Fotó: 24.hu / Bielik István
Kultúra

A borsodi cigányoknak is jár a happy end

Jankovics Márton
Jankovics Márton

kult. 2017. 07. 28. 10:47

Egy eldugott, borsodi zsákfaluból nézve nemhogy Párizs vagy Budapest, de sokszor még Miskolc is távoli, elérhetetlen világnak tűnhet. Ezért is volt annyira meglepő a nemzetközi látvány, ami ide érkezve fogadott minket: önfeledt francia, lengyel, török, olasz fiatalok táncoltak mezítláb a sárban a Despacitóra, miután egy hétig közösen játszottak és dolgoztak itt a környékbeli romákkal. De hogy kerül csaknem száz külföldi az isten háta mögötti Cserehátra, és segíthet-e bármit a színház a teljes kilátástalanságon?
Korábban a témában:

– Jó, és most szépen álljátok körbe a holttestet!

– De nem is halt meg, még lélegzik!

– Nem baj, Jocó most halott, ezt hívjuk színháznak.

– szól egy rendezői instrukció a borsodi Irotán, ahol épp környékbeli roma fiataloknak gyúrnak előadást a saját improvizációikból és az őket foglalkoztató problémákból. Mikor megérkezünk, már gőzerővel zajlik az aznapi próba, pár méterrel odébb pedig a francia színi csoport próbálja a maga vígjátékát, amely a cigány-magyar együttélés kérdéseit dolgozza fel a commedia dell’ arte harsány eszközeivel.

Fotó: 24.hu / Bielik István
Fotó: 24.hu / Bielik István

A lázas készülődés teljesen érthető: a pénteki, nagy premierre mindenképp végezni kell. Ekkor rendezik meg ugyanis az egész napos Made in Gipsystan fesztivált a szomszédos Felsővadászon, ahol mindenki bemutatja majd a közönségnek, min dolgozott az elmúlt héten a Nyári Akadémián. A négy faluban zajló rendezvény egyfelől bepillantást enged abba a zárt, sokszor kilátástalan világba, amely a környékbeli cigányság számára a hétköznapokat jelenti. Ugyanakkor a kihasználatlan lehetőségek tárházát is felvillantja: azt, hogy mennyi ötlet, tehetség és kreativitás szabadulhat fel az ilyen elfeledett térségekben, ha valaki leteszi a sztereotípiáit a falu határában, és nyitottan közelít az itt élők felé.

Ha mondjuk nem tehertérelként, és még csak nem is puszta erőforrásként, hanem mondjuk emberekként tekintenek rájuk.

Hosszúra nyúlt rendezés

Márpedig itt egy hétig minden a nyitottságról, kreativitásról és a művészetekről szól. A fő cél persze nem maga a produkció, sokkal inkább az, hogy a helyi fiatalok is elhiggyék magukról: képesek végigcsinálni valamit, lehet saját céljuk az életben, és nem kötelező beletörődniük a sivár életpályába, amelyet a körülmények és a többségi társadalom előítéletei jelölnek ki számukra.

Kissé ugyan düledezik az épület, és a falról itt-ott omlik a vakolat, mégis vidám zsibongás tölti meg a felsővadászi roma kultúrházat, mikor betoppanunk. Az egyik teremben épp gyerekek rajzolnak nagy átéléssel, a másikban cigány fiatalasszonyok elmélkednek az életről és érzéseikről Dixit-kártyák segítségével, a harmadikban pedig a külföldiekből és falubeliekből összeállt zenekar próbál a fellépésre.

Fotó: 24.hu / Bielik István
Fotó: 24.hu / Bielik István

Színházrendező vagyok, és ez egy kicsit hosszúra nyúlt rendezésem

– mondja Simon Balázs, az Utca-SzAK Egyesület egyik alapítója, amikor arról kérdezzük, mikor indult a borsodi tábor története.

Már bő tíz éve járnak le a térségbe, hogy a művészetek segítségével buzdítsák a helyieket az önkifejezésre és az önszerveződésre. 2013-tól pedig a nemzetközi tábor és akadémia is beindult, amelyben külföldi művészek és diákok tucatjai jönnek ide Európa minden szegletéből, hogy tapasztalatot gyűjtsenek és megosszák egymással tudásukat. A kezdeményezés mögött megbújó gondolat az, hogy

a művészeteknek fontos szerepe lehet a hátrányos helyzetű kissebbségek integrálásában, és a tapasztalatcsere ebben ugyanolyan fontos, mint bármilyen másik szakmában.

Az idén például lengyelek, franciák, szerbek, csehek, olaszok, törökök, izraeliek és spanyolok érkeztek, nagy részük eleve dolgozik marginalizált társadalmi csoportokkal. Van köztük olyan, aki menekülttáborokban alkalmazza a művészeti módszereket, más árvaházban vagy börtönökben próbál segíteni. Mielőtt levonultak volna a Cserehátra, egy hétig közösen készültek a budapesti színművészeti egyetemen, workshopokat tartva egymásnak. Így mire Szakácsiba, Abaúj-Szolnokra vagy épp Felsővadászra érkeztek, már elsajátítottak új módszereket.

