Kultúra

Ahonnan már Klein Dávid is visszafordulna

Nagy József
Katz Dávid
Nagy JózsefKatz Dávid

2017. 07. 10. 11:16

Mihez kezd egy versenysakkista, ha bukik munkát, házat, mindent? Gombásszunk. Nagytotálos, videós riport Borsodból.
Korábban a témában:

– Tinóru nem vót?

– Ez van.

– Csirkegomba.

– Az.

– Csirkegomba mennyi?

– Súlyba vagy árba?

– Súlyba. Meg árba.

– Szűk kiló. Egy ezres.

– Sok.

– A kiló?

– Az ezres.

Fotók: Neményi Márton

A borsodi Alacska kocsmája előtt ülünk, terasz ponyvája alatt, lábunkban tizenvalahány erdei kilométer, agyagos dagonya néhány seggreeséssel. Kalauzunk, Petró János kínálja sárga modakriles vödörből napi gombazsákmányát egy falubeli gazdának, galócatekintetű, gömbölyű, hatvanas férfinak.

A gazda fejet csóvál, János vállat se von, vödröstül visszaül hozzánk, a söréhez.

Pár korty fogy, sóhajtva emelkedik az öreg, kisterpesz, elnéz fölöttünk, aztán megindul, lépteivel János mellé céloz, csak az utolsó másfél méteren fordul rá a gombászvederre, belepiszkál, egy ujjal löködi az illatos gombát, aztán szó nélkül visszavonul a maga söre mellé. János hozzánk beszél, szeme sarkából őt lesi.

Ücsörög egy darabig a gazda, majd int Jánosnak, a löködős ujjával. János épp arról mesél, melyik a kedvenc sakkfigurája, de a jelre apostoli mosollyal félbehagyja a sztorit, a gazdánál terem, az előhúzza bukszáját, a löködőssel oldja az aprópénzes zsebet, pattan a patent, kihalász három érmét, s János kezibe szórja.

– Na, adjad azt a csirkegombát.

– Ez csak hatszáz forint.

– Ennyi van.

– Áh.

János az öreg elé, az asztalra fordítja a három kétszázast, semmi indulat, megint vissza hozzánk, vödre még nem éri az asztalt, feneke a padot, már folytatja is a történetet, hogy „a paraszt, na, az a kedvenc figurám, mert, ha átverekszi magát a táblán, mint a mesében, átváltozhat bármivé”.

János komoly gombász, még komolyabb sakkozó, valamint tartós munkanélküli.

Sajószentpéteren nőtt fel, lakótelepen, munkáscsaládban, Miskolcon járt gimibe, tanulás helyett csajozott, focizott, kosarazott, ifi másodosztályban játszott; főiskolához nem volt kedve, inkább sorkatonaság, majd meló egy számítástechnikai cégnél. Devizahitelből költözött ki Alacskára, kertes házba, de a válsággal ugrott az állása, a háza az állami eszközkezelőé lett. A banktartozás viszont megmaradt, csapódott hozzá közüzemi hátralék. Nyolc éve a szolgáltató kikötötte az áramot, azóta gyertya adja a fényt, kút a vizet, meg sparherd a meleget, már ami bent marad, merthogy a kémény tönkrement, János vascsövet ütött át a falon, azon megy ki a füst s vele a hő is. Közmunkát nem kap, mióta egyszer visszamondta, négyórásat ajánlottak neki havi huszonezerért, annak is a felét lehasították volna a hitelezői, maradt volna bő tízezer, amiért minden reggel kötelező megjelenni az önkormányzatnál, de akkor meg a gombászásról marad le, úgy viszont éhen hal, így kalkulált. A vége az lett, hogy még a segélyt is megvonták tőle.

Ez már majdnem matt.

Összadóssága hárommillió forint, a gomba havi nyolcvan-százezret hoz, plusz néha beesik kis alkalmi munka: nincs az a matek, ami ezt kihozná nullára.

„Kiút? Az nincs. Terv? Túlélni a mát.”

