Olyan hihetetlen, hogy már négy éve nem vagy velünk. Pakolásztam valamelyik este, és akkor döbbentem rá: eltelt négy év, annyi idő, amennyi elválaszt két egymást követő olimpiát.
Időszámítás, amiről azt mondják az okosok, nem is valódi, mert hol repül az idő, hol meg cammog, nincs is jelentősége a valódi kronológiának.
Nálunk, de hát ezt te sokkal jobban és régebben tudod, furán számoltuk az éveket. Az éveket is.
Nem is értem, miért ez jut most eszembe.
Tudom, megígértem legutóbb, néha írok neked, de valahogy másképp alakult, úgyhogy most, ha megengeded, pótolnám, ami elmaradt.
Sokat gondolok, rád, beszélgetek is veled, de ez szerintem így van rendjén. Néha még, igaz, elég kacifántos módon, válaszokat is kapok, ha kérdezlek.
Mert természetesen, legyek akárhány éves is, olykor jó lenne, ha meg tudnám veled beszélni, ami izgat.
Nem mondom, az egész fájdalma nem olyan éles, mint négy évvel ezelőtt volt, de valahogy van egy üresség bennem, és nincs más fegyverem a kitöltésére, mint az emlékezés.
Ezért, kérlek, engedd meg, hogy csak úgy fésületlenül, ahogy most, ma eszembe jut, írjak rólad, rólunk, arról, mit kaptam tőled, arról, miért jó a lányodnak lenni, és arról is, néha miért is volt esetleg nehéz.
Elmesélném azt is, mi történt velem, velünk, bár tudom, ott, ahol vagy, legyen az akárhol is, tudsz rólam, rólunk, és figyelsz is minket.
Hogy így érzem, sokszor, sokat segít nekem.
Nem is tudom, hol kezdjem, de hát végül is mindegy.
Szóval, Apu, legyen egy kis beszámoló.
Rozika nagyon cuki, és persze gyönyörű és imádnivaló. Biztosan neked is nagyon tetszene.
Mócika szuper apuka. Jó látni, ahogy rajong a kislányáért és a családjáért. Teszi a dolgát, úgy hallom, elégedettek a munkájával. Ő a vízilabda-szövetség főtitkára. De hát, gondolom, ezt biztosan tudod. Mikor megválasztották, az jutott eszembe, milyen megjegyzést is tennél – amolyan csípős Apu-félét – ha itt lennél, mondjuk valami olyasmit, hogy nézd már, miből lesz a cserebogár, de egészen biztosan nagyon büszke lennél az unokádra. Én mindenesetre nagyon büszke vagyok rá… és, kérlek, ne mondd, hogy elfogult vagyok, mert mindig az voltam és maradok is azokkal, akiket szeretek.
Képzeld, bár nyilván ezt is tudod, vizes vébét rendeztünk, és képzeld, én vagyok, voltam az egyik nagykövet. Már hallom is a hangodat: – Na, Nagykövet Asszony, mi a helyzet?
1973. Negyvenhat éves voltál, jóval fiatalabb, mint én most, milyen fura. Valahogy úgy adódott, már nem is tudom, miért, a döntőt a 10-es torony tetejéről néztem végig. Egyedül voltam, és föntről láttam mindent, mondhatni a legszuperebb rálátásom volt mindenre.
Épp nem volt kedvem beülni a nézőtérre. Néztelek föntről téged, többet, mint a vízben zajló eseményeket, és rettenetesen drukkoltam neked. Hogy sikerüljön, amiről akkor már sok éve álmodtál: edzőként is följutni a csúcsra.
Tudtam, hogy szeretsz, tudtam, hogy fontos vagyok a számodra, mindig is élveztem a szereteted melegét, és ebben akkor is biztos voltam, ha olykor bántó vagy fájdalmas dolgokat vágtál, ma már azt gondolom, tehetetlenségedben a fejemhez,
Mi, a családod, a gyerekeid, a feleségeid és az unokáid csak jó medencehosszal imádott sportágad után jöhettünk szóba.
Hiányoztál a vébéről is, gondolom, nem csak nekem. Én azért elég érdekesen vagyok összerakva, ezt egyszer épp te fogalmaztad meg, hogy igyekszem mindenben megtalálni azt, ami pozitív. Azt mondtad akkor: – Sokban hasonlítasz rám, kislányom, mert nálad is mindig nem is félig, tán tovább is tele a pohár.
