Ült Ádám a monitor előtt. Informatikai megamulti, kúl állás, tuti fizetés, „versenyképes”, sok jó arc kolléga, plusz egy-két nem jó arc, kafetéria és ingyenkapucsínó, recepció és légkondi, szóval minden. Kétezer-tizenhármat írtunk. Egyszer csak elsötétült az a monitor, mire hősünk, követve a belső szabályzat vonatkozó utasításait, budapesti munkaállomásáról fölhívta a tőle tízezer kilométerre éjszakai műszakját teljesítő Fülöp-szigeteki kollégáját, kérve, telefonáljon már vissza az Ádám alatt egy emelettel ülő technikusnak, liftezne fel a másodikról a harmadikra orvosolni a hardveres bajt.

Akkor, ott valami eltörött Ádámban.

Másnap töltögette tovább az excelleket, pihenésképpen pedig elkezdett ingatlanportálokat nézni. Aztán hétvégén, ha akadt ígéretes cím, autóba ült Ágnessel, és gyerünk. „Közösséget kerestünk, házat legalább két hektár földdel. Rémes, lepusztult helyeken fordultunk meg, a fél falu a kocsmában könyökölt, a másik fele a Való Világot nézte.”

Már három éve tartott az egyre kilátástalanabb vadászat, amikor a neten belebotlott egy zöld professzorba, aki videóról sorolta néhány élhető magyar település nevét. „A tanár úrtól hallottam először Visnyeszéplakról.” Ezt mondja Ádám.

A következő vasárnap a Zselic volt a cél.

Szüleivel Ádám végigköltözte a gyerekkorát, mire tizenhat lett, megelégelte a gyökértelenséget. A gimnáziumot, maga döntött így, a családtól távol, esztergomi kollégistaként abszolválta, aztán egyetem, történelem-német szakon hallgatott, s ő is a nyakába vette a világot, tanult, dolgozott szerte Európában, Afrikában. Az Európai Bizottságnál Haitivel foglalkozott, a francia Caritas Csádba küldte, azt kutatta, a szétfolyó humanitárius pénz hogyan szabható át fejlesztési segéllyé.

Arra jutott, hogy leginkább sehogy, és igazából nem segélynek, hanem humánumnak vagyunk híján. „A mi kontinensünk tartja rabszolgasorban, tette és teszi tönkre Afrikát. Mali ma már nem kölest termeszt önmagának, hanem gyapotot Európának, a pénzből élelmiszert vásárol, ami persze nem jut el a falvakba, a vége: éhínség. Nigéria boldog ország volt az olajbányászat előtt, ma a GDP szárnyal, csakhogy a környezetszennyezés tönkretette a halászatot, az emberek nyomorultabbak, mint valaha.”

Ádám, úgy volt vele, elesettet Magyarországon is találni, hazajött hát cigányokon segíteni, de itthon is azzal szembesült, nincs program, mi működne – megint elege lett. Gondolta, kapát vesz a kezébe, annak legalább van értelme, de valahogy csak maradt a mókuskerékben, sőt, multihoz szegődött öt teljes évre, pénzt gyűjtött, tán jobb híján.

Ágnes győri lány, évfolyamtársa volt Ádámnak, történelem-szociológia szak után régésztechnikus lett a Nemzeti Múzeumban, tán még ma is lapidáriumban porolná az oszlopfőket, ha a költségcsökkentés malomkövei fel nem őrlik az állását. Állami intézethez szerződött, romáknak tervezett bentlakásos tanfolyamokat, de maga sem hitte, hogy lenne esély, mondjuk, cigány asszonyokat képezni ki egyetlen év alatt okmányirodai munkára.

