Amikor Szulejmán szultán nyugat felé vetette hódító tekintetét, Magyarországot csak egy állomásnak tekintette, a cél Bécs, Róma, és a nyugati nagy városok elfoglalása volt. Ügyesen használta ki, hogy a Habsburgok és a Valois-k vetélkedése miatt Európa szinte kettészakadt, és 1529-ben gyakorlatilag a francia szövetségben indult Bécs ellen.
Kínlódás Budáig
A roppant oszmán hadigépezetet viszont nem volt egyszerű mozgásba hozni főleg úgy, hogy a sereg még a nyári félévben megérkezzen Bécs alá, elég idő maradjon az ostromra, és még haza is érjen az esők, fagyok beállta előtt Kis-Ázsiába. A készülődés már előző évben megindult, a tartományi vezetők birodalomszerte megkezdték a szükséges felszerelés, élelem begyűjtését.
Mindent Isztambulba szállítottak, de az indulással mindenképp meg kellett várniuk a tavaszt. A több tízezernyi lónak és öszvérnek idő kellett, hogy a friss tavaszi mezőkön felerősödjenek a szűkös téli takarmány után. Esetünkben, azaz 1529-ben május 10-én kelt útra a 100-120 ezres szultáni had, viszonylag későn. A felszerelést hajókra rakták, a Fekete-tengeren és a Dunán gyorsan és biztonságosan jutott szinte a célig.
Magára a hadseregre viszont keserves út várt a szokatlanul csapadékos időjárásnak köszönhetően. A kiváló római úthálózatnak köszönhetően az ókorban mindössze két hetet vett igénybe az út Aquincumtól Konstantinápolyig, ám a kora újkorra ezeknek már nyoma sem volt.
János király kézcsókja
Szulejmán sokat küzdött az áradó folyókkal, az özönvízszerű esőktől járhatatlan hegyi utakkal, hágókkal, mocsaras területekkel. Flottája már június 18-án elérte az Eszék közelében található Erdődöt, Szulejmán és serege viszont csak augusztus második felében érte el Magyarország területét. Itt stílusosan a mohácsi síkon fogadta pártfogoltja, Szapolyai János magyar király hódolatát augusztus 19-én. Igen megalázó volt.
Amikor János király
a padisah őfelsége színe elé érkezett, kezet csókolt neki… Mikor kiment, a szultáni sátor ajtajában négy aranyos díszruhát kapott ajándékul. Ekkor ismét bement és kezet csókolt. Kijövetele után négy, aranyos kantárú és drágaköves nyergű lovat kapott.
– írja Dselálzáde Musztafa, de csak apró részleteiben térnek el a beszámolótól a többi török és a magyar források is.
A szultán elvileg azért jött, hogy Jánost megsegítse Habsburg I. Ferdinánd ellen, így nem csoda, hogy a török sereg előtt végig Magyarországon János király haladt a kíséretével. Ferdinánd készületlen volt, erőit Bécs védelmére vonta össze, napok alatt elesett Buda, és az összes magyarországi erődítmény, ami Szulejmán útjába került a Duna mentén.
Tovább nem maradhatott
Aztán szeptember 26-án az oszmánok körülzárták a császárvárost, és megkezdődött az ostrom. Csakhogy ekkor már nagyon késő volt.
Bécs védői pedig kitartottak, és az időjárás is velük volt: az amúgy is kimerült ostromlókat eső, hó, és hirtelen jött fagy is kínozta. Október 15-én tehát megkezdődött a visszavonulás, és Szulejmán naplóiból tudjuk, a szenvedés java még csak ekkor kezdődött.
Keserves út hazáig
annyi bajt és szenvedést kellett kiállani, hogy ki sem lehet mondani. A reggeli imától estig szüntelenül esett a hó. A katonák közül többen nem találták meg podgyászukat a vízözönben. … Több katonának lova és málhája a mocsárba sülyedt s némelyek a málhával együtt ott hagyták, mások ellenben a málhát megmentették, de igás lovuk a mocsárban maradt. Annyi kínt és gyötrelmet kellett kiállani, amennyit még sohasem éltünk át … A mocsárban maradt szertáraknak és ágyúknak nincs száma.
– olvasható napról-napra, míg a sereg október 28-án elvergődött Budáig. Itt Szulejmán a magyar urakat és János királyt ismét a saját hűségére intette, majd folytatta vesződségekkel teli útját.
Minthogy ma nem volt benszülött kalauz, az egész sereg eltévesztette az útat és nem találta meg az állomást, azok legnagyobb részének pedig, akik rátaláltak az állomásra, podgyászuk nem érkezett oda.
De eltévedt maga a szultán is kíséretével, a nagyvezírnek embereket kellett utána küldeni, akik visszavezették. A hadseregben “igen nagy zavar és szükség volt“, később eltévedt a nagyvezír is:
sok mocsár volt, ezeket megkerülték s csak akkor vették észre, hogy nem helyes úton járnak, amikor már csaknem délig meneteltek; tehát megfordultak és egész estig folytatták az útat .. Olyan nagy nyomorúság volt ez, hogy ki sem lehet mondani. A szegény emberek közül sokan éhenhaltak. … számtalan igás jószág pusztult el … „a katonaság nagy részének málhája elveszett … nagyon hideg volt és hó esett
– és így folytatódik napról napra a török panaszáradata. Elmondhatjuk, hogy a világhódító török had 1529 őszén szétesett, a legyengült, éhező, fagyoskodó katonák nem egyszer parasztházakba kopogtak be, hogy szolgának ajánlják magukat egy falat ételért, egy helyért a tűz mellett. Végül Szulejmán szultán december 16-án lovagolt be Konstantinápolyba.