Külföld

Imádják a görögök a menekültmentő magyarokat

Neményi Márton
Neményi Márton

ír, fotóz. 2016. 03. 10. 18:30

Porban, sárban kötöztek sebeket, Betadine-nal mentettek végtagot, maguk cipelték át a határon a paralízises családot. Két hétig gyógyítottak Idomeni mellett napi százötven menekültet a Magyar Vöröskereszt tagjai. Előkerült a luxuspezsgő és az ördöglakat, Szalonikiben pedig szabályosan popsztárként ünnepeltek őket. Egy hétig kísértem a csapatot.
Korábban a témában:

„Na, azt az arcot nézd meg! Várjál, lassítok. Na, figyeld meg, ő másfél óra múlva ott ül majd a rendelőben, hogy fáj a lába, csináljunk valamit.” Péter pragmatikus: még be sem értünk a táborba, egyelőre a mellékúton szlalomozunk a vöröskeresztes dzsippel a határ felé fáradtan sántikáló menekültek között, ő már felméri, mire számíthatunk aznap. Köhögnek, papucsként hordják a cipőt, van, aki szó szerint lejárta a lábfejét és észre sem vette. „Szép nap lesz ez is.”

24.hu / Neményi Márton

Február közepén gyorsreagálású egészségügyi csapatot küldött Görögországba a Magyar Vöröskereszt. A helyi kollégákat (illetve hát a menekülteket) kisegítő, hollywoodiasan H-HERO-nak elkeresztelt egység eredetileg egy szaloniki mobilklinikán dolgozott volna, de a helyzet, ahogy az a menekültválságban lenni szokott, gyorsan eszkalálódott: ahogy a jó idővel megindultak a tömegek Szíriából, Irakból és Afganisztánból, hirtelen több ezres tömeg torlódott fel a macedón határon, Idomeni falu mellett. A szervezettnek indult, azóta szétesőfélben lévő, szedett-vedett tábor mára majdnem húszezer menekültnek ad otthont, vagy valami olyasmit. Zsúfoltság, zavaros és akadozó ellátás, betegségek, tanácstalanság: tulajdonképpen kész csoda, hogy egy hónap alatt csak egyszer rohamozták meg a határt, le is döntötték, a rendőrség könnygázzal oszlatott, két óra múlva nyoma sem volt az egésznek.

24.hu / Neményi Márton

Idomeni, ahova a H-HERO-t végül irányították, nagyjából a görög Röszke: látványos tünete annak, hogy Európa egy év után sem volt képes kitalálni, mi legyen. Azóta persze mindenki tudja, hogy ez nem helyi, nem görög és macedón probléma, ez a rengeteg ember ugyanis hamarosan máshol lesz, a kérdés, hogy a fehér emberek viszik-e el őket, vagy maguk döntik le a határt, ezúttal nem néhány tucatnyian és nem ideiglenesen.

24.hu / Neményi Márton

Első körben ötfős csapat érkezett, Kocsis Zoltán és Psenkó Ferenc szakápoló, Balkovics Péter mentőtiszt és Ábrahám Márton misszióvezető, hozzájuk csatlakozott Juhász Ágnes, aki a legnyugodtabb munkát hagyta ott, amit magyar orvos elképzelhet: a zirci háziorvosi székből állt fel két hétre, hogy segítsen. Nem először csinálja, afrikai, indiai missziókon edződött, „egyszerűen muszáj csinálnom valamit”, ennyi a magyarázat, nem is faggatom, a huszonöt négyzetméteres sátor előtt már reggel nyolckor vagy húsz beteg ül, odabent pedig csak két, függönyökkel úgy-ahogy elválasztható rendelő, a „váróterem” két pad, mindenki úgy oldja meg, ahogy tudja.

24.hu / Neményi Márton

Néha van egy kis szusszanás, főleg, ha kinyitnak a szomszédos egészségügyi sátrak, például a Meds Sans Frontieresé, egyébként nagyjából ez az egy csapat ember viszi a teljes tábor egészségügyi ellátását. Segítő mindig akad, a pakisztáni Omar négy nyelven beszél, ha kell, ordít, hallgatnak rá, főleg a nők, sem megérkezni, sem távozni nem látjuk soha, mindig ott van. Elvileg tolmács, de „amit ez a csávó már látott, hát, simán letolná egyedül az egész műszakot, hidd el”. Ki-be mászkál egy-két orvos végzettségű menekült is, plusz egy nagyon fiatal fiú, aki tolmácsol, nem kérnek cserébe semmit, így legalább hasznosak, mondják. Egy-egy nyolcórás műszak alatt százhúsz-százötven beteget is letolnak így, ki lehet számolni, hány perc jut egyre.

24.hu / Neményi Márton

Ráadásul sok a visszajáró vendég. „Volt ő már nálunk? Nézzétek már, szerintem ő tegnap volt nálunk. Mindegy, sit down. Ka-ha? Ka-ha. Még mindig köhög. Mérjünk egy lázat!” Legalább annyian jönnek egy-egy jó szóért, érintésért, mint gyógyszerért. Nem mintha nem szorulnának ellátásra: a szokásos gyulladáscsökkentő-antibiotikum csomagon túl rendszeres a sebtisztítás- és kötözés és az egészen brutális háborús sebek ellátása. Egy kislány torkából szabályosan ki kell rázni és szívni a fennakadt ételdarabot, egy-két perce lett volna hátra.

Juhász Ágnes műszak előtt és műszak után. 24.hu / Neményi Márton

Nem mintha ez lenne az egyetlen életmentés: negyven fokos lázakat kell levinni, kétoldali tüdőgyulladásos betegeket kórházba imádkozni (a felük nem hajlandó, inkább menne tovább nyugatra), szeptikus sebeket tisztítani, mielőtt teljesen elfertőződne. Sokszor szabályosan le kell műteni a sebre gyógyult, szedett-vedett házi kötéseket, hogy egyáltalán lássák, mivel állnak szemben.