Iskolába igazolt át, Pest külvárosában tanított törit egy szakközépben. „Két év kellett tekintélyt szerezni, addig élet-halál harcot vívtam. Ha tüsszentettem, nem azt mondták, hogy egészségére, tanárnő, hanem hogy nem egészségedre, hülye kurva… Hogy mit csináltam ilyenkor? Attól függ, előtte mennyit aludtam és ki vetette el a sulykot. A hülye kurvázó lányra ránéztem, és azt mondtam csöndesen: Cintike, ez kicsit túlzás volt. Lelkük mélyén jóravaló kölkök, de olyan családokból érkeznek, annyi probléma nyomja a vállukat, hogy az alkotmányos monarchia működése nem éri el az ingerküszöbüket. Ez van. Semmi nem érdekli őket, nincs céljuk, fogalmuk sincs, mihez kezdjenek az életükkel. Könyörögtem, gyerekek, legyen már valami ambíciótok, mire visszakérdeztek, hogy az meg micsoda, mármint az ambíció, végül annyit sikerült kihúznom belőlük, hogy király lenne bejutni a Való Világba.”

Tízméteres fenyő állt a visnyeszéplaki ház előtt, hetvennégy éve ültette az akkori gazda, azon a napon, mikor fia született. Abból a fiúból lett az új gazda, de hetvennégy évesen ő is elfáradt. Hozzá vezetett Ádám és Ágnes utolsó házkereső útja.

Hamar megegyeztek. Ádám leköltözött, sátrazott, a bácsi még két hónapig visszajárt, azalatt mesélte el, mit kellene tudni jószágról, konyhakertről, szőlőről, szántóról, gyümölcsösről, erdőről, kaszálóról, kútról, traktorról, ekéről, boronáról, vetőgépről, szóval a négyhektáros birtokról.

A kezdéshez szükséges okosság befért a bölcsészagyba, bár akad olykor veszteség. „Tavaly kos hullott el, most nyuszi – mondja Ágnes -, a kézzel aratott búzánkat meg nem zártuk hordóba, összepisilték az egerek, így kenyér nem sül belőle, de takarmánynak megteszi.”

Roggyant volt a régi ház, Ádámék nem toldozták, inkább újat húztak a helyére. Szalmaházat, olyat, amilyenről A három kismalacban olvashatunk. Falubelitől lesték el a modernizált ősi technikát: betonalapra favázat ácsoltak, a gerendák közé préselt szalmabálákat szorítottak, aztán puszta kézzel kívül-belül sárral tapasztották, simították a falakat.

Két helyi, egy mérnök és egy kőműves segítette őket, egyéb szakember nem járt erre. „Messze vagyunk, a bádogos is azt mondta a telefonba, nincs ideje, inkább lediktálja, mit csináljak. A kémény alját kőműves rakta, a közepét kárpátaljai vendégek, de rövid lett, szóltak a szomszédok, hogy így nem szelel majd, hát ráhúztam néhány sort, fellétráztam három téglával, a helyére malteroztam, lejöttem, néztem, függőleges-e, megint három tégla, és így, míg el nem készült.”

Az ablak fából, lent hajópadló. Meleget vaskályha ad, évszázada lehet, hogy vasúti váróteremben kezdte karrierjét, aztán Ági nagymamájához került, onnan pedig Széplakra, hasznos darab, tömve samottal, tartja a hőt. “Valamennyire.”

Ádám szíve szerint kezdetben egészen nomádra faragta volna életmódjukat, Ágnes viszont ragaszkodott néhány technikai vívmányhoz, így lett például mosógép. „Onnantól, hogy leköltöztem, bármit kérhetek – ez a nyers valóság, Ágnes számol be róla, Ádám mosolyog hozzá. – Az építkezés sátorozós hónapjai alatt többször megfordult a fejemben, hogy összepakolok, irány Pest. Hogy miért maradtam mégis?… Nehezen adok fel bármit is. Gyerekeket nevelni különösen jó ez a hely. Tanulok. Ma már azt is tudom, hogy a fűtés kulturális dolog, a hideg simán megszokható, annyi csak, hogy éjszakára is fel kell öltözni… Amúgy szép lassan fordult a kocka, sok olyanra nem vágyom, ami nélkül korábban el sem tudtam volna képzelni az életem, most Ádám szeretne házi vízművet, zuhanyzót, én már nem ragaszkodom a folyóvízhez. Ez itt maga az élet, meg tudom ragadni, érzem. Kényelmetlenebb itt élni, de összességében könnyebb. Szerencsésnek érzem magam.”

