A trianoni békediktátum értelmében Magyarország 61 633 négyzetkilométernyi területet adott át Csehszlovákiának 3,5 millió lakossal, amelynek 30,3 százaléka vallotta magát magyarnak. Az egykori Észak-Magyarország vagy Felvidék, a mai Szlovákia mellett északi szomszédunkhoz csatolták Kárpátalját is, ami ma már Ukrajnához tartozik.
Magyarország aláírta és ratifikálta a békeszerződést, de e két világháború közti magyar kormányok legfontosabb külpolitikai törekvése a revízió volt. De nem “mindenáron”: a korszak mérvadó, reálisan gondolkodó politikusai békés úton, a diplomácia eszközével kívánták elérni az újabb, immár az etnikai viszonyokat figyelembe vevő határok meghúzását.
Hitler nagyon megharagudott
E politika első szakítópróbája jött el 1938-ban. Márciusban Hitler bekebelezte Ausztriát, majd a Szudéta-vidék 3,5 milliós német lakosságának védelmére hivatkozva Csehszlovákia ellen fordult. Terve pofonegyszerű volt, csupán Magyarország segítségére volt szüksége. Horthy Miklós kormányzó és Kánya Kálmán külügyminiszter augusztusban Berlinben tárgyalt, ahol a Führer közölte velük:
A “Mindent vissza!” lázában égő, a Szent István-i határok után vágyakozó országnak ennél nagyobb “szerencse” nem is hullhatott volna az ölébe. De Horthy gyorsan és kategorikusan nemet mondott. Mert reálisan gondolkodott. Tudta, egy ilyen támadás hamar általános háborúhoz vezetne, amelynek kirobbantásáért sem személyesen, sem hazája nevében nem vállalta a felelősséget.
Süketek és vakok egyezkedése
A nácik tehát más megoldás után néztek, hamar meg is találták: katonai agresszióval fenyegetve Münchenben tárgyalóasztalhoz ültette a nagyhatalmak vezetőit, szeptember 30-ának hajnalán megszületett a müncheni szerződés. Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország elismerte a német területi követelések jogosságát, és november 10-éig adott haladékot Csehszlovákiának a Szudéta-vidék kiürítésére.
Neville Chamberlain az egyezmény egy példányát lobogtatva tért haza, és kijelentette: “Hiszem, hogy ez a béke egész életünkre szól”. A franciákat és az angolokat ennél több nem is érdekelte, pedig a szerződésbe Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter javaslatára bekerült egy kitétel:
Előbbivel sikerült is dűlőre jutni, ám a magyar-csehszlovák egyeztetések “süketek és vakok” alkudozásának bizonyult. Kánya Kálmán így fogalmazott:
…oly űr tátong a két delegáció által képviselt álláspont között, hogy annak áthidalását meggyőződésünk szerint ezektől a tárgyalásoktól nem remélhetjük. Ezért a m. kir. kormány elhatározta, hogy e tárgyalásokat a maga részéről befejezettnek tekinti, és hogy a Csehszlovákiával szemben fennálló területi követeléseinek mielőbbi rendezését a müncheni jegyzőkönyvet aláíró négy nagyhatalomtól kéri.
A döntés tehát ismét a nagyhatalmakra várt. Nagy-Britannia és Franciaország nem kívánt részt venni benne, a döntőbíráskodást Olaszországra és Németországra bízta. Az eredményt 1938. november 2-án hirdették ki a bécsi Belvedere-palotában.
A döntést a trianoni Magyarországon és a felvidéki magyar lakosság körében is kitörő öröm, lelkesedés fogadta, a honvédség november közepéig bevonult a visszaszerzett területre. Voltak persze olyan hangok is, amelyek kevesellték az eredményt, amire Hitler állítólag megjegyezte: “a magyarok túl sokat akarnak és túl olcsón”.
Az 1938. évi XXXIV. törvénycikk “a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeknek az országgal egyesítéséről”:
A magyar törvényhozás mélységes áhítattal ad hálát az isteni Gondviselésnek, hogy az elszakított Felvidék egy része húsz évi távollét, szenvedés és az idegen uralommal szemben kifejtett hősies ellenállás után visszatér a Magyar Szent Korona testébe. A magyar haza bensőséges örömmel üdvözli és a szerető anya meleg gondoskodásával öleli keblére sokat szenvedett visszatérő véreit.
(Kiemelt kép balról jobbra: František Chvalkovský, Galeazzo Ciano, Joachim von Ribbentrop, Kánya Kálmán/Wikipedia)