Igen, Apu, így van. A vébén úgy képzeltem, majd egyszer csak elhangzik, hogy tisztelegjünk a múlt nagyjai előtt, de nem tudok róla, hogy akár csak egypercnyi néma vigyázzállásra szólította volna fel akárki a jelenlévőket.
Én azért, ha nem is szokványos módon, találtam egy kiskaput. Megláttam Gyurikát az egyik úszóversenyen, és mellé huppantam.
Rólad volt szó, és éreztem, hogy velünk vagy, velem, a lányoddal és Gyurikával, akivel össze voltatok gyógyulva egy életen át, úgy, hogy olykor egészen más volt valamiről a véleményetek.
Emlékezés. Fura dolog az, hogy mit sodor feléd. Kiskoromban is gondolkoztam már ezen, miért éppen arra emlékszünk, amire, és miért nem más, néha sokkal fontosabb eseményekre. Olyan jól elmagyaráztad akkor, hogy ez szerinted miképpen is működik. Azt mondtad, az emlékezet olyan, mint egy eső utáni sáros talaj, melybe különböző cipővel különböző emberek lépnek bele, aztán jön egy újabb eső, és ami felületes, azt elmossa a víz. De azt is mondtad akkor, bár nem igazán értettem, mit jelent, hogy akit szeretsz, ha elveszíted is, amíg emlékszel rá, veled marad. Ma már értem. Valahogy úgy szólt a mondat, akit szeretsz, arról, amíg élsz, nem mondasz le soha, meg még azt is mondtad, hogy ha olyasvalakire gondolunk, akit szerettünk és elveszítettünk, újra együtt lehetünk vele, a többi meg nem számít.
Az a nagy kék, amit elhoztam tőled a temetés után. Akartam valamit, ami a tiéd volt és állandóan velem van. – Marhaság – mondanád. – Te, kislányom, meg az ezoterikus hókuszpókuszaid! Én azonban szeretem, hogy ott a táskámban. Szóval táska átpakolásnál valószínűleg elbújt, és nem találtam.
(Fotó: MTI/Petrovits László)
És akkor azt gondoltam, ez valami nem jót jelent. No, ez tényleg marhaság, még szerintem is.
Néha tesztelgetem magam, nem kopik-e valami, fel tudom-e idézni egy-egy mozdulatodat, a kezed fogását, az ölelésedet, vagy azt a senkihez nem hasonlítható Apu-illatot, és megnyugszom, mert mindezek megvannak.
Gyarmati Dezső, a Nemzet Sportolója, háromszoros olimpiai bajnok és edzőként is az, és a legnagyobbak egyike, és ki tudja, még mi mindent le nem írtak, el nem mondtak rólad nekem, Apu.
Néha látok valakit az utcán úgy menni, ahogy te lépkedtél, és megdobban a szívem, annak ellenére, hogy tudom… nem lehet.
Apu, aki mellett biztonságban voltam, aki megtanított élvezni az élet nagy és főleg apró örömeit, aki mint a macska, mindig talpra esett és felállt, és akitől néha a falnak mentem, mert mondjuk nem akart megérteni valamit.
Voltam a temetőben is, vittem virágot, gyújtottam gyertyát, ahogy kell, és üldögéltem a síron. Tudom, nem vagy ott, mégis jó olykor kimenni hozzád.
Élek, dolgozom. Mióta elmentél, megjelent még négy könyvem. Ezt is te mondtad egyszer régen: „Írjál, Andukám. Gurulnak a mondataid. Jó olvasni őket.” Pedig az akkor csak egy levél volt karácsonyra, amit írtam neked.
A Réztábla a kapu alatt, amit tőled kaptam 1967 karácsonyára egy beírással: „Talán ez útmutató lehet számodra, kislányom.” Az lett. Negyven éve vagyok orvos, és még ma is élvezem minden pillanatát a munkámnak.
Szóval, Apu, zömében jól vagyok. Van, ami hiányzik, de majd az is elrendeződik, remélem. Talán nem ártana, ha kicsit segítenél.
Kérlek, vigyázz magadra, és persze ránk is, ha van erre mód.
Szeretlek: Anduka
Kiemelt kép: MTI/Koszticsák Szilárd