Ágnes idén januárban mondott fel a fővárosban, felőrölte az ingázás. Két érettségiző osztályt hagyott maga mögött. „Az vigasztalt, hogy végül is mindegy, kinél nem tanulnak. Tegnap hívott a kolléganőm, hogy a kisérettségin az esszékérdés mindenkinek egyes. De a búcsú megható volt, feltettek valami érzelmes zenét, egyenként kisétáltak, mindenkitől kaptam két puszit, egy-egy tábla csokit, és egy tökéletes közös esszét a kapcsolatunkról, de olyat ám, hogy a szöveg megfelelt az összes műfaji kritériumnak. Meghatódtam. Ha a felvilágosodás államelmélete nem jött is össze nekünk, azért megszerettük egymást.”

Így már csak kéthetente jár a Pestre, sok éve tagja egy katolikus közösségnek, de lassan tán azt is elengedi. Széplakon kulturális közmunkás lett, felsős diákokat korrepetál, tábort, kirándulást, önismereti csoportot szervez. Meg lagzira készül, a sajátjukra, július derekán háromszáz fő hivatalos a birtokra, szép időben Isten ege a plafon, ha esik, fólia alatt gulyásoznak. „Batyus lagzi – szól Ádám -, sütit a falubeliek hoznak.”

Ádám is közmunkás, a multinál negyven óra volt a normája, itt se kevesebb, heti két napon ő őrzi az önkormányzati nyájat.

„Az meló volt, ez munka. Ott akkor örültem, ha indulhattam haza, itt gyönyörködtet a tevékenység. Önkéntes mértékletesség és fizikai munka, ez a megoldás minden bajra. A városban betegeskedtem, itt a mínuszokban se lettem még náthás sem. Megszabadultam tömegközlekedéstől, benti stressztől, intrikáktól. A fizikai munka teljesen rendbe tett, a testem egészséges, a gondolataim kitisztultak. Régen az számított fejlődésnek, hogy faluról föl a városba, parasztból az értelmiségi létbe, a vidék egyenlő a gumicsizmás bugrissal. Mostanában megfordult az irány, egyre többen próbálkoznak vidéken is. Van, akinek bejön, van, aki visszaköltözik. Itt se mindig süt a nap.”

A birtokot jobbról akácos, balról cserjés, lentről százéves bükkerdő öleli, éjjel teljes a sötétség, látni a Tejutat. Aszfalt nincs, ingyen se kéne, hiszen az forgalmat hoz, teherautót, turizmust. „Széplak feliratú pólókat, kulcstartókat árulnának a széplakiak, lenne gíroszos, lángosos, réteses, lenne széplaki GDP, lehetne mondani, lám, micsoda fejlődésen ment keresztül a település. Lenne itt széplaki Nigéria.”

Ádám ugyan traktorral szánt, de a gabonát kézzel veti, műtrágyát, vegyszert be nem ereszt. Sose a veszteséget nézi, csak a nyereséget. Úgy kalkulál, ha sok az eső, és a peronoszpóra elviszi a szőlőt, hát az erdőn sok a gomba, lehet örülni, ha meg kevés az eső, gomba ugyan szál se, viszont szépen teremnek a tőkék, mint tavaly, mikor háromszáz liter bor lett a jutalom.

„Nyolc-tíz projekt fut párhuzamosan, kecske, birka, disznó, tej, szőlő, méz, tojás, gyümölcs, ha valamelyik nem sikerül, sikerül más. Volt javaslat, hogy ültessek mindenhová málnát, de a monokultúra kiszolgáltatottá tesz, állat híján műtrágyázni kéne, meg én nem keresni, hanem élni jöttem ide. És már el nem mennék. Visnyeszéplakon indiszkrét kérdés, hogy van-e eladó földed. Mintha arról érdeklődnél, anyád eladó-e. Pesti panel áráért vettem a birtokot, és húztam fel rá a házat, de ha valaki azt mondaná, ad érte egymilliárdot, csalódást okoznék… Hogy annyiból egy egész falut vehetnék? Lehet. Na de nekem nem kell egy egész falu. Nekem ez a ház és ez a föld elég. Nincs ára. Ahogy édesanyámnak és Ágnesnek sincs ára.”