Reggel hatra beszéltük meg a találkozást az alacskai kocsma elé.

János pontos, mondja, vargányára megyünk, de akkor se szomorodunk, ha sárga rókagombával telik meg a vödör. Eső után vagyunk, csúszik a bakancs, a cserjés löki a szúnyogot, a karon kullancs kolbászol, arcodban pókháló, tüske karistol, ág ver pofán, a zuglói Katz Dávid videoriporter tíz perc után jegyzi meg, hogy „innen már Klein Dávid is visszafordulna”.

János, mintha ovis csoportot vezetne, tereli a szót, meséli, az első világháború éhezései hozták divatba az erdei gombászkodást, az öregektől tudja, még hatvan-hetven éve is annyi termett, szekérrel jártak ki a parasztok, kaszálták a vargányát. Szó esik arról, hogy a gomba gyökérkapcsolt ajándéka a jóistennek, értsd, fával párban él: a vargánya tölgy alatt honos, a sötét érdestinóru gyertyánbarát, az ördögszekér laskagomba cserjét kultivál, míg például éger alatt egyetlen gomba se érzi jól magát.


Ahogy araszolunk föl a domboldalon, úgy emelkedünk a kurzusban is kezdőből középhaladóvá. „A gomba az gomba, nem növény – mondja János –, pont ellenkezően működik, hiszen a növény szervetlenből állít elő szervest, a gomba pedig szervesből szervetlent, azért jó nekik együtt, mert táplálékot adnak egymásnak. A növénynek fény kell, a gombának csapadék és megfelelő hőmérséklet. A rókagomba kifejezetten a nedves, hűvös helyet szereti.”

„Mint a Damu Roland.” Ezt Dávid reagálja, s kezdjük sejteni: nincs az a széplelkű riport, mi ne lenne visszarángatható az altalajba. János veszi a lapot, ő röhög a legjobban, ráadásul cinkben se rossz, mikor Marci-fotós igyekvőn kérdi, „miről veszi észre az ember a gombát?”, annyit somolyog vissza, hogy „más színű, mint az avar”.

Zörgetjük azt az avart, de gombára nem, csak egy bemohásodott dorkóra lelünk. János bokrok között nyit ösvényt, ígéri, hamarosan fölérünk a gerincre, aztán leereszkedünk a Harica-patak völgyébe, és onnan kőhajításnyi egy tuti hely, amit rajta kívül ember nem ismer. „Legalább lenne térerő, rendelhetnénk egy gombás pizzát” – ezt nyöszörgi Dávidunk.

Pár száz métert kell csak várni, amikor János fölkiált, hogy „én már nem halok éhen!”, körbevesszük, Nikon kattog, kamera forog az erdő közepén, tök abszurd, János kékhátú galambgombát emel a magasba, „hát, ezt kicsit megdolgozta a csiga”, a tönköt levágja, eldobja, oktat, „e gombafaj jellegzetessége, hogy pattanva törik, valamint az, hogy a kalapbőr sosem ér ki a kalap széléig, és ha megkapargatod, lila”. Dávid földszagú kérdéséből megint röhögés támad: „Nem volt nagyképűség ekkora vödröt hozni ehhez az egyetlen gombához?” János szája fülig ér: „Ehhez vödör? Itt megeszem. A kékhátú galambgomba ugyanis nyersen is fogyasztható, íze dió és napraforgó.” És tényleg elrágcsálja a kékhátút.

Aztán boszorkánykörökről értekezik nyomdakészen, TIT-stúdium trappban, rögzítjük, hogy a gomba lényege a gombafonál, a micélium, ami a földfelszín alatt sugárirányban nő, átmérője lehet akár több tíz méter, és megfelelő időjárás esetén termőtestet, vagyis gombát fejleszt. Ezért a gondos gombász óvatosan bolygatja az avart, nem túr a talajba, el ne szakítsa a fonalat, magát a gombát nem tépi, nem rángatja, hanem kiemelés előtt finoman megmozgatja; a csigarágtát meg a kukacosat le se szedi, s ha csak kézben derül ki a baj, fölteszi egy ágra a kalapot, hadd szóródjék minél nagyobb területen a spóra.

