December 22-én a jeruzsálemi óváros, Jaffa kapujánál két palesztin elkövető három embert megkéselt. Ketten közülük könnyű sérüléseket szereztek, egyikük azonban majdnem belehalt a támadásba. Őt többször szúrták meg. A palesztin elkövetőket a rendőrség agyonlőtte, az egyikük a helyszínen, a másikuk a kórházba szállítás után halt bele a sérüléseibe. Az áldozatokban nem volt semmi közös, már azon kívül, hogy nyilvánvalóan izraeli zsidók voltak.
Amikor ezt a hírt olvastam a Jerusalem Postban, önkéntelenül annak a szerdai napnak a folytatása jutott az eszembe, hogy mi történhetett később a lelőtt palesztinok családjában. Egészen élesen láttam magam előtt az eseményeket, a temetést. Van némi tapasztalatom a radikális iszlamista palesztin terrorszervezetekkel. Például voltam már egy „mártír” temetésén a Gázai övezetben.
Fotó: Jászberényi Sándor
Akkor, 2012-ben egy izraeli válaszcsapásban halt meg egy palesztin támadó, Szalman Metlag. Házibarkácsolású rakétákat lőttek Izraelre, az Iszlám Dzsihád nevű terrorszervezet színeiben. A temetés Khán Júniszban volt, a költségeit teljes egészében az Iszlám Dzsihád állta. Mind a meghalt palesztin felesége, mind a szülei pénzügyi támogatást kaptak a szervezettől, a temetést pedig a látványos show jellemezte. Volt ott minden: tűzijáték, felvonuló maszkos fegyveres bajtársak, felugató géppuskák, látványos esküvések. A mártírt pedig úgy üdvözölték, mint aki már a mennyországban van. Erről nem volt vita.
Nem véletlenül követnek el támadásokat késekkel, fegyveres szolgálatot ellátó apjuktól ellopott fegyverekkel – nincs semmi direkt kapcsolatuk a terrorcsoportokkal, ergo: nem fegyverezték fel és nem is utasította őket senki. Önkéntesek, a szó legszomorúbb értelmében. A terrorelhárítás és a belbiztonsági szolgálatok pedig nem igazán tudnak mit kezdeni velük, tekintve, hogy nem is igazán kommunikálnak arról senkivel, hogy mit terveznek, egyszerűen megteszik.
A nyugati média már „késes intifádának” nevezi a jelenleg zajló terroreseményeket Jeruzsálemben, a biztonságpolitikai szakértők pedig már a terrorizmus szintlépését pedzegetik és a magányos elkövetők visszatérését.
Annak érdekében, hogy többet megtudjak ezeknek az elkövetőknek a motivációiról az elmúlt hetekben több arab, főleg egyiptomi és palesztin biztonsági szakértővel, újságíróval beszélgettem.
Két dolog vált nyilvánvalóvá a beszélgetések során: egyrészt, hogy abban, hogy valakiből magányos elkövető legyen, több társadalmi tényező is szerepet játszik, másrészt, hogy a magányos elkövetők mint jelenség, nem tekinthető a Közel-Kelet lokális problémájának, nagy valószínűséggel erre fog tovább haladni a nemzetközi terrorizmus is. Kezdjük az elején.
Igazság a mennyekben
A mártírkultusz a Közel-Kelet egyik meghatározó sajátossága. Az arab társadalmak mindegyike nagy becsben tartja a mártírjait, akik „tanúi” az igazságnak. Külön szavuk van rá, sháhidnak nevezik, aki az „igazság” tanújaként hal meg, míg magát a mártírrá válást isztiszhádnak. Bár a terminus a Koránban és a Hádiszban elsősorban az „Istenért” vagy az „Ummáért” (a muszlimok világközösssége – a szerk.) vállalt vértanúhalálról beszél, a modern közel-keleti társadalmakban gyakorlatilag mindenkit mártírnak tekintenek, aki az „igaz” ügy miatt halt meg. Ezért nevezték át Egyiptomban a Központi Vasútpályaudvar metrómegállóját „Mártíroknak” az egyiptomi forradalom alatt (addig a megbuktatott Mubárak elnök nevét viselte), de ezért mesélt nekem még a 2011-es líbiai polgárháborúban is egy amúgy eléggé szekulárisnak tűnő forradalmár, hogy tulajdonképpen ő mártírrá szeretne válni.
