Gyerekkori barátomtól, aki harminc éve Japánban él, kérdem, mert nemrég hazalátogatott egy konferenciára:
Na, mi érdekel? Hova vigyelek?
Nézem az arcát, komolyan gondolja-e, de folytatja: olvasom a magyar netes sajtót, mindent el tudok képzelni, de ezt nem, ezt látni akarom, mutat két ujjával a szemére, ilyen a világon nincs, ez az igazi hungarikum.
Rendben, még én sem jártam ott, egyezek bele.
Vasárnap délelőtt indulunk, alig fél óra az út.
Végighajtunk a falun, takaros, aztán visszafordulunk a stadionhoz és a labdarúgó akadémiához. Belépünk az akadémia előterébe vezető nyitott kapun, bent három középkorú pár ácsorog, bólintunk, ők is bólintanak, várakoznak, csatlakozunk hozzájuk, anélkül, hogy tudnánk, mire várunk.
Hamarosan érkezik egy húsz-harmincfős csapat, mondják, eddig rossz kapunál álltak, és jó, hogy megvártuk őket. Előkerül egy harmincas férfi, az akadémia nevében köszönt bennünket, örül, hogy eljöttünk, hogy megnézzük a stadion különleges és exkluzív helyiségeit a díszpáholytól az öltözőig, a sajtótájékoztató-teremtől az elnökségi tárgyalóig, hogy
hogy megnézzük, hol laknak az akadémisták, és betérünk a futballközpont kétszáz éves kápolnájába. És mindez csupán ezer forint, diákoknak és nyugdíjasoknak ötszáz.
Mázli, súgja a barátom. És igaza van, fogalmunk se volt, hogy pont egy profi vezetésre érkezünk; a kalauzunkról látszik, hogy érti a dolgát. Már nyúlok is a pénztárcám után.
Indul az egyórás túra, a férfi magyaráz, adomázik, mi, látogatók, isszuk a szavait, miközben a többieket figyeljük.
Három részből tevődik össze a közönség, a középkorú párokból, akik már előttünk érkeztek, a buszos csoportból, melynek tagjairól kiderül, hogy egy hajdúsági kisvárosból jöttek, és vagyunk mi ketten.
Honnan tudod, kérdi.
Látom, ahogy kellemkednek.
Hogyhogy kellemkednek, kérdi súgva.
Nézd az arcukat,
Én nem látom rajtuk, súgja a barátom, pont úgy viselkednek, mint mi.
Igaza van. Mi is figyelmes arccal hallgatjuk az idegenvezetőt, csodálkozunk, hümmögünk, nem mondunk véleményt.
Az épület és a kert rendezett, mondhatnám, szép, már ha bejönne nekem ez a bálnacsontvázas, túlspilázott Makovecz-stílus.
A kollégium előcsarnokában pingpongasztalhoz hasonló alkotmány áll, mindkét vége ívben hajlik lefelé, hosszan magyarázza vezetőnk, hogy a fiúknak készült, nagyon szeretik, speciális szabályok szerint lábteniszeznek rajta,
Nem játszanak rajta túl sokat, súgom.
Honnan veszed, kérdi a barátom.
Egyetlen karcolás sincs rajta, még az éleken sem, ha rugdalnák, nem így nézne ki.
Mindenki hümmög, mondogatják, hogy aaa, ááá, úgy látom, tetszik nekik. Vagy mégsem. Figyelem őket, de nem tudom eldöntetni, mit gondolnak erről az egészről, mintha mindahányan remek pókerjátékosok lennének.
A terem túlsó végében egy oszlopra papírlap ragasztva, a 2015-ös lábteniszbajnokság beosztása. Frissebb nincs.
A vezetőnk még mindig arról beszél, mennyire szeretik a fiúk ezt a játékot.
Szerintem meg utálják, súgom, egész nap hajtják őket,
De hangosan én se mondok semmit, hümmögök, bólogatok, mint a többiek.
Csak akkor morajlik föl a közönség, amikor megpillantjuk Puskás szobrát.
Kalauzunk veszi a lapot:
Hát, igen, ez nem sikerült túl jól. Szó van róla, hogy eltávolítják.
Elégedett moraj.
Belépünk a cet gyomrába, valóban impozáns, a gyep smaragdzöld, a székek tengerkékek, a bálnacsontok aranybarnák. Fölmegyünk a VIP-páholyba, megállunk a nagyember székénél, van, aki bele is ül, bár vezetőnk jelzi, hogy ő, mármint a nagyember inkább állva figyeli a meccset, mutatja is, hol áll. Nézzük és elképzeljük. Nem nehéz, sok képet láttunk róla,
Látom, mindenki elképzeli, egy pillanatra csönd lesz, figyelem az arcokat, de még mindig nem tudom, mit gondolnak. Istenverte pókerjátékosok.
Megnézzük az öltözőket, a folyosón néhány játékos életnagyságú színes fotója, az egyikre azt mondja a vezetőnk, hogy ő már válogatott is volt.
Igen?, szólal meg valaki. Mikor?
Nemrég, feleli vezetőnk. Csöndes várakozás fogadja válaszát, kénytelen folytatni.
Csönd.
A túra végére az edzőpályák maradnak, állunk egy mellvéden, nézzük a makulátlan pályákat.
Kilenc edzőpályánk van, és abból kettő fűthető, mondja a vezetőnk.
Csak kettő?
kérdem félhangosan.
Mellettem egy hajdúsági hölgy, lehet vagy hetvenéves, rám néz, az arcomat fürkészi.
A jó édesanyjukat, mondom.
És a többiek, kérdem a füléhez hajolva, ők mit gondolnak?
Hát hogy a jó édesanyjukat, súgja vissza.