Hallunk a kucsmagombáról, ami nyitja a szezont, már márciusban is találni belőle, szó esik a kocsonyás, fán élősködő fincsi júdásfülegombáról, külön fejezetet kap a május végétől több hullámban szedhető vargánya, bekezdést a sárgabarack illatú sárga rókagomba, „ami Borsodban csirkegomba néven fut, Baranyában meg nyulica, tiszta állatkert a világ”. Respekt jár a nagykalapú lila tölcsérpereszkének, kalapemelés (direkt) a hideg hónapokban mutatkozó téli fülőkének, dicséretet kap a gyógyhatású késői laskagomba. A császárgomba említését cöcögés kíséri, pár éve védett faj, eszmei értéke ötezer forint, darabonként. „Ha találnak nálad húszat, az százezer, plusz a büntetés, értelmetlen, ha otthagyod se lesz több belőle az erdőn. Pont, mint a hullott agancs, azt felszedni is bűncselekmény. Te mit csinálnál, ha olyan helyeken, ahol ember évtizedek óta nem fordult meg, meglátnál egy másfél kilós trófeát, aminek nem mellesleg hatezer forintot adnak kilójáért?… Ugye! Amúgy a vadon termő gomba fél százalékát sem szedik le, nem én találtam ki, szakkönyvek írják, nem véletlen, hogy régen a király erdejében is szabadon lehetett gombászni, de Magyarországon újabban kell az erdőtulajdonos engedélye, ráadásul legföljebb két kiló szedhető.”

Szóval János sakkozó. De nem a nyaralás alatt párat partizó típus, nem is a termálban métázó, hanem igazi versenysakkiszta. A csúcson, harmincévesen, 2180 Élő-pontjával hajszálra volt a mesterjelölti címtől.

A lépéseket háromévesen tanulta meg géplakatos apjától, versenyző tizenhét évesen lett. „Volt egy osztálytársam, mindig megvertem, aztán lement az egyesületbe, és pár hét múlva ő vert meg engem, ami eléggé idegesített. Hát lementem én is.”

A Sajószentpéteri Üvegipari Művek Sport Egyesületben kezdett, micsoda név, utóbb tagja volt annak a lokálisan legendás edelényi csapatnak, ami pár év alatt a megyei másodosztályból feljutott az NB 1-be, az ország tizenkét legjobb brigádja közé. „Egy ideje megint Péteriben vagyok leigazolva, de nem játszom. Volt, hogy hívtak, nem volt kedvem, aztán, amikor meg lett kedvem, nem hívtak.”

A „nem volt kedvem” évekig tartott, sőt igazából most is tart. „Akkor hagytam abba, amikor bedőlt a hitelem. Képtelen voltam összpontosítani. Mindennel bajom lett. Ha nyertem, természetesnek vettem, ha veszítettem, rettentően megviselt, különösen, ha olyan tizenkét évestől kaptam ki, akinek nem ért le a lába a székről. Azt éreztem, a sakk nem ad semmit, csak visz. Aztán 2013-ban visszatértem, rábeszéltek, de korai volt. Eleve rossz versenyzőtípus vagyok, jól kombinálok, de gyakran elnézek helyzeteket. A sakk művészi része érdekel. Valamelyik csapattársam mondta egy partink után, hogy ötven éve játszik, de ilyen szépen még sose verték el. Pont az elnézések miatt jobb szeretek oktatni, minden magántanítványom minimum megyei bajnok volt, egyikük az Európa-bajnoki hatodik lett.”

Pedig szerette János a versenyeket. „Buli. Volt schnell bajnokság, hogy tíz sörrel fölturbózva vertem egy nemzetközi nagymestert. Egyik csapattársam diplomatatáskával járt a tornákra, egy pólót tartott benne, ha netán lehányná magát, meg egy alsógatyát, ha befosna. Én eddig sose jutottam el, de azt tartom, nem az a baj, ha valaki iszik, hanem az, ha ez az életcélja.”

