A tavalyi Scope-nyertes Magam ura nagyon megtalált, egyértelmű volt, hogy az ideit is az elsők között nézem meg. Míg a Magam ura groteszk humora segít, hogy ne fájjon nagyon, itt nincs oldás szereplőnek, nézőnek se. Mégis hasonló a két film – bátor leszek, leírom az egzisztencializmus szót, akit elijeszt, az amúgy sem nézne izlandi, független, fesztiválkedvenc felnőttéválás-történeteket.
Ari tizenhat éves, kiemelkedően tehetséges kórista – volt, ameddig édesanyja úgy nem dönt, hogy új férjével nekivág Afrikának, és, mondván, ahová megy, az nem gyereknek való hely, Arinak apjához kell költöznie északra. Szegény anyu, újragondolná ezt a nem-gyereknek-való dolgot, ha belelátna Ari életébe a nyugati fjordokon. Ari és apja kapcsolata nem rossz, hanem gyakorlatilag nem létezik, az öreg nem igazán tette túl magát a váláson, leginkább az ivásban és a korát meghazudtolóan vad – értsd az orgia esélyét nem kizáró – házibulikban lel némi örömet, a bank elvitte a régi házat és a hajót, csupán a nagymama csempészik némi család-hangulatot a képbe. Ari nem igazán tud beilleszkedni a helyi fiatalok közé, gyerekkori kis barátnője egy erőszakos barommal jár, és úgy általában nem sok örömet kínál neki az új élet.
Amint a fentiekből érezhető, a Madárkák nem egy kedélyes, könnyed, vidám mozi, pedig ez csak a felütés. Az álmatag boldogtalanságból a bizonytalan útkeresés bármennyire próbál, nem vezet sehová, Ari akarata fel-feltör ugyan, de hatása az apjára ideiglenes, az újrakezdés vágyát tragédia söpri el, majd az általános depressziót még néhány valódi trauma is tetézi. Sokkoló is lehetne akár, de a sűrű, reménytelen kiúttalanság hangulata, amit a film eddigre már rég bőrünk alá csempészett, eltompít, szomorú beletörődéssel vállat vonunk, vagy bénultan nézzük az eseményeket mi is, mint a főhős. Mindehhez Izland valószerűtlen tájai adják a hátteret: földöntúli szépséggel és a soha le nem nyugvó nap mérhetetlen közönyével.
Nagyon erős hatású mozi Rúnar Rúnarsson filmje, nagyon északi formanyelvvel és hangulattal, csaknem eszköztelenül puritán alakításokkal, bennem egyedül a rendezői szándék kérdése maradt megválaszolatlanul, nagyon egyszerűen a miért. Miért ezt az igazából történetnek nem is nevezhető, lazán összefüggő eseménysort akarta elmesélni? A Madárkák ugyanis sokkal inkább egy sor töményen felfestett hangulat, mint „valódi” játékfilm, és ha nem épp lassúsága adná az erejét, hajlanék rá, hogy jobb lett volna rövidfilmként. Ezzel együtt az a – mellesleg manapság Oscart is megérő – fajta film, amit, ha nem is szeretnék egynél többször látni, viszont az az egy alkalom hosszú ideig érezteti hatását.
Madárkák (Þrestir / Sparrows) – színes, izlandi-dán-horvát filmdráma, 99 perc – 8/10