Ki az utcára!

A tábor története amúgy nem Borsodból indul, hanem a 8. kerületi Kálvária térről. A kőszínházi világba beleunt Simon Balázs ugyanis az ott álló Városi Színházban próbálkozott először a környék roma lakosságának megszólításával. Az első kudarcok után ébredt rá arra, hogy ha tényleg be akarja vonni a helyieket, muszáj lesz kivinnie a színházat az utcára.

Fotó: 24.hu / Bielik István
Fotó: 24.hu / Bielik István

Hívott Budapestre olasz commedia dell’ arte-trénereket, de az egy hónapos workshop második hetében már kivonultak az épületből, nem is maradt el az eredmény: az utolsó napokban már kétszázan hahotáztak a Kálvária téren bemutatott jeleneteken. Később a tatabányai lakótelepeken, majd a váci és a tököli börtönben is csináltak hasonlót, és mindenhol sikere volt. Innen jött az ötlet, hogy ha a módszer működik ilyen szegregált közegekben, akkor a leszakadó borsodi cigány falvakban is meg kellene mutatni a színház és a művészet erejét.

Itt sem Csehov- vagy Beckett-előadásokra kell gondolni, hanem vérbő, vígjátéki jelenetekre, amelyeken minden résztvevő jól szórakozik.

Az sem véletlen, hogy épp a maszkokkal dolgozó commedia dell’ artét használják öntőformaként.

„A maszk nagyon erős, ki lehet vele menni az utcára. Azért is nagyon fontos a commedia dell’ arte, mert itt nem a beszéd és az intellektus dominál, hanem minden bekerül a testbe. Sokkal jobban hasonlít arra, ahogy a gyerekek játszanak. Hogy mi a darab jelentése, azt majd később valaki megfejti, a lényeg, hogy mindenki élvezze. Humor nélkül el vagyunk veszve” – mondja Simon Balázs, de hasonlóan vélekednek az Irotán próbáló franciák is, akik szintén a maszkok és a mozgás erejére támaszkodnak háromnyelvű előadásukban.

Kézzel, lábbal

A testbeszéd hatékonyságát amúgy az egész tábor jól példázza, a külföldi vendégek ugyanis általában kézzel-lábbal értetik meg magukat a gyerekekkel, és nem volt még olyan bonyolult üzenet, amit ne tudtak volna egymásnak elmutogatni. Nagy siker volt a silent workshop is. A szervezők arra számítottak, hogy akár napokba telhet majd a feloldódás, de elég volt két órát együtt játszani szavak nélkül, és ebédnél már az összes asztalnál vegyes asztaltársaságok alakultak ki. Evés közben persze előkerül az okostelefon és a google translate, mindenki tanul kicsit a másik nyelvén. Az efféle élmények hihetetlen sokat jelentenek az itt élő roma fiataloknak.

Kinyílik számukra a világ, megtapasztalnak más kultúrákat. Most például elkezdtek négy nyelven szavakat tanulgatni, nyitottabbá válni. Csak egy-egy kifejezést, de ez is óriási dolog egy ilyen kis, elzárt közösségben. Az időtlenség, a céltalanság, és a mindennapi túlélésért való küzdelem itt mindent fölülír. Már az, hogy létrehozhatnak valamit, amit aztán bemutatnak, olyan élmény, ami teljesen hiányzik a mindennapokból

– mondja Simó Krisztián, az egyik szervező.

Fotó: 24.hu / Bielik István
Fotó: 24.hu / Bielik István

Persze ő sem gondolja, hogy ezzel az egynyári programmal alapjaiban meg lehetne változtatni az egész közösség életét, de az látszik, hogy ezek a találkozások és tapasztalatok komoly változásokat indíthatnak be.

Például motivációt adhat arra, hogy visszaüljenek az iskolapadba, vagy elkezdjenek a saját falujukban csoportokat formálni. Akadnak is pozitív példák szép számmal: az alsóvadászi fiatalok saját kis társulatot alapítottak maguknak, és már évek óta önállóan csinálnak színdarabot. Ott van a környékbeli fiúkból és lányokból álló M&M zenekar, amelynek az Utca-SzAK-kal többször együtt dolgozó Both Miklós is egyengette az útját, az idei tábor idején pedig épp az X-Faktor selejtezőjében versenyeztek – értük mindenki izgult. Aztán akad olyan is, aki a Miskolci Nemzeti Színházban lett fodrász, más pedig leérettségizett, elvégzett egy gondozói szakképesítést, és még tovább akar tanulni, hogy folytathassa azt a munkát, amit itt a táborban megtapasztalt.

Vagy ott van például a 27 éves Zsolti, aki fantasztikusan mozog és táncol.

– Nagyon régi vágyam, hogy őt ki lehessen innen mozdítani, és valami olyat csináljon, ami a képességeinek megfelel – mondja Simon Balázs.

