Kunhalmi Ágnesnek egy parlamenti felszólalásán és legutóbb egy sajtótájékoztatóján lehetett találkozni nevetőgörcsével. Mindenféle találgatások kerültek napvilágra, hogy vajon mi történhetett vele, miért nem tudta eljátszani a rá kiosztott szerepet. Kormányoldalról a baloldal teljes szétesettségét látták a megszólalásában, a fórumozók viszont ezúttal vegyesebben reagáltak, sok volt köztük a megértő.
Én is azt hiszem, tudom mit tartott ellenállhatatlanul mulatságosnak a politikusnő: az egyik esetben a felolvasandó szöveget, melynek se tárgyát, se megfogalmazásait nem értette és nem tartotta relevánsnak, a mostani esetben pedig saját magát, hiszen azzal a mondattal kezdte, hogy a „hídon akkor megyünk át, amikor odaérünk”, és ennek nemcsak közhelyszerűsége mulatságos, de az is, hogy nyelvileg belekavarodott.
Aki karaktergyilkos akar lenni, az a nevetés mögé mindenféle gondolati épületet felhúz (ajzószer, alkohol, pszichés összeroppanás), majd ezekkel kívánja meghatározni a másik személyiségét. Aztán vannak óvatosabb újságírók, akik megpróbálják kivárni a közvélemény megítélését, mert maguk is érzik, hogy nem egyértelműen lesz negatív a fogadtatás. Van, aki kifejezetten emberinek fogja tartani, és emiatt Kunhalmi Ágnes népszerűsége emelkedhet is. Érdemes tehát kivárni egy kicsit.
Nem tudom, hogyan fog lecsapódni a magyar társadalomban a nevetőgörcs, de egyszer már én is átéltem hasonlót – tehát van némi empátiám -, másfelől pedig mindenféle tudományos szociálpszichológiai meg kommunikációs modellek jutnak az eszembe. Kezdeném a politológiaival.
Fakabátok fapofával nyilatkoztatják ki a véresen komoly igazságokat, és amikor a hatalom viccel, akkor meg a hideg futkos a hátunkon. (Hívek persze hálásan nevetnek.) Ezzel szemben a nyugati politikai kommunikáció szerény, igyekszik nem terhelni hosszú beszédekkel a hallgatóságot, rendkívül erősen rezonál a hallgatóságra, igyekszik neki tetszeni. Az elitnek sokszor van egy eleganciája is, ami a nagyvonalúságban nyilvánul meg, a másik politikai tábor érveinek akceptálásában. Amikor az angol parlamentben egymással kiabálnak, az egész olyan, mintha színházi produkciót látnánk. Formalizált, a szereplők benne vannak, de amint vége az előadásnak, lehet tudni, hogy a büfében kedélyesen fognak beszélgetni.
A politikát még a politikusok se veszik komolyan, nem hogy a társadalom egészére rá akarnák kényszeríteni, hogy barátságaik meghatározója csak a politikai dimenzió legyen.
Az elegancia és a figyelmesség – melyhez hozzá tartozik, hogy nem alkalmaznak nehezen érthető kifejezéseket és körmondatokat – mára kiegészítette a populista harsányság. Nem idealizálnám tehát a nyugati politikai kommunikációt, ám a hazait se, mely elüt ettől a maga patetikus támadó arcélével. A miénk teljes mértékben nélkülözi az értékes humort. A nyugati mind populista verziójában, mind arisztokratikus eleganciájában egyaránt a humorra épül. A humor funkciója – tanulhattuk ezt olyan szociálpszichológustól, mint Erving Goffman – a távolítás. Azaz a beszélő, amikor belecsempész dolgokat a mondandójában a humor segítségével utalhat arra, hogy azért nem eszik olyan forrón a kását, a „helyzet reménytelen, de nem komoly”. Nálunk a helyzet mindig komoly, és a humor nem a beszélő öniróniáját jelenti, hanem a másik bántását, kinevetését.
És akkor egyszer csak az ember beleszalad Kunhalmi Ágnesbe, aki magán és/vagy a felolvasandó szövege abszurditásán nevet. Ó, azok a jogi szövegek, melyek kommunikációs funkciója, hogy senki se értse meg. És ó, azok a politikai szövegek: „a hídon akkor kell átmenni…” Hát lehet ezekkel azonosulni?
Az ember persze szégyelli magát, amikor elkapja a nevetőgörcs. Már magában a pillanatban is, és utólag még inkább, mert hogy nem tudott magán uralkodni. Ha rendkívül távol érezzük magunkat a helyzettől, akkor az a helyzet a maga abszurditásával lecsap ránk, és nekünk muszáj rajta röhögnünk.
A kommunikáció-elméleti okosság itt az, hogy a mondottak és beszélő személy konzisztenciája meghatározza a hitelességet. Ha olyasmiről beszélünk, amivel alaposan egyetértünk, amit a sajátunknak gondolunk, akkor a kommunikációnk, verbális és nem verbális megnyilvánulásaink egységesen jelennek meg. Ha viszont nincs idő a mondandóval való azonosulásra, nincs időnk átgondolni, belsővé tenni, vagy éppenséggel nem a miénk a mondandó, hanem a szájunkba adták, akkor az azonosulási hiány megbosszulhatja magát. Kevesen rendelkezünk azzal a képességgel, hogy ilyenkor is tudjunk szerepelni. Kevesen tudnánk politikusok lenni, pláne szóvivők.
Végezetül visszatérnék még a hatásra. Egy szociálpszichológiai kísérlet sikeresen megmagyarázta, hogy J. F. Kennedy népszerűsége miért növekedett a Disznó-öböl válság után, mely nagy politikai baklövés volt. Nem írnám le a válságot és a kísérletet sem, csak a végeredményt, a tanulságot. A tanulság az lett, hogy a médiasztár Kennedyről már egy földöntúli tökéletesség képe kezdett kirajzolódni, és amikor az emberek azt láthatták, hogy hibát követett el, és azt maga is belátja, a megközelíthetetlen sztárból hozzájuk került közelebb. Ettől lett még népszerűbb.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy tudnám, miként reagálnak rá mások, vagy hogy tudnám, miként tud alkalmazkodni ő maga a hazai revolverező politikai kommunikációhoz, vagy épp megváltoztatni azt. Nem tudom, hogyan lehet fiatal politikusként megbirkózni a patetikus eljogiasított szövegekkel, és a hirtelen előálló olyan abszurdumokkal, mint ami Medgyessy Péter interjúja után adódott és amire Kunhalminak reagálnia kellett.
Az a gyanúm, hogy a nevetőgörcs – bármilyen kellemetlen is – van, amikor normális, és az abszurdumokra komolyan reagáló ember az, aki már beszűkült, elhülyült vagy eladta a lelkét az ördögnek.