Versenyen egy éve nem járt, odahaza még csak nem is tart sakk-készletet. „Csak a kocsmában játszom. Pénzbe, ezresbe. Vagy sörbe. Szoktam mondani, hogy ingyen nem oktatok.” Ritkán, de az ivóban is megesik, hogy kikap. „Beszélgetek, sörözöm, nem figyelek, aztán hoppá, egy matt. Belefér, mindenki megunja, ha állandóan győz. Annál csak azt lehet gyorsabban megunni, ha állandóan veszítesz.”

Egyelőre halogatja a visszatérést. „Két év múlva leszek ötven, akkor mehetek majd szeniorversenyre, hatvan-hetvenévesekkel játszani, ott megmutathatom.”

Amikor tizenöt éve kiköltözött Alacskára, nem ismerte a gombát. Szedett egyfajtát, bevitte a gombavizsgálóba, tudomásul vette az ítéletet, legközelebb másik fajtát vitt, aztán megint másikat, és szép lassan a sor végére ért. Közben kiolvasta a szakirodalmat. Gombaszakértői papírja nincs, százötvenezer lenne a tanfolyam, százezer a vizsga.

„Így sem tévedek soha, nem akkora mutatvány ez. Csupán néhány tucat gombafaj tartozik az ehető vagy mérgező kategóriába, ezeket könnyebb megkülönböztetni egymástól, mint a cseresznyét a meggytől, csak egyszer meg kell tanulni. És tilos hinni az olyan téveszméknek, hogy például, amit a csiga megrág, ehető, hogy a mérges gomba befeketíti az ezüstkanalat, vagy hogy a rossz gomba főzéssel elveszíti a méregtartalmát.”

Mindennap járja az erdőt, megesett, hetven kilométert gyalogolt, akkor is megy, ha nincs szezonja a gombának, elvan, nem fél semmitől. Még a vaddisznótól sem.

Még mindig üres a vödör, amikor tőlünk pár lépésnyire pattan fel és lódul meg vagy húsz csíkos hátú malac, száz méterrel odébb pedig három agyaros kan morog ránk a tölgyesből. Lecövekelünk, kérdezzük Jánost, mit tegyünk, ha Zrínyinek néz minket a konda. „Hát akkor imádkozzatok”, ez a válasz, de végül elviharzanak a vadak.

Mi pedig kisvártatva szerény rókagombatelepre lelünk, szagoljuk, tényleg sárgabarack-illatú. A siker lelkesít, négyen vizslatjuk az avart, bő fél óra alatt összejön az a nyolcvan-kilencven deka.

Még néhány hegyre föl, völgybe le, elhangzik pár mikorérünkmároda, Dávid bakancslistájára fölkerül, hogy „viszontlátni Budapestet”, aztán végre eljutunk kiindulópontunkhoz, a kocsmához.

János leteszi a levegős vödröt, beleszagol a sárgabarackillatba, aztán a maláta mellett dönt.

Cseh sörrel nyitunk, aztán gazdaságosra váltunk, János pécsi Rocky mellett értékel Babitsot, Adyt, Rousseau-t, anpassen vázolja a Miklósvári Miklós család építtette alacskai kastély múltját s jelenét, majd áttér a világirodalomra. Irwin Shaw-t és Remarque-ot és Dickenst és Maughamot idéz, oroszlánkölykök és diadalív és szép remények és Philip dongalába az örök szolgaságban, „tetszenek az olyan mondatok, mint hogy a kurva is ember”. Röviden kitér a viktoriánus kor ellentmondásaira, ekézi Ilja Tolsztojt, „a párbeszédei jók, a leírások is, de szörnyű, amikor okoskodik, például amikor azon rugózik, hogy megveti a gazdagságot, és micsoda szenvedés neki pompában élni Amerikában, miközben Oroszországban éhínség tombol, na, hagyjon már”. A magyar írók közül a kortársak a kedvencei, „Háy János a csúcs, a regényei szuperek, még a versei is, a nátriumbenzonátos a kedvencem, Látod, ilyen vagyok édes, konzerven és levesporon élek, s úgy kerülök a túlra át, hogy összetart a nátriumbenzonát, isteni. És szeretem Kerékgyártó Istvánt. Meg Szilágyi Ákost. Tóth Krisztinát pláne! Mit magadba csúsztatni kívánsz felhúzott térddel, ilyet csak nő tud leírni. Jókai és Mikszáth és Petőfi és a többi régi nagy is jó, de ők már irodalomtörténet, kortás művekkel kéne tanítani az iskolában az irodalmat.”

