Történetírásunk, és ennek köszönhetően a köztudat is sok évszázadon keresztül tényként kezelte a közös hun-magyar eredetet, krónikáink – nagyon is lelkiismeretesen – az özönvíztől kezdték Hunor és Magor népének történetét. Mi pedig ezt a krónikás hagyományt igyekszünk most bemutatni.
Az előző részt ott hagytuk abba, hogy miután Attila király uralma alá hajtotta a nyugatot is, hazatérve megbüntette öccsét, majd nyugodtan megült fővárosában, Sicambriában, azaz a mai Óbudán. Öt esztendeig tartott a béke, ekkor a hun uralkodó kipótolta seregének harmadrészét, és kivonult Pannóniából. Ugye, emlékszünk, seregének harmada, amely korábban lekéste a catalaunumi csatát, nem mert hazamenni.
Szittya észjárással
A hun sereg az Adriai-tenger partjára vonult, onnan nyugatnak fordult, és lerombolta az útjába eső összes várost. Többek között Spalatót, Traut, Sebenicót, Zárát és Triesztet. Így ért el Aquileiához, amelynek nagyságán Attila elámult, és azt gondolta:
… szégyenére lesz, ha megvívatlanul hagyja vissza ezt a várost, kivált azért, mert mondották, Pannóniából igen sok lázadó longobárd menekült oda.
A bűnösök kiadását követelte, és miután a városiak ezt megtagadták, már meg is volt a cassus belli. Erős ostromba kezdett, de a vastag falak még másfél év után is ellenálltak. Egy napon Attila varázslók kíséretében járta körül a várost, amikor meglátott egy gólyát. A madár a palota tetején rakott fészkéből egyenként vette ki, és vitte a távolabbi nádasba fiókáit.
Oda nézzetek, társaim, ez a gólya már megérezte, mit hoz a jövendő. El fogjuk pusztítani a várost; már el is menekül, hogy ne vesszen oda a polgárokkal együtt. Legyetek hát holnap vitézebbek a harcban, és meglátjátok, elvész a város!
Persze nem várta tétlenül a sült galambot:
… szittya észjárással most parancsot adott, és egymillió vitézétől egy-egy nyerget kért; ezeket hatalmas halomba rakatta a fal alatt, és megparancsolta, gyújtsák fel a nyergeket: lángjuk és a hőség megrepesztette, földre döntötte a falakat és a tornyokat. Ennek láttára mind a polgárok elhagyták a várost, és egy tengeri szigetre menekültek”.
Leó pápa és Attila király
Ezután Észak-Itália városai jöttek sorra: Treviso, Padova, Verona, Milánó, és még vagy féltucatnyi. Ravennában az ariánusok püspöke titokban megnyitotta a kapukat a hunok elől, és legyilkoltatta vele a város keresztényeit. Majd arra akarta rávenni Attilát, hogy vegye fel az ariánus hitet, cserébe segít neki erőfeszítés nélkül uralma alá hajtani nemcsak Itáliát, de Afrikát is.
Ravenna mellett egy mezőn beszélgettek lóháton ülve, egyik oldalon Attila király és kísérete, a másikon Leó pápa, mellette papok és keresztek sokasága. Az uralkodó meghallgatta Róma kérését, és bár nagyon nem volt ínyére, mégis teljesítette. Hogy miért?
… az apostoli szék iránt való tiszteletből, és mert megijedt egy látomástól. Mikor ugyanis a király feltekintett, feje fölött a levegőben egy lebegő embert pillantott meg, ez kezében kardot tartott, és fogát csikorgatva azzal fenyegette, hogy elcsapja a fejét. Így hát a király teljesítette a rómaiak követelését, és elbocsátotta az apostol utódját, majd bevonult Ravennába, követve a pápa tanácsát, elfogatta az ariánusok érsekét követőivel együtt.
Egy halom pénzt kicsikart belőlük, megölette mindet, majd megfordította lovát, és visszatért Pannóniába. “Délt, nyugatot, északot és keletet széltében-hosszában immár uralma alatt tartván, azt forgatta elméjében, hogy átkel a tengeren, és meghódítja Egyiptomot, Asszíriát és Afrikát”.
Ám e tervét már nem válthatta valóra.
