Ő Makula István. Napi tizenkét órát dolgozik szinte szünet nélkül. Festőművész, kedves, közvetlen arc, munka közben sem lehet zavarni. Jelenléte van. Hajléktalan.

Nem tanult művészetet, magától jött, mondja, először a templomban, a szentképeket látva. Azokat kezdte másolni. “Pénzem nem volt, magamat képeztem tovább.” Most itt tart. A tájképek a kedvencei, emlékeket kever fantáziával.

Ha valaki felkarolna, abból milliomost csinálnék! Meg akkor már magamból is.

István nagyon vallásos. Gyülekezetbe nem jár, “aki hisz Istenben, az a szívével higgyen, magában”. Templomba viszont el-eljár. “Nézem a képeket, fényképezni ugye sajnos nem szabad őket, úgyhogy erősen koncentrálok.” Jöttek mellé tájképek, absztrakt rajzok, amikor találkoztunk, épp megrendelésre dolgozott, fotó alapján, az eredetit precízen négyzetrácsozva, majd szakaszonként másolva. “Ma még egy sem ment el, de azért veszik őket, egyre többen megtalálnak.”

Ezerötről indulnak, a drágábbak 4500-ért mennek el, de az akrilfestményekért 6-7 ezret is elkér. Meg is kapja, adott már el 13 ezerért is. “Alku nincs, ha nem tetszik, viszontlátásra!” Mellékes is van, tetoválásból, István saját géppel, tűvel megy lakásra, nem rajzol a bőrre, egyből tolja a tintát. Komoly ügyfélköre van, szalonok győzködték, hogy álljon be, 15 százalékot meg is tarthat. Köszönte, nem.

Most az a cél, hogy ne bent töltse a karácsonyt. Pár napja megtalálták a közterületesek, engedély nélküli árusításért 130 ezerre büntették. Ha nem lesz meg két héten belül, leüli: 26 nap elzárás, ez nem kevés egy rutinos fedél nélkülinek sem.

Nem érdemeltem meg. Nem azt kell bántani, aki dolgozik.

Tavasszal talán lesz engedély. “Meg vagyunk fogva mi, hajléktalanok, a hatóságok nem törekednek arra, hogy rendben legyünk. Nem nagyon kapunk mi területfoglalásit. Kilencvenben könyveket árultam ugyanígy, engedély nélkül, akkor nem büntettek.”

Most kezdett gyűjteni, tehát még nem látja a végét. De összejön az. “Itt a karácsony, ilyenkor több kép elmegy, jobban sajnálják az embert. Jóakaróim is vannak, áldja meg őket az Isten, meg hát bízom is az emberekben.” Szó nincs arról, persze, hogy sajnálatból vennék a képeket: “Van, aki hónapokig várt rá, hogy eljusson ide és vásároljon.”

Hajdú-Bihar megyei, egy kis faluban nőtt fel, nagy családban, “ami munka volt, azt sem fizették meg, zavart az összezártság, dívott a tudatlanság”. Többre vágyott, elköltözött hát Budapestre, a semmibe, úgy, hogy tudta: lehet, hogy nem lesz fedél a feje felett. Nyolc éve él így. Istennel nem pöröl. “Én is tehetek erről egy kicsikét.” Hosszú csend.

“Ezt a helyet én kezdtem meg”, tárja ki a karját az Astoria aluljáró felé. Saját matraca volt, békén hagyták, más világ volt még akkor, a Nagy Budapesti Hajléktalanüldözés előtt. A helyzet most egyre durvább, a mélypont akkor jött el, amikor ellopták a bőröndjét mindenestül, laptoppal, képekkel, “előről kezdtem, így, a semmivel, mint a tenyerem.”

Most már jobb, pár hónapja intézett albérletet, eddig fenntartani is sikerül, “nagyon nehéz, ötvenre is kijön.” Megéri, “nem szeretem én a társaságot”. Azért van, aki segít neki, beül a helyére, ha pisil, kávézik, gyorsan megkajál, azaz a tizenkét órás műszak alatt egy-két alkalommal. Az albérleten kívül még egy hatalmas helyzeti előnye van: nem iszik.

Istvánt bárki megtalálhatja napközben, az Astorián, a Burger Kinghez legközelebbi lépcsőnél. Némi apróért, rajzeszközökért is hálás, de a legjobb, ha eleve úgy megyünk oda, hogy áldozunk a szakrális ihletettségű, ám a szó szoros értelmében kortárs festészetért.