Elapadni látszik az Oroszország felé tartó magyar vodkafolyam. Az évek óta meredeken növekedő és tavaly minden korábbit túlszárnyaló keleti szeszesital-exportot idén mintha elvágták volna. Ha nem történik változás, nehéz helyzetbe kerülhetnek a hazai gyártók, akik a beszűkült belföldi eladásokat eddig a kivitellel pótolhatták. Nőhet a harc a belpiaci pozíciókért, és ebbe beszállhatnak az eddig szinte csak exportra termelő, a semmiből nagy vagyont felhalmozó új cégek is.
Ebben az évtizedben a feketekereskedelem növekedése miatt mindjobban szűkülő legális belpiaci eladásokra épülő magyar szeszesital-gyártók számára jól jött az oroszok vodkaszomjúsága. A kétmilliárd liter fogyasztást garantáló orosz piac a korlátlan lehetőségek hazája lett a szeszipar számára. Határt csak a kapacitás és az üzleti etika szabhatott. A vásárlók kiléte ugyanis sok kétséget nem hagyhatott maga után: az ukrán és orosz vevők nagyobb része mögött olyan maffiacsoportok álltak, amelyek képesek területükön teríteni az árut, de nincs gyártókapacitásuk. A Szovjetunió felbomlása után