24.hu / Neményi Márton

Egy férfit furcsa, dobozszerű kötésben tolnak be, jajgat, szavát nem érteni, kiderül: két éve él egy a lábába operált fém merevítő szerkezettel (fixatűr), annak idején ez tartotta egyben a lábszárát, mára teljesen szétroncsolta. „Most mit csináljak vele? Betadine, kötés, kórház.” Ha két órával később jön, ott hal meg, mondják. A férfi másnap vigyorogva jön vissza, saját felelősségére kijött (az orvosok ilyenkor nem tiltakoznak, menjen, amerre lát), most meg kérné a papírt, gurulna tovább Macedóniába. „No paper, sorry.”

24.hu / Neményi Márton

Most mit csináljak vele?

ez a leggyakoribb mondat. Ez nem közöny, vagy nemtörődömség: az esetek jó részében tényleg nincs mit tenni. Fél gramm paracetamol nem sokat segít egy háború és több ezer kilométer gyaloglás, csomagtartóban, csónakban hánykolódás után. Felsejlenek még ennél is ijesztőbb sztorik is. „Nyolc éves, remeg, fél, nem találom a sebet, mutatok a bugyijára, kérdezem kézzel-lábbal, bántották-e. A férfi, aki vele volt, az apja, gondolom, vagy ki tudja, rögtön mondta helyette, hogy no! És hogy hagyjam annyiban. Addig egy szavamat sem értette, de akkor azonnal tudta, mire gondolok. Hát most mit csináljak vele?”

24.hu / Neményi Márton

Pár nap alatt mindenesetre egész kis betegtipológia alakul. A papírosokkal van a legtöbb gond, ők általában csak igazolásért jönnek, hogy mehessenek tovább. „Jött a szír anyuka öt kicsi gyerekkel, a férjét valahol elhagyta, kétségbe volt esve, adtam papírt, mit tehettem volna”, sóhajt Ágnes, „humanitárius szervezet vagyunk, nem?” A táborban villámgyorsan elterjed, hogy van itt egy kiskapu, az első hét közepére a gyógyításra szánt energia majd’ fele megy rá arra, hogy megértessék velük: csak a legsúlyosabb esetek kaphatnak papírt, később, amikor a határőrség kapcsol (és szigorít), már ők sem.

24.hu / Neményi Márton

Vannak aztán az ördöglakatok, mint a fixatűrös férfi, a paralízises fiú és az anyja, akit műszak után kell átvinni a határon, vagy a nagyon súlyos háborús sebek.

Hogyhogy mitől ördöglakat? Hozzád vágnak egy ördöglakatot, hogy most azonnal oldd meg, mit csinálsz? Na, érted te ezt, jól van.

És vannak a pezsgősök, ők kevésbé súlyos, főleg felső légúti fertőzéssel, köhögéssel, hőemelkedéssel, émelygéssel jönnek, „ibuprofen!, paracetamol!, domperidone!”, kántálják ilyenkor a vöröskeresztesek kórusban a hatóanyagokat, mint egy fociindulót, utóbbi persze Don Perignonként terjed el, Feri és Péter mutogatják is, hogy jön a pezsi, röhögnek a tizen-huszonéves szír kurdok és jólszituált irakiak, akik tudják, mi az.

24.hu / Neményi Márton

Nappal a tábor, este és éjjel, ha nincs műszak, Szaloniki, itt a szállás, eleinte morognak a száz kilométeres távolság miatt, aztán gyorsan megbékélnek vele. Szalonikit mintha nekik találták volna ki, itt mindenki a saját tempójában birkózik meg az élménnyel, eleinte téblábolunk, aztán napi kötelező program lesz a tenger vagy a kilátó, itt ki lehet gyűrődni. A görögök imádják őket, a vöröskeresztes pulcsi errefelé popsztár-egyenruha, mindenki tudja, miért vannak itt, bemondták a hírek. Senki nem tekint rájuk menekültsimogató rohadékként.

24.hu / Neményi Márton

Vacsorát rendelünk a kocsmában, még ki sem jön a kebap (a körúti értelmezést mindenki felejtse el!), de már fejenként kettesével érkeznek a felesek, intünk, hogy köszönjük a gondoskodást, de legfeljebb egy-két sör, holnap nyolctól műszak. A csapos széttárja a karját és a mögöttünk lévő asztalra mutat, öt gyönyörű, partiba sminkelt lány hadonászik, hogy „igyátok csak, igyátok, hősök vagytok és most már a vendégeink is”. Nincs mit tenni, köszönjük szépen, ostobán vigyorgunk, mielőtt iszunk, gyorsan megigazítjuk a vörös pulcsit, behúzzuk a hasunkat, de most már késő, nyilván.

Kommentek

Csehszlovák ügynökakták kerültek fel az internetre
Carnevalist Sebastian (23, R), wears a supposed terrorist outfit as he walks past police officers securing the area around the town hall in Braunschweig, Germany, 15 February 2015. Police in the northern German city of Braunschweig cancelled the annual carnival procession shortly before it was due to begin over fears of a terrorist attack. 'Reliable state security sources' informed the police that 'a concrete danger existed from an attack with an Islamist background,' the spokesman said. The cancellation comes after two people were killed and five injured in an attack in Copenhagen, Denmark, before police shot dead the suspected attacker in the morning. Photo: Julian Stratenschulte/dpaRövidlátó vagyok, attól még lehetek véreskezű terrorista?