Egy anyuka sír a rendelőben. Egyedül jött. Kegyetlen időszak előtt áll. A férje negyvenegy éves, nagyon beteg, agydaganata van, rohamosan romlik az állapota. Két gyermekük van, az egyik nyolc-, a másik tízéves. A család már minden lehetséges gyógyítási alternatívát kipróbált, de tudja, nincs remény.
Rettenetesen nehéz kérdés, és mivel nem vagyok pszichológus, abszolút magánemberként reagálok. Ilyen esetekben igyekszem a szívemre hallgatni. Most is megpróbálom összefoglalni, mit tegyen az, aki ne adj’ Isten, ilyen helyzetbe kerül.
Nem tudom, az édesapa milyen állapotban van, de úgy érzem, Természetesen minden attól függ, mi az, amit elbírnak.
Megosztok egy másik történetet, ezzel talán érthetőbbé tudom tenni, mit is gondolok.
Ismerős család, orvos édesapa, aki daganatos betegsége utolsó napjait éli. A gyerekek még jóval a felnőttkoron innen. Az édesapa összeszedi magát, és kéri párját, jönne be az egész család egy órára.
– Szép életem volt – mondja az apa, amikor mindenki egybegyűlik. – De most a betegség legyőz, el kell mennem. Szeretném, ha egy órán át, míg el nem fáradok, csupa olyan dologról beszélnénk, amit együtt éltünk át, és örömet okozott.
Nyaralások, közös élmények elevenednek fel, csupa örömteli, szép emlék. Azt mesélik egymásnak, ki-ki a maga történetét, milyen jó is, hogy a sors közös családba terelte őket.
Tudom, az elvesztés fájdalma, a hiány ebben az esetben is ott van, ott volt, de talán kicsit könnyebb lett mindenkinek az elválás.
Azt írja Ranschburg tanár úr:
Amikor a sors úgy hozza, hogy elveszítünk valakit a szeretteink közül, bár felnőttként már vannak tapasztalataink a gyásszal, a halállal kapcsolatban, még minket is kavargó, érthetetlen érzések kerítenek hatalmukba.
A gyerek, és főleg a kisgyerek, amikor először találkozik az elmúlással, természetesen alig érti. Alapjaiban meginog benne a felnőttek mindenhatóságába vetett hit, és félelem, bűntudat, zavar, düh fura keverékét éli meg. Ami embert próbáló helyzet felnőttnek, gyereknek egyaránt.
Szerintem szabad, sőt szükséges az igazat mondani a gyerekeknek. Felkészíteni őket, és főleg abban példát mutatni, hogy igenis ez nagyon fáj. Hogy így a normális, hogy ez nagyon rossz, és szabad sírni, elsiratni, azt, akit szeretünk.
Kíméletből előfordul, hogy a gyereket félrevezetik. Ha elment, elutazott, biztosan nem szeret, mert rossz voltam. Ha elaludt, akkor esetleg én is örökre elalhatok. Komoly szorongások származhatnak ebből.
A vallás, a hit segíthet. Én hiszem, hogy akit szeretünk, velünk marad. A kedves lénye, a mondatai, a nevetése, a gesztusai ugyan halványodnak az időben, de valamit megőrzünk belőle. A szeretetét és azt, hogy szerettük őt.
Mondd el, hogy a betegségek sajnos néha elragadják szeretteinket. Tartsd életben az emléket. Hagyd a gyereket kérdezni és ha nem tudsz azonnal okosat, megnyugtatót válaszolni, valld be, kérj időt.
Legyél nagyon őszinte, úgy kicsit könnyebb lehet a gyerekeidnek. És, azt hiszem, neked is.
Légy minél többet a gyerekekkel. Amennyit csak tudsz.
És ne félj segítséget kérni pszichológustól, ha úgy érzed, szükséged van rá.
Próbálj erős lenni, de ha nem megy, szabad akár a gyerekek előtt is gyengének mutatkozni, sírni.