A mártír az iszlám szerint azonnal és kérdés nélkül a mennyekbe kerül, míg a családja társadalmi megbecsülésnek örvend majd tette miatt. Ez az általános vélekedés a Közel-Keleten.
Ezt az infrastruktúrát biztosította az úgynevezett szalafi-dzsihádi csoportok megjelenése. A 80-as évekre komoly politikai hatalommá kibontakozó Muzulmán Testvériség (melynek palesztin ágai a Gázai övezetet irányító Hamász, de az Iszlám Dzsihád is) a mártíromság kultuszát ugyanis állami szintre emelte. Saját televíziós műsorokban (még a gyerekeknek szóló rajzfilmekben is) dicsőítették a mártíromság intézményét, emellett pedig komoly összegekkel támogatták a mártírok családjait az „erkölcsi” támogatásokon kívül. Személyesen tudom, hogy a 2009-es Öntött Ólom hadműveletben meghalt mártírok családjainak 10-10 ezer dollárt juttatott a Hamász, de azt is intézte, hogy a meghaltak özvegyei újra férjhez tudjanak menni.
A „mennyekbe kerülés” anyagi támogatása és a mártíromságnak az Izrael elleni harc egyik fő propaganda-eszközévé tétele öngyilkos merénylők ezreit termelte ki az évtizedek során, de ezek a merénylők eddig mindig kapcsolatban álltak egy-egy terrorszervezettel. Mi változott most?
2013-ra az arab tavasszal kapcsolatos remények egy igazságosabb és szabadabb társadalomban szertefoszlottak
– mesélte még alexandriai irodájában Juszri Hámed, az egyiptomi szalafi Núr párt volt szóvivője, ultrakonzervatív sejk.
Ez rengeteg embert a dzsihádra sodort, közvetlenül az Iszlám Állam karjaiba. Nem láttak kiutat a politikai helyzetből, ezért vállalták, hogy meghalnak a dzsihádon inkább.
Propagandalapjában, a Dabikban az Iszlám Állam amellett persze, hogy folyamatosan toboroz, már a kezdetektől arra szólítja fel olvasóit, hogy otthon, elsősorban a nyugati országokban kövessenek el terrormerényleteket. A periodikában rengeteg recept is található a bombakészítéshez és a hasonló terrormerényletek kivitelezéséhez.
Fotó: Jászberényi Sándor
Nagyon úgy tűnik, hogy a magányos merénylő megjelenéséhez két társadalmi faktor együttállása szükséges: belpolitikai krízis és mártírkultusz. Ez utóbbi alap a Közel-Keleten. A magányos merénylők tömeges megjelenésének politikai oka pedig a mérsékelt, Izrael állam létezését elfogadó és a Ciszjordániát ellenőrző Mahmúd Abbász által vezetett Fatah politikai kudarcainak tudható be. A szervezetnek szinte semmit sem sikerült tető alá hoznia a tárgyalásos politikájával az elmúlt évtizedben. A független palesztin állam, mint politikai megoldás a palesztin-izraeli konfliktusra, elúszni látszik, az „arab tavasz” kudarca pedig egy teljes arab generációt taszított bele a depresszióba és kilátástalanságba. Ezek a fiatal felnőttek követik el a terrormerényleteket. Már azok, akik első körben nem csatlakoztak az Iszlám Államhoz és apokaliptikus retorikájához.
A jelenleg zajló palesztin konfliktust nagyban erősíti a Fatah kétségbeesett kapkodása is, a helyzet kezelésére. Abbász minden módszerrel próbálja megállítani szervezete drasztikus támogatottságának csökkenését és ebbe szerintük sok minden belefér.
Nemcsak Izrael problémája
A hatóságok teljes mértékben tehetetlenek a magányos merénylővel szemben.
Míg a klasszikus csoporthoz kötött terrorista a látótérbe került, amikor egy-egy ismertebb és figyelt tagjával kommunikált a szervezettel, addig a magányos merénylőnek nincsenek kapcsolatai és nem kommunikál
– mesélte egy neve elhallgatását kérő volt IDF tiszt már Budapesten.
Annyit tudunk csinálni, hogy utólag feltakarítjuk a mocskot.
A szakértők arra a kérdésemre, hogy mennyiben látják ezt lokális problémának, nem szívesen válaszoltak. Biztos információ ugyanis nincsen. Nem véletlen azonban, hogy Európa teljes készültségben áll. Az Iszlám Állam bukása a küszöbön áll és ki tudja, mik fognak előkerülni az árnyékából.