– Lehet még embert faragni belőlem, ha azt akarod

– feleli neki Zsolti, aki amúgy az egyik legrégebbi felsővadászi kapcsolata az Utca-Szak-nak. Ő például úgy tanult meg hiphopot táncolni, hogy a Step Up-musicaleket felvette a tévéből, majd a táncjeleneteket lelassítva visszajátszotta magának, a képernyőről lesve le a koreográfiát és a mozdulatokat. Tehetségét látva már többen is fel akarták karolni őt, egyszer Norvégiába is hívták volna egy hasonló művészeti táborba, de annyira félt, hogy végül lemondta a részvételt. Hogy mitől?

„Még soha nem ültem repülőn. Féltem, hogy lezuhanunk, mint a filmekben, vagy kifogy a kerozin”

– árulta el, mikor arról kérdeztem, mi tartotta vissza.

Fotó: 24.hu / Bielik István
Fotó: 24.hu / Bielik István

Alulról építkezni

Akárcsak a többieknek, neki is hatalmas élmény volt, mikor 2012-ben a Sziget Fesztiválon mutathatták be a tábor gálaműsorát. Ezt látta az amerikai nagykövetasszony is, ami annyira megtetszett neki, hogy ki is tüntette az egyesületet a Hónap Civil Kezdeményezése díjjal. Az amerikai elismerés sokat segített a nemzetközi pályázatok elnyerésében is.

A tábort azóta is főleg az Erasmus Program és a Visegrádi Alap támogatja, a magyar állam közvetlenül egyetlen forinttal sem járul hozzá.

Pedig ha valamire, az ilyen alulról építkező kezdeményezésekre lenne igazán értelme költeni, ezek ugyanis sokkal hatékonyabban működnek, mint amikor felülről, hatalmi szóval próbálják meg megoldani az összetett társadalmi problémákat. A párbeszéd, megértés és a közvetlen emberi kapcsolat ugyanis nem kispórolható ebből a történetből. A biztos financiális háttér pedig kulcskérdés, mert csak azzal lehetne a programokat rendszeresebbé tenni, és az év egyéb időszakaira is kiterjeszteni. A legideálisabb talán az állandó jelenlét lenne, ha mondjuk egy iskolát tudnának csinálni, ahol az alapképzésen túl művészeti szakmákat tanítanának a roma fiataloknak (kissé hasonlóan a szintén Borsodban működő Dr. Ámbédkar Iskolához, vagy az Igazgyöngy Alapítványhoz)

Ez ugyanis nem egy olyan probléma, aminek létezik gyors és hatékony megoldása. Egy tábor sem tehet csodát, aki állandó diadalmenetre vágyik, az jobb, ha bele sem vág. Korántsem csak sikertörténeteket látnak, elkeserítő kudarcokkal és reménytelen helyzetekkel is tele a padlás. Nehéz például mit kezdeni, amikor tisztán látszik egy kislányon, hogy abúzus áldozata, és közben még a macsó környezet is őt hibáztatja, amiért megerőszakolták.

Fotó: 24.hu / Bielik István
Fotó: 24.hu / Bielik István

A lány tönkremegy, lúgot iszik, megszökik, majd visszakerül, mi meg hiába szólunk a gyermekvédelemnek, nem tudjuk elérni, hogy bevigyék a rákospalotai intézetbe. Máshol látjuk a hatodikos lányon, hogy futtatva van, de az iskolában egyszerűen nem hajlandóak észrevenni. »Ez a cigányok belügye« – mondják a tanárok, és 16 évesen közlik vele, hogy nem kell többet jönnie. Nem tudják vállalni a problémás eseteket, nincs hozzá szakképesítésük és valószínűleg szívük sem

– mondja Simon Balázs.

Persze ennél sokkal kisebb gesztusok is derékba törhetnek egy felbuzdulást. Mikor egy tehetséges lányt például eljuttattak valamelyik budapesti tánciskola felvételijére, onnan azzal a sablonszöveggel utasították el, hogy “túlzottan készen van”. Ezzel pedig vége is volt a történetnek, az ilyen apró kudarcok ugyanis bőven elegendőek ahhoz, hogy végleg lenullázzák egy itteni gyerek amúgy is sebzett önbizalmát.

Happy end nincs?

Hogy a borsodi romák nagy, lassú és bonyolult történetének lesz-e végül happy endje, azt majd az idő dönti el, a pénteki fesztivál előadásainál viszont biztos nem marad el a boldog befejezés. Julia, a francia csoport visszatérő vezetője például imádja a happy endeket. Az egész alkotótábort is annak tartaná, csak az akadályozza meg ebben, hogy a Summer Academy nem a vége, sokkal inkább a kezdete valaminek. Ő már tavaly is itt volt, nagy hatást gyakoroltak rá a szakácsi emberek, akiknek életét és múltját is leginkább szavak nélkül ismerte meg a workshopok folyamán. Ezeket az élményeket szeretné a darabban is visszaadni.

„Itt valahogy tisztábban rajzolódnak ki az emberi viszonyok, mint a modern nagyvárosokban. A komédián keresztül ezeket tudjuk láthatóvá tenni, és így önmagunkat is jobban megérthetjük”

A képre kattintva galéria nyílik:

vissza a címlapra
Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.