tablettak(210x140).jpg (Array)
Poszt ITT

Karafiáth: gimnazista voltam, rátettek a nyugtatókra

Karafiáth Orsolya
Karafiáth Orsolya

író, költő, publicista. 2016. 07. 01. 19:00

Szerencsére egyre többet beszélünk a függőségekről, egyre nagyobb publicitást kap például az alkoholizmus elleni küzdelem (de még mindig nem eleget, és még mindig a piedesztálra emelt pálinka országában élünk), a dohányzás veszélyeire is egyre többször hívják fel a figyelmet, a drog és a szerencsejáték dependencia is ismert dolog. Ám a gyógyszerfüggőségről mintha kevesebbet beszélnénk, holott a veszélyei az előzőekével vetekszik.

De hogy is lehetne róla komolyabban szó, mikor hazánkban a pszichiátriai ellátás jobbára kimerül abban, hogy a beteg – terápiára szoruló – embert inkább alaposan begyógyszerezik? Most egy ország szörnyülködött a lebukott patikus esetén, pedig nála legalább abban biztosak lehettek az első körös vevők (mert valószínűsíthető, hogy raklapszámra nem saját használatra szerezték be a szajrét, hanem eladásra), hogy nem mérget kaptak…

Hogy engem mikor tettek rá a nyugtatókra? Még gimnazista voltam, mikor alig 45 kilósra fogyva az egyik órán sírógörcsöt kaptam. A tanárnő levitt az iskolaorvoshoz, aki rám nézve annyit mondott: ez a gyerek idegbeteg, és felírta nekem az andaxint. Később, mikor már elájultam, normális orvoshoz kerültem, kiderült, hogy anorexiás vagyok, ennek megfelelően is kezeltek.

De a nyugtatót nem hagytam abba egy ideig. Később, már harminc felett megint kikészültem. Taxival vitt el egy barátom a pszichiátriára, ahol felírtak nekem rögvest egy erős kombót, amiben volt xanax, antidepresszáns és egy olyan szer, amit epilepsziásoknak adnak. Három hónapig éltem ezen a csinos kis kábító keveréken.

Nos, összeomlásom valóban nem lett többé, de olyan lettem, mint egy zombi.

És elárulhatom, hogy a problémáim eredőjét meg sem érintette a sok cucc. Igen nehéz volt leállni aztán a dologról. Főleg, hogy a xanax évekig a „barátom” maradt, nem léteztem nélküle. És az adagot egyre emelni kellett, hogy hasson. Soha nem felejtem el a sokkot, ami akkor ért, mikor jó pár éve az egyik régi pszichiáterem azt mondta, nem ír fel nekem több nyugtatót, mert meglátása szerint nem vagyok fegyelmezett, megbízható gyógyszerszedő.

Sőt megkockáztatja, hogy a függőség kapuján kopogtatok. Ekkor megpróbáltam neki – idegállapotomhoz képest finoman – elmagyarázni, hogy értse meg, azért fogytak olyan gyorsan a bogyók, mert olykor beszedtem egyszerre többet, de csak akkor, mikor többre volt szükségem, meg különben is, nem én ettem meg két hét alatt a három havi adagot, hanem a környezetemben lévők is buzgón besegítettek. Hajthatatlan maradt, kifejtette, hogy a felírt adagok nem viccből vannak kiszámolva és személyre szabva, és különben is, a gyógyszerek nem cukorkák, amivel a vendégeimet kínálgatnom kellene.

Így nem maradt már hátra, hívtam a kedvenc „gyógyszerbarátnőmet”, akivel igen gyakran magunk kísérletezgettünk a szerekkel, és akivel a legtöbbször megosztottuk, amink volt.

Barátnőm elkeskenyedett hangon rebegte, hogy ő is hasonlóan járt „gonosz” orvosával, de hogy lássam, kivel van dolgom, az utolsó levél xanaxon még megosztozik velem, aztán meglátjuk. Meg is láttuk, persze lett megoldás. Mert aki gyógyszerhez akar jutni, az gyógyszerhez is jut. Nincs az a szabályozás, amit ne lehetne kijátszani, vagy így, vagy úgy. Első körben számba vettük az ismerőseinket, és akit csak lehetett megkértünk, írasson fel nekünk nyugtatót és altatót.

Ők biztos forrásainkká váltak, bár volt, aki kerek perc visszautasított minket, hogy mégis, mit képzelünk. Megkörnyékeztük az amúgy stabil idegrendszerű nagyszülőket is, panaszkodjanak már álmatlanságra, nyugtalanságra a dokinál. Szerencsére, nekem sikerült leszakadnom a gyógyszerekről, de látom, ismerőseim mit meg nem tesznek, hogy a napi betevőhöz hozzájussanak. Természetesen a neten is lehet nyugtatókat beszerezni, és ha nem marad más, ezzel kell próbálkozni, holott gyakran ott hamis szerekkel is üzletelnek. Egyik ismerősömnek majdnem leállt a szíve egy ilyen szerzemény miatt.

A magyar recepthamisítós „aranykorról” nemrég jelent meg Bajzáth Sándor könyve, ami egy egykori – ma már tiszta – anyagozó vallomása. Parkán, máktea, ragasztó – riasztó kábító koktélok. Nehezen lehetne vitatni, hogy aki rákattan a „bogyókra”, ráadásul esetleg még iszik is rá, az ugyanúgy kábítószerfüggő, mint teszem azt a kokainisták. De sokan nem is gondolnák, hogy ekkora a baj, hiszen csak azért vesznek be napi öt-hat nyugtatót, hogy valahogy túléljék a napot, le tudják küzdeni a szorongásukat. (Gondoljunk Elvis Presleyre! Még Nixonhoz is berontott, hogy részt vehessen a kábítószerek elleni harcban, és közben akkora gyógyszerfüggő volt, mint kevesen, gyakorlatilag nyugtatók és serkentők tartották egyben. Ez is lett a veszte, nem bírta sokáig a szíve.) Ám a harcot nem stigmatizálással, büntetéssel és üldözéssel kellene felvenni a függőség ellen (azt nem mondom, hogy a terjesztőket ne kellene szankcionálni!), hanem egy jól működő pszichiátriai hálózattal. Hogy az első lépés ne a szedálás legyen. Mert onnan nehezebb a visszaút.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.