünk egy annál is magasabbat! Mégsem biztos, hogy idejönnek a gazdagok? Építsünk akkora repülőteret, hogy szó szerint megkerülhetetlenek legyünk! Meguntuk a mesterségesen kinéző képződményeket? Építsünk a világtérképre emlékeztető szigeteket és találjuk ki évekre előre, hogy mi lesz rajtuk! Nincs zöld? Ültessünk! Ja, hogy nincs eső? Csináljunk felhőket, addig is öntözzük az egészet iszonyatos pénzekért!
Dubajban minden építkezés hetekig-hónapokig tart, nagyon ritka, hogy évekig húznak fel valamit. Jó, a rekorder Burdzs Kalifát például hat évig építették, olyan is. Amikor a válság kitörésekor megtörtént az elképzelhetetlen: elfogyott a pénz, az emir/sejk, Mohammed Bin Rásid Ál Maktúm beleadott a saját vagyonából, azzal, hogy az eredeti Burdzs Dubaj helyett Burdzs Kalifának hívják. Ja, és akkor már lehetne egy kicsit magasabb is.
Ne kérdezzük, miért, Dubajban mindenre ugyanazt a tökéletes, magyar fülnek is ismerős választ kapjuk:
Sokat elmond, hogy Dubaiban annyi világrekord épült már, hogy a Guiness kénytelen volt külön irodát nyitni a városban, hogy ne kelljen folyton utaztatni az ellenőröket.
Itt van például az Atlantis nevű hotel, ahol ugye nem járt Rogán Antal, több mint 1200 szobája van, írtunk is róla, úgyhogy most csak a kilátást mutatom:
Az egész város épül, ránézésre felmérni sem lehet, mekkora lesz, ha elkészül, már csak azért, mert a mostani állás szerint sohasem készül majd el. Természetesen konténervárosokban élő, nagyon olcsón dolgozó vendégmunkások végzik a kétkezit, akiknek még ez is sokkal jobb, mint az otthoni viszonyok. A szolgáltató szektor szintén külföldről importált. Arabot dolgozni nem látunk – nem azt mondom, hogy nem dolgoznak, hanem azt, hogy nem látjuk, amikor igen.
A várost egy család, pontosabban egy emir irányítja, aki egyébként az ország miniszterelnöke és alelnöke is; itt senki nem problémázik az álláshalmozás miatt. Az emir és köre megkerülhetetlen, ahogy Dubaj legnagyobb fejlesztő-kivitelező cége, az Emaar is; ez a vállalat épít szinte mindent, ráadásul imádja reklámozni magát negyvenméteres betűkkel, így a város tele van EMAAR feliratokkal. Az ügymenet egyszerű: maga a sejk, vagy egy gazdag beruházó kitalál valamit, lebizniszelik, hogyan legyen, és pár hónap, egy-két év múlva átadják. Nincs csúszás, nincs bénázás, nem kell közbeszerzésekkel és a mutyik miatt sipákoló sajtóval bajlódni.
A sejk imádja a sportokat, adrenalinfüggő, így aztán az egész elit imádja a sportokat; ha a sejk lovakat vesz, az összes gazdag arab lovakat vesz, ha a sejk sólymászik, hirtelen mindenkinek, aki számít, lesz egy felső kategóriás sólyma (nem holmi prolisólyom, hanem igazi, nagy, félmillió dirhamos!). “Ezek aztán együtt utaznak a repülőn, muszáj volt megoldani, mert a gazdagok nem hagyták, hogy külön, a raktérben szállítsák a sólymokat” – mesélte Dubajban élő idegenvezetőnk, aki amúgy nyilván román. “Utaztatok már az Emirates első osztályán? Próbáljátok ki, elképesztő dili!” Megigiérjük, hogy kipróbáljuk.
