Mehmed szultán nagyszabású háborút tervezett 1456-ra, tavasszal hatalmas önbizalommal indult útnak. Kijelentette: reggelijét Nándorfehérváron, ebédjét Budán, vacsoráját pedig Bécsben kívánja elfogyasztani. 1456. július 4-én ült le a reggeliző asztalhoz, vagyis ezen a napon kezdte meg a körülzárt Nándorfehérvár ostromát.
Meglehetősen nyugodt lehetett, 150 ezer katonájának mindössze Szilágyi Mihály hétezer vitézét kellett megtörnie a vár falain belül. Eleinte még abban is biztos lehetett, hogy Hunyadi János 12 ezer katonája és Kapisztrán János mintegy 30 ezer, gyenge harcértékű népfelkelője képtelen lesz áttörni a gyűrűt, külső és tétlen szemlélője lesz csak a harcnak.
A mélybe veti magát
Nem így lett, de történetünk most nem a nagy diadalról, hanem Dugovics Titusz közismert hőstettéről szól: 1456. július 21-én, az ostrom utolsó napján önmagát is feláldozva rántotta a mélybe a toronyra zászlót tűző törököt.
Mátyás király történetírója, Bonfini mester így beszéli el a hőstettet:
Emlékeznek egy zászlóval odalopakodó törökre, aki gyorsan kúszott fölfelé, a legmagasabb toronyra, hogy királyának jelvényét annak a csúcsára kitűzze, és ezzel bátorságot öntsön a többiekbe. Nyomban utánaered egy magyar, és mielőtt amaz a nemzeti zászlót ledobná, a torony tetején verekedni kezdenek. És mert a magyar másképp nem tudja megakadályozni, megragadja a törököt, és a legmagasabb csúcsról azzal együtt a mélybe veti magát.
Csakhogy Bonfini mester nem említi a vitéz nevét, ráadásul a történet visszaköszön nála egy későbbi, Jajca várát érintő ostrom leírásakor:
Megemlékeznek egy magyar ragyogó hőstettéről, aki észrevette, hogy egy török ki akarja tűzni a császári jelvényt az egyik toronyra, mire a magasból a támadóval együtt levetette magát a mélybe, hogy továbbra is Corvinus zászlaját lássa mindenki.
Létezett a hős
Furcsa az is, hogy későbbi szerzők nem említik a jelenetet, de még azok sem, akik sokat merítettek a mester munkájából. Mi történhetett?
Aztán lassan a hőstett is, mígnem a XVIII. század végén a népszerűsítő munkák ismét “felfedezték”, és szereztek neki egyre nagyobb ismertséget. Neve még ekkor sem volt, ezzel a szepességi szász származású Johann Karl Unger ajándékozta meg a nándorfehérvári hőst a XVIII-XIX. század fordulóján: Körmendi János. Hogy ezt honnét vette, rejtély, valószínűleg Unger maga találta ki.
Dugovics Titusz
Aztán 1824-ben jött Döbrentei Gábor cikke: Dugovics Titus, ki magát, csak hogy Nemzete győzzön, halálra szánta. Döbrentei 1815-ben járt Szombathelyen, ahol a vármegye egyik esküdtje, Dugovics Imre megmutatta neki Mátyás király egy 1459-es adománylevelét, amelyben a király Dugovics Titusz fiának, Bertalannak adományozta a Pozsony megyei Tejfalut.
Egy másik, 1588-ban kelt oklevél, Titusz nándorfehérvári hőstettére utalt, egy Bercsényi Miklós aláírását viselő levél pedig így fogalmazott egy bizonyos Dugovics Györgyről:
… kinek Tit Eleje Belgrádi toronnál Magyar mód el holt.
Döbrenteit meggyőzték a bizonyítékok, munkája révén pedig Dugovics Titusz neve máig elválaszthatatlanul összeforrt a nándorfehérvári hőssel. Azóta kiderült, hogy a Dugovics Imre által bemutatott dokumentumok mindegyike hamisítvány volt.
Miért hamisított? Nem tudni pontosan, de minden bizonnyal összefüggésben állhatott azzal a perrel, amely épp akkoriban folyt, és nemességét, ezzel együtt adómentességét, előjogait kérdőjelezte meg.
A lényeg tehát, hogy feltehetően létezett egy magyar hős, aki a zászlót kitűző törökkel együtt ugrott a halálba, de ezt az embert biztosan nem Dugovics Titusznak hívták.
