Nézzük csak, a mozgáskorlátozott embereken kívül (és ugyan honnan vette Tarlós a számokat?! és ha szerinte kevesen vannak, akkor nem kell rájuk tekintettel lenni?!) kiknek probléma még a sok lépcső. Többeknek, mint gondolnánk. Nézzük az utazókat. Mert nem, nem minden turista csilliárdos.
Tény, hogy Európa legtöbb városában nem emberpróbáló feladat bőrönddel, felpakolva utazni. Múltkor arra gondoltam, nincs felesleges nyolc-kilencezrem taxira, kimennék a közösségi közlekedés segítségével a reptérre (az is más kérdés, hogy súlyos szégyen, amit nálunk a be- és kijutás jelent, de erről sokat írtak már).
Mit mondjak, mire kiértem, leszakadt a karom, a derekam, húztam-vontam a csomagomat, totál kikészültem.
Egy hónapra rá, mivel a bank nem szakadt rám, a Népligetbe araszoltam szintén megpakolva. A Corvin negyednél már kezdtem besokallni.
És akkor nem beszéltem még a babakocsi okozta problémákról. Nem számíthat minden anyuka gavallérokra, akik segítik a lépcsőn. Gyakran szomorú látvány a sokgyermekes szülő, olykor szatyrokkal is megrakodva, ahogy tanácstalanul, kétségbeesve álldogál az ilyenkor végtelennek és megmászhatatlannak tűnő lépcső alján vagy tetején.
Amúgy is olyan helyigényes a járgány, a zsúfolt járaton elfoglalja a sokkal jobban igyekvők helyét!
Az idősekről már ne is beszéljünk. (Ugye itt már világos, hogy nem ezrelékekről beszélünk?!) A nagymamámnak komoly probléma, hogy egyedül képtelen közlekedni. Lassan kilencvenéves lesz, tavaly volt egy csigolyaműtétje, lassan és nehezen mozog, bottal.
Persze nagy öröm, hogy egyáltalán így tud menni, de a lépcső megugorhatatlan nehézség számára. Csak sajnos a körzeti orvos is metróvonalon van, és a metróhoz súlyos lépcsősorok vezetnek. És ha a kórházba kell mennie ilyen-olyan kontrollra, és a korából fakadóan ez bizony gyakran előfordul, a probléma hatványozódik. (Az iszonyú járművekről és a vonatokról, ahová még nekem is nehezemre esik felkapaszkodni, már ne is értekezzünk.)
(Mert sajnos napközben nem mindig tudjuk családilag fuvarozni, főképp nem kivárni, míg egy-egy rendelésen akár három óra múlva sorra kerül. De ugye ez már megint messze vezető kérdés.)
A főpolgármester úr szerint tehát csak az közlekedjen, aki friss és fitt, aki kicsattan az egészségtől! “Alapból” használják csak ők a szép és biztonságos, felújított szerelvényeket, ahogy eddig is! (Sosem fogom elfelejteni a szívszorító videót arról, Mosolyka hogyan jut be egy külkerületből a belvárosba. Szégyenteljesnek találom, hogy amúgy is épp eleget szenvedő embertársainkat kitesszük annak, hogy egy szimpla feladatnál, mint például eljutni a-ból b-be, megaláztatásoknak legyenek kitéve.
Aki tudja, ha nem jön valaki, aki mellé áll, bizony ott kell dekkolnia a lépcsőknél.
Erős emlékem, még Észak-Koreából. Egy hét után feltűnik, hogy nincsenek öregek sehol. Kérdezem is az idegenvezetőinket, mitől lehet ez. Hát, jön a felelet, nálunk hatalmas toronyházak vannak. Liftes toronyházak. Csak hát áram, az ritkán van. Így az öregek nem tudnak lejutni. És amikor hirtelen van áram és lejöhetnének, nincs garancia, hogy akkor is lesz, amikor hazaigyekeznek. Így hát ki-ki marad a vackán.
Szerencsére látják az ablakból a monumentális szobrokat a kedves vezetőről, a grandiózus állami presztízsberuházásokat, az egyre másra épülő stadionokat, példának okáért.
“Ha rajta múlna”, mondja Tarlós. Kin múlik? És a pénzhiány kin? Ki mondja meg, mire futja és mire nem?
Igaz, akinek nehéz a mozgás, ne pattogjon, nézze inkább otthon a közszolgálatin, hogy a kisvasút hamarosan Bicskéig zötyög.
Kiemelt kép: MTI/Mohai Balázs