Nagyon fontos: Dubajba ne menjetek, ha igazi, hamisítatlan arab kultúrára vágytok! Előbb esztek Michelin-csillagos olasz kaját, mint hogy szóba elegyednétek egy igazi helyivel. Az arab szokásokat főleg a fűszer- és az aranypiacon találjátok meg, persze itt is teljesen berendezkedtek a turizmusra, ide csak azok járnak, akik el szeretnék mondani, hogy szó szerint belekóstoltak valami tradicionálisba…
…és azok, akik szó szerint leakasztanának valami olcsó ékszert, ha már itt vannak. A nyers aranynak fix az ára, az ékszerekre kötelező alkudni, hiszen ez Arábia!
Dubaj furcsa, álszent, mesterséges világ, nem félúton van kelet és nyugat között, hanem egyszerre a kettő; a világ legnagyobb plázájának minden folyósóján külön imaszoba van, a városközpont sétányán száz méterenként kiírták, hogy
shop till you drop,
azaz, vásárolj, amíg ki nem fekszel.
A sivatagban most épülő luxuslakópark mellett pedig maradt pár érintetlen dűne, ami természetesen nem maradhatott úgy. Megnézték hát, milyen szórakoztató központjuk nincs még, és arra jutottak, hogy
úgyhogy építettek is egy nagyjából akkorát, mint Rogán Antal fél kerülete, most nyitott, jelenleg így néz ki:
Meg így:
Meg így:
Mindennek – mármint az elképesztő, gondtalan luxus – ellenére teljesen komolyan gondolják ezt a turizmus-dolgot; a legújabb cél az, hogy több napos-hetes úticél (turisztikaiul: desztináció) legyen a középosztálybeli családok számára is, azaz, ha megteheti, még egy magyar család is kiruccanhasson kicsit, és rácsodálkozhasson, milyen az, amikor egy egész városnak nem csak van pénze, de a legfinomabb önkifejezés, a Maslow-piramis csúcsa az, hogy azt a pénzt el is költse.
Ezzel együtt végig úgy éreztem, hogy Dubaj úgy várja a nem-szupergazdagokat, hogy el sem tudja képzelni, milyen, ha valaki nem az. Egyszerűen hiányzik a szótárból a kispolgár és a proli. Ez nyilván változik majd. Én készséggel elhiszem a sejknek, hogy ez is ki van találva.
A már említett Atlantis hotelben például máris ingyen lehet halakat nézni!
Illetve fejenként tíz-tizenötezer forint a több órás sivatagtúra, ahova profi, liszenszelt dzsipek konvojban viszik a turistákat. a gondosan körbekerített és ápolt dűnék közé.
Ez történik pédául, amikor 2016-ban kiraknak száz embert a sivatag közepén a naplementében:
Meg ez:
Meg ez:
Meg ez:
Van sólyombemutató is!
A sólyom ugyan kissé csóró, a sólyomtápláléklánc aljáról szedték (legalábbis sokkal kevésbé méltóságteljes, mint a tévé alapján, plusz egy önző kis görény, aki semmilyen érzelmi szállal nem kötődik az emberhez, ha teheti, le is lép), és még csak nem is beduin mutogatja, hanem egy egyébként nagyon rokonszenves, kiejtéséről ítélve ausztrál vagy új-zélandi fiú.
De ne aggódjunk, a turisták kedvéért felállított álbeduintáborban van Facebookprofilkép-sólyom is, profi fotóssal!
…és hastáncos!
…és gondosan megkomponált díszletek!
Miután lement a nap, teljes sötétség borult a sivatagra, ami a dubaji arabok szerint elfogadhatatlan, ezért zöld lámpákkal kivilágítják a környező dűnéket. Logikus, ugye? Nem? Kit érdekel?!
Család. Szűk és zárt üzleti kör. Féldemokrácia. Egy erős kezű vezető, akinek senki nem kérdőjelezik meg a hatalmát. Rolex- és Louis Vuitton-gazdagság. Gyors, hatékony ügyintézés. Bujtatott kasztrendszer. Privilégizált beruházók. Sport. Értitek, mire akarok kilyukadni? Teljesen mindegy, mit sugallt az arabokról a menekültellenes retorika:
Ha másért nem, ezért érdemes elmenni.