– No látod. Hát akkor török volt a kincses szellem is, azért lakott lámpában. A magyar gyereknek a tündérje kockás ingben lakik.
Szemem-szám elállt csudálkozásomban, hogy én ezt eddig föl nem értem ésszel!
– Persze, nem minden kockás ingben lakik tündér, csak a csoda kockás ingben. Az is csak azon segít, aki tud vele bánni. Persze sok fortélya van, de én mindnyájára megtaníthatlak, ha akarod.
Olyant kukorékoltam örömömben, mintha én volnék a fekete kakas.
– Megállj, hékám! – fenyegetett meg apám a gyűszűs ujjával. – Erről a világon senkinek sem szabad tudni. Még szülédnek se szólj róla. Mihelyt valaki megtudja, hogy a kockás inged kincses, rögtön elveszti az erejét. Érted-e?
– Értem, édesapám.
– No, ez az egyik. A másik az, hogy míg te vagy a kockás ing gazdája, addig mindig igazat kell mondani. Ezt különösen javallom, mert ha csak egyszer olyant mondasz is, ami nem igaz, a kockás ing tündér tüstént olyan hosszúra ráncigálja a füledet, hogy legyezheted vele magadat. Hát mered-e vállalni a kockás inget?
– Merem, édesapám.
– No, ha te vállalod, én meg megcsinálom. Fogadom is, hogy mire elszaggatod, akkorra több lesz a kincsed, mint Küsmödinek.
– Mire elszaggatom? – kérdeztem elszontyolodva.
– No, igen – nézett rám apám komolyan. – Hát csak nem gondolod, hogy majd a tündér olyan bolond lesz, hogy a szép új kockás inget otthagyja? Tudod, hogy az Aladdin lámpása is ócska lámpás volt. Addig kell hurcolnod a kockás inget, míg el nem rongyosodik, akkor aztán szépen kibújik belőle a tündér, és elejbéd áll: “Mit parancsolsz, édes gazdám?”
– No – gondoltam magamban -, csak rajtam legyen az a kockás ing, majd teszek én róla, hogy ne sokáig maradjon friss jó egészségben.
Édesapám azonban úgy olvasott a szememben, mint én a kalendáriumban, mert így folytatta:
– Persze, a kockás inggel úgy kell bánnod, mint a hímes tojással, hogy a tündért meg ne haragítsd. Mert sose tudhatod, merre van benne a tündér, s ha valami szögben kihasítanád a kockás inget, lehet, hogy a tündérben is kárt tennél. Mármost mondd meg te magad: mire mennél egy félszemű vagy csonka fülű tündérrel?
Be kellett látnom, hogy ebből csakugyan nagy nevetség lenne. Megígértem, hogy úgy őrzöm a kockás inget, mint terítőn a búzát. Most már csak az az egy kívánságom volt, hogy minél előbb készen legyen.
– Hát mire elmégy deáknak, akkorra meglesz – bólintott rá édesapám.
Erre azonban megint megriadtam. – Hát mégiscsak deák legyek, ne kincskereső?
– Hiszen mindegy az, gyerekem, akármi leszel, ha a kockás ing a tied – magyarázta apám. – Az előbb-utóbb úgyis hozzájuttat a kincsekhez, és addig is megsegít minden bajodban. És azt hiszem, sokkal hamarább elszaggatod, ha iskolába jársz benne, mintha itthon lógatod a gerendaszögön.
Ez ellen igazán nem vethettem semmit se. Kezet adtam apámnak, hogy isten neki, deák leszek a kockás ingért. Ő meg arra adott kezet, hogy másnap már varrja is az inget.
Mire megvolt az egyezség, akkorra szülém is előkerült, aki odakint járt valahol az erdők alatt a pásztoroknál. Piros pántlikára kötött kis rézcsengővel csilingelt felém.
– Gyere, báránykám, hadd kössem a nyakacskádba. Hadd halljam mindig, merre futkározol a ház körül. Jaj, dehogy bírnám ki, ha még egyszer eltévelyegnél!
