A szovjet Vörös Hadsereg 1944. augusztus 26-án érte el Magyarország ’41-es határait az Úz völgyében, a trianoni területre szeptember 23-án lépett Battonya és Csanádpalota térségében. A magyarországi harcok 1945 áprilisának közepéig tartottak, miközben a szovjetek közel 150 ezer embert veszítettek – olvashatjuk a Magyar Nemzeti Levéltár “Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1945 között című dokumentumgyűjteményében.
Megszállás
Megszállás vagy felszabadítás? Nagyon sokak számára utóbbi, hiszen a nyilas uralom közvetlen életveszélyt jelentett számukra. Nemzetközi jogilag viszont hazánk 1945-47 között megszállt ország volt. Megszállást emlegetett a Moszkvából ’44-ben hazatért Gerő Ernő is, és a kezdeti időkben a köznyelvben is ez volt elterjedtebb.
A katonák nyomában a településeken új hatalmi szervek, nemzeti bizottságok jöttek létre. Taktikai okból a Magyar Kommunista Párt – természetesen Moszkva akaratával összhangban – a fokozatosság elvét követte, a kommunizmus azonnali megvalósítása helyett nemzeti és demokratikus jelleget próbált kölcsönözni a kiépülő új rendszernek – írja bevezető tanulmányában a kötet szerkesztője, L. Balogh Béni.
Botozás és főbe lövés
A hadsereg érdeke is nyugalmat kívánt a hátországban, valamint a termelés azonnali beindítását. Kemény munka kezdődött vasszigorral. Harsányi Péter főszolgabíró 1944. november 25-én intézett kiáltványt a nyírbátori járás lakosságához:
A szovjet katonai parancsnokság parancsait, rendelkezéseit és kívánságait mindenkor és mindig [a] legszigorúbban, lelkiismeretesen hajtsák végre, mert a város és járás rendje, a közbiztonság csak így biztosítható …
Tájékoztatta az embereket, hogy a rendőrség a lehető legrövidebb időn belül megalakul, és a legszigorúbban elrendelte:
… elő ne forduljon, hogy a saját önző érdekeik megvédéséből és céljaik eléréséből becsületes családokhoz éjnek idején részeg egyéneket vezessenek.
Ijesztő állapotokról árulkodik e mondat, a helyzet súlyosságát a kilátásba helyezett büntetés mutatja:
Enyhébb esetekben piactéri nyilvános botoztatással fogom megtorolni az ilyen és hasonló becstelen cselekedeteket, de attól sem rettenek vissza, hogy az illető egyének elnyerjék méltó büntetésüket, mely nem lehet más, mint főbelövetés.
Durva szavak, de nyilván érthető a szigor az anarchia elkerülése érdekében. Megdöbbentő viszont, de kiválóan példázza, mennyire “nem vicceltek az oroszok”, hogy 1944 telének kezdetén Hajdúszoboszlóban plakátrongálásért is halálbüntetés járhatott.
“A helyszínen nyomban agyonlövik”
Geönczy József, a város megbízott polgármesterének 1944. november 30-ra datált hirdetménye:
A szovjet-orosz katonai parancsnokságrendelete folytán felhívom a város közönségét, hogy a kifüggesztett, kiragasztott plakátok megrongálásától, letépésétől tartózkodjék. A plakátok letépése olyan cselekedetnek számít, amely a szovjet-orosz hadsereg ellen irányul, s azokat, akiket netán plakát letépésén tetten kapnának, a haditörvények szerint a helyszínen nyomban agyonlövik.
A legnyomatékosabban figyelmeztetem tehát a város közönségét, hogy [a] kifüggesztett plakátok esetleges megrongálását minden eszközzel akadályozza meg, a gyermekeket ettől szigorúan tiltsák el a szülők, mert a legsúlyosabb büntetésnek teszik ki a rendelet ellen vétőket.
Háború volt, a haditörvények célja pedig a rend fenntartása, nem pedig az “emberség” volt.
Cikkünk forrása: “Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1945 között. Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest, 2015. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta: L. Balogh Béni.
(Kiemelt kép: Fortepan)