János sokat olvas. Egy barátja használt könyvekkel kereskedik, piacon, földre terített fóliára pakolva, János olykor besegít neki. „A szépirodalomnak nincs ára, ötven forintot sem adnak egy kötetért, elhozom, visszaviszem, vagy elajándékozom, ha meg épp nincs, amire vágyom, ismerek más árusokat, megszerzik.”

Versel is, de műveit mindig csak az aktuális barátnőnek mutatja meg. Egyetlen címet húzunk ki belőle: Merengés a zsákutcában. És az első sort: Ébren és álomban, szemeim távolba. „Hat szótagos sorokat írok, egy vers egyetlen mondat. Szeretem az időmértékeset, benne van az ember vérében, fülében, mint Weöresnél a Tóth Gyula bádogos és vízvezetékszerelő, vagy mint az utcán a kérjük áfás számlaigényét előre jelezni… Nem ismeritek? A rádióban hallottam, Balázs Gézánál, a Tetten ért szavakban… Többet kéne írni, jót tesz a lelkemnek, van is ambícióm, de nem megy, ettől a szegénységtől le vagyok törve, mint a bili füle.”

„Ha üres kézzel térek haza az erdőből, akkor is benézek a kocsmába, s ha kérdik a pultos csajok, milyen gomba van, azzal botránkoztatom meg őket, hogy ilyenkor legföljebb hüvelygombát találni. Nevetnek rajta.”

János az édesanyjával él az alacskai házban, apját sok éve infarktus vitte el. „Feleségem sose volt, ahhoz túl fiatal vagyok. Haha. Pár éve azt gondoltam, olyan vagyok, mint Yossarian a 22-es csapdájában, hogy örökké élek, de már ebben sem vagyok annyira biztos. Komoly kapcsolatom rég akadt, a leghosszabb két évig tartott, de természetesen nem velem van a baj, hanem a nőkkel… Elmondjam egy jó viccemet? Kérdi az egyik öreg a másiktól, hogy: jársz még kuplerájba? Áh, nem, lelépett a kidobó, aki eddig fölcipelt az emeletre a lányokhoz… Jó, mi? Mondjak még egyet? Afrikába utazik a férfi, első nap küld haza képeslapot a haverjának, hogy leterítettem egy oroszlánt, másnap azt küldi, hogy együtt háltam egy bennszülött lánnyal, a harmadik napon meg azt, épp orvosnál ülök, mondja a doki, jobban jártam volna, ha inkább az oroszlánnal hálok.”

Alacskán nincs oroszlán, csak vadkan, bennszülött helyett szigorú pultosamazon nyitja a söröket.

Szegény nap ez, János azon réved, áldott délutánokon teli a vödör, kettő is, a rekord tizenhat kiló pár óra alatt. „De abból se gazdagodtam meg, itt egész más az ár, mint a főváros környékén. Olvasom, a szentendrei piacon a vargánya meg a rókagomba kilójáért megadnak nyolcezer forintot, itt meg, látjátok, ezerért sem megy el ez a kicsi.”

És tényleg. Galócatekintetes nem ad többet hatszáz forintnál. Olyan lassan készülődik, gombapaprikást lehetne főzni annyi idő alatt, míg elér az autójáig, de János csak azért se szól utána. Inkább megeszi maga, de bagónál is bagóbbért nem adja a termést. Legyen már tartása az embernek.

vissza a címlapra

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.