Tényleg tűzre jutnak a könyvek?
Vitathatatlanul. Volt egy kísérlet, melynek során a patkányok agyát bedrótozták, aztán két gombot helyeztek az állatok elé, ha az egyiket nyomták, az elektróda orgazmussal jutalmazta őket, ha a másikat, ennivalót kaptak. Ugye sejti, mi lett a vége? Az összes patkány éhen halt.
Hogy jön ez a könyvekhez?
Ahogy egyre beljebb gázolunk a digitalizációba, egyre kisebb lesz az igény műveltségre, művészetre, versre. A kultúra, benne a könyv a szellemi táplálék, a virtuális világ pedig azzal, hogy erőfeszítés nélkül teljesíti a vágyainkat, a könnyű orgazmus.
A zöme után szerintem digitális nyom sem marad, hiszen világszerte a könyvállomány egy ezrelékét sem digitalizálták. Azt is minek? Az ismerőseim százszámra töltenek le könyvet tabletre, de egyikük sem onnan olvas. Hallott már olyanról, aki elektronikusan olvasta volna végig a Don Quijotét?
Olyanról se sokról, aki nyomtatott könyvben.
A könyv akkor is más, azt kézbe veszi, simogatja, szagolgatja, szereti, ismeri az ember. Bizonyos kötetetek a személyes barátaivá válhatnak. De erre már nincs idő, nincs türelem. A könyv haldoklik. A nyomtatott még ötven, száz évig húzza, majd eltűnik, ahogy a kéziratos könyv is eltűnt a könyvnyomtatás feltalálása után néhány évtizeddel.
És ezt nem gonoszságból teszik, csak hát ennek az “adathordozónak” – szörnyű szó – lejárt az ideje.
Régiségértéke csak marad a könyvnek.
Néhány gyűjtemény persze túléli, mutatóba marad majd egy-két központi raktár, pár könyvtárat pedig csak úgy ott felejtenek majd valahol. De a régiséghez való vonzalom is múlóban. Azt eleve csak a reneszánsz találta ki, hogy a régi értékes: ebből a gondolatból nőttek ki a XV-XVI. században a könyvtárak, múzeumok, gyűjtemények. De ez a múltba vetett hit még Európában sem volt általános. Gyerekkoromban azt mondták Leányfalun a parasztok, hogy vihetünk mindent a padlásról, mert nekik aztán nem kell a sok haszontalan, ósdi lom, és az arab országokban is csak azért őrzik manapság a régit és az ócskát, mert jön rá a turista. Ám lassan az európai számára sem lesz többé értékes a régi.
A szemünk láttára veszíti el értékét a múlt és az emlékezet. Platón írta a Krisztus előtti negyedik században, hogy az írás megjelenése visszafejlesztette az emlékezetet, hiszen már nem kell mindent fejben tartani, megjegyezni. Indiában ma is élnek brahminok, akik kétéves koruktól memorizálják és kívülről fújják a Mahábháratát meg a Rámájanát: az írás ezt a képességet fölöslegessé tette. Az írás után a nyomtatott könyv megjelenése mérte a következő csapást a memóriára, a számítógép és az internet pedig végképp betesz neki. Ahogy mondtam, előbb a nyomtatott könyv tűnik el, aztán az elektronikus könyv, majd a betű. Végül pedig az emlékezet is. Ma már valójában az emberi emlékezet ellen folyik a harc, már az iskolában is.
A betű helyett mi lesz?
Kép. Két-három digitális generáció talán még olvas valamicskét, de aztán lassan elfogynak azok, akik öt percnél tovább képesek figyelni egyetlen, betűkből álló szövegre. Tolsztojnál máris érdekesebb a Facebook, Spinozánál szórakoztatóbb egy viccesen ugráló kiskutya, nem? Pláne, ha a technika fejlődésével beépíthető lesz az agyba egy modul, amin keresztül közvetlenül ingerelhetőek különféle idegközpontok.
Baj?
Annak, aki együtt hal evvel a világgal, persze, hogy baj. Igaz, mindennek vége szakad egyszer. Az egyes embernek, a népeknek, a kultúráknak.
Ám akkor is szép lehet egy élet, ha az ember tudja, hogy egyszer véget ér.
Az ön szakmája pont arról szól, hogy a közös tudást, a közös történeteinket az örökkévalóságba mentse.
Valóban őrző vagyok, bár örökkévalóságról nem álmodoztam soha. Mindig is úgy gondoltam, hogy a társadalomban vannak termelők, irányítók, szolgáltatók és őrzők. A könyvtáros közös kaszt a katonával, a rendőrrel és a tűzoltóval. Őrizzük, amíg van mit, és van kinek. Őrzünk, amíg létezünk.
„Nyilvánvalóan púp vagyunk a társadalom hátán, de tehetetlenségből vagy megszokásból, illetve talán bizonyos, nehezen múló gátlások következtében, most még nem bántanak bennünket – a kellő alkalomra várnak.”
Igen, ezt írtam. Őrzünk, amíg hagyják. Sajnos vannak, akik nem hagyják, magas kulturális posztokon is akad belőlük elég.
Hány olvasója van a könyvtárnak?
Napi kettő-három… De hát mi is csak hárman vagyunk, többet ki sem tudnánk szolgálni. Kutatók, phd-ző egyetemisták, családfakutatók, érdeklődő gimnazisták járnak ide. Aktív orvos nem, csak nyugdíjasok, menedék ez nekik, összegyűlnek, egymásnak tartanak előadásokat.
De nem kell ám rám hallgatni, hiszen én a könyves világgal vagyok azonos, és bár az eszemmel elfogadom, a lelkem nehezen viseli, hogy az összes értékem értéktelenné vált, hogy minden fáradozásom, beleértve a hatvan könyvemet is, valójában semmit sem ér.
Hatvan könyvet írt?
Hatvannégyet, igaz, a zöme fordítás, angolból, németből, pénzért. Akad köztük novellás- és verseskötet, ismeretterjesztő könyv, kislexikon, tudományos munka, és bevezetővel, magyarázatokkal ellátott fordítás egyaránt. Harmincöt éve olvasok tizenhatodik-tizenhetedik századi tudományos könyveket, és szinte mindben találok valamit, ami megírásra érdemes. Átrágom magam tíz-húsz könyvön, és írok belőlük egy huszonegyediket. Semmi értelme, de sajnos, ha az ember sokat olvas, iszonyatos késztetést érez, hogy írjon is.
Hány nyelven beszél?
Latinból és ógörögből is fordítok. Van egy szlovák orvostörténész barátom, Frantisek Simon, ő nem tud magyarul, én nem tudok szlovákul, a latin a közös.
Amúgy, ha találkozunk Kassán, és megisszuk a harmadik jó szlovák sört, bármilyen nyelven jól elbeszélgetünk.
Melyik a kedvenc fordítása?
Paolo Zacchia XVI. századi főorvos írt a 16. század végén egy könyvet az orvoslás és a jog közös problémáiról. Ebben összefoglalta, hogy mik a házastársi kötelességek: hányszor közösüljön egy katolikus pár, milyen pózokban, mennyi ideig, mit szabad nekik, mit nem, sőt, azt is kifejtette, miért kötelessége a hívő férfinak, hogy asszonyát orgazmushoz segítse. Jó szöveg. Lefordítottam, írtam mellé bőséges magyarázatot, egy kolléganőm pedig korabeli képeket válogatott hozzá. Alapmű. Kedvenc saját könyvem pedig a Kicsi Sanyi barátommal közösen írt Hetes lexikon. Minden, amit a hetes számról tudni kell, benne van, tudományos könyv, de nagyon vicces is, legalábbis szerintem. Sajnos a könyveket egyre kevesebben olvassák. Az első könyvem 1989-ben jelent meg, az volt a címe, hogy Bevezetés a kísértettanba, húszezer példányban fogyott el, ma ötszáz is hatalmas siker.
A legutolsó szépirodalmi könyvemből, az Átváltozásokból szerintem csak én vásároltam, pedig egy teljes blokk benne a könyvtárban hallott, megélt gyönyörű anekdotákból áll. Muszáj volt leírnom őket.
Mond egyet?
Jaj, nagyon jók voltak! Az intézet nevében évtizedek óta mérek fel hagyatékot, megvásárolom a nekünk hiányzó orvosi könyveket. Valamikor a nyolcvanas években egy Király utcai orvos özvegye hívott a lakására. Ódon ház, ódon könyvek, műszerek. A szoba közepén egy fantasztikus, 1910-es röntgen: izzó, drótok szabadon, nulla árnyékolás, amikor bekapcsolták, szóródtak mindenfelé a sugarak, életveszély.
Ugye milyen édes történet!
Mond még egyet?
Kitakarítottuk az intézet pincéjét, rendeltünk egy autót, segítettem a munkásoknak, álló napig hordtuk fel a papírszemetet. A végén meghívtam őket egy sörre, barátságban váltunk el. Hónapokkal később állok a kapuban Schulteisz Emil professzorral, főigazgatónkkal, a korábbi egészségügyi miniszterrel – tökéletes úriember, mellény, óralánc, nyakkendő -, beszélgetünk, amikor elhúz előttünk egy kukásautó, hátul csimpaszkodik Attila és Gábor, és kiabálnak, hogy szia, Laci! Én meg visszaintegetek, hogy sziasztok, fiúk. Rám néz Schulteisz, hogy kérlek, te honnan ismered ezeket az urakat? „Együtt dolgoztunk, professzor úr.” Nem kérdezett többet. Hiszen úriember.
A demokratikus Magyarország első miniszterelnöke innen, az orvostörténeti intézet éléről került a politikába. Van antallos sztorija is?
Az ő volt irodájában ülünk! És az Antall Jóska szobra is itt ül. Könyököl, ahogy a fotókon. Imádott pózolni, volt hozzá szép blézerzakója, kék inge, ezüst barkója, letámasztotta a könyökét, és nézett azzal a nagy kék szemével.
Kiválóan társalgott, mindenhez hozzászólt. Az irodája tele volt lóképekkel, órákig beszélt róluk. Meg a borokról, azokhoz is értett, bár soha egyetlen kortyot nem ivott, nem bírta a piát. Én nyolcvanegyben kerültem ide, az egyetem után az Országos Levéltárban kerestem állást, onnét küldtek ide azzal, hogy az orvostörténeti múzeumban épp most lett öngyilkos a latinos kolléga, van hely. Azzal léptem be az ajtón, hogy „Antall főigazgató elvtársat keresem”, akkoriban ez volt a módi. Mire Antall azt válaszolta:
Itt nincsenek elvtársak, csak urak.
Rögtön tudtam, hogy ez nekem való hely. Tündéri ember volt. Ötvennyolcig taníthatott a Toldyban, aztán nehezen élt, közönségszervező lett a szakszervezetnél, operabérleteket, színházjegyeket adott el. Hatvanegy-hatvankettő körül landolt az intézetben, egy tanítványának a minisztériumban dolgozó apja intézte el neki ezt az állást. Tehetséges emberként gyorsan karriert csinált, a főnöke pont jókor, ’66-ban halt meg, és Antall Schulteisz professzor oldalán azonnal átvette a hatalmat. Koncepciózus ember volt, lett egy-kettő könyvtár, múzeum, levéltár, társaság, lap, sok-sok nemzetközi kapcsolat. Kiváló koponyákat alkalmazott, és egy sor deklasszált üldözöttet. A múzeumban nyolc nyelven beszélő tárlatvezetők kalauzoltak, egyikük eredetileg külügyi államtitkár volt, a másik vezérkari ezredes, a harmadik követfeleség. A levéltárban dolgozott Maléter Pál özvegye, a fegyveres összeesküvés miatt életfogytos, amnesztiával szabaduló Kasánszky Zsombor, aztán a szintén életfogytos Lambrecht Miklós, akire nem tudták ráverni a szabadkőműves összeesküvést, így valami másért meszelték el. Munkatársunk volt Csanád Vili bácsi, a felvidéki mélymagyar és Farádi Veress Sándor huszár főhadnagy, aki – fontos a dátum! – ötvenhat november tizenhatodikán, valahol Szentes környékén megalakította a huszár honvéd ellenálló zászlóaljat, majd rögtön kapott is hat évet, anélkül, hogy fölült volna a lóra. Hogy ezek mit össze vitatkoztak egymással!
Meséljen még.
A nyolcvanas években dolgozott itt az akkor már idős Huszár Lajos professzor, a magyar orvosi numizmatika atyja. Egyszer kórházba került, Antall látogatta, ám egy nap megkért, hogy kivételesen vizitáljam én Lajos bácsit. Átballagtam az ORFI-ba, megkerestem a kórtermét. Az egyik ágyon öregember haldoklott, beesett szem, vértelen ajak, sápadt, verítékes bőr, kiugró orr és arccsontok, csapzott ősz hajcsomók, hanyatt fekve, nyitott, fogatlan szájjal hörgött. Mivel az életvidám Lajos bácsit nem találtam, kérdeztem az egyik beteget, hol lehet a kollégám. Ő az, mondta, és a félhalottra bökött. Visszatérve a könyvtárba beszámoltam Antallnak, hogy szegény Lajos bácsi az utolsókat rúgja. Főnököm nagy sóhajtozások közepette maga mellé vette néhány, az alkalomhoz illő munkatársát, majd átvonult búcsút venni a barátjától. Csakhogy időközben Lajos bácsi szerencsére felébredt, megmosdott, megfésülködött, visszahelyezte a műfogsorát, és a folyosón sétálgatva, banánnal a kezében, vígan fogadta Antallékat. „Mi ez itt, emlékbizottság?” – kérdezte tréfásan. Antallék kórusban vágták rá: „Dehooogy!” Ez is isteni történet, nem?
A politikus Antallból hová tűnt ez a játékosság?
Már miniszterelnökként visszalátogatott az intézménybe, és olyanokat mondott, hogy eleinte azt hittük, viccel. Ijesztő volt. És még így sem lett rossz miniszterelnök, pláne, ha összehasonlítjuk az utána jövőkkel. Kár, hogy a gazdasághoz nem értett, hagyta kirabolni az országot.
Hogyan lett belőle miniszterelnök?
Senki se tudja biztosan. Azt hallottam, hogy egy esküvőn futott össze Pozsgay Imrével, összebarátkoztak, és Pozsgay vitte be őt az MDF-be. Antall tiszta volt, makulátlan, nem volt párttag, nem volt besúgó, jogban, történelemben igen tájékozott.
Kizárásos alapon maradhatott ő, bár Lakitelek idején még a kisgazdákkal futott, hiszen az FKGP-t az anyai nagyapja, Szűcs István alapította, akit amúgy szégyellt Antall.
Miért szégyellte?
Szívesebben beszélt az apai ágról, a kuruc szabadságharcban részt vett őseiről. Pedig Szűcs István is kiváló ember volt, egyetlen hibája az volt szegénynek, hogy zsidó volt. Antallba persze fikarcnyi antiszemitizmus se szorult, de tudta, hogy Magyarországon bizonyos felmenők egyik rendszerben sem tesznek jót a karriernek.
Lehet könyv az interjú vége?
Akartam is kérni. Tudta, hogy a miénk egyike Európa öt legnagyobb orvostörténeti könyvgyűjteményének? Százötvenezer kötet, a legrégebbit 1460 körül nyomtatták. Van itt minden az orvosi és gyógyszerészeti könyveken túl, állattantól antropológiáig, földrajzig, útleírásokig, démonológiáig.
Démonológiai témáról ön is írt és fordított néhány könyvet.
Izgalmas téma. Boszorkányok, vámpírok, szellemek – ennek mindnek köze volt az orvostudományhoz.
Hisz a szellemekben?
Dehogy!
Meghökkentő, hogy a boszorkányüldözés virágkora épp az európai tudomány ébredésével esik egybe. Komoly intellektusok pont akkor kezdték ölni egymást, amikor végre képes lett igazán tudományosan gondolkodni, kutatni, kísérletezni, szisztematizálni az ember. Ugyanez zajlott a huszadik században: ez a század egyfelől az európai szellem csúcsa, másfelől a sztálinizmus és a nácizmus kora. Az ember kettős lény, apollóni-dionüszoszi, sátáni-angyali. A két véglet együtt gyengül, együtt erősödik, az egyensúlyhoz a szellemi magasság mellé kell az iszonyatos mélység is. A világosság és a sötétség mindig valahogy összefügg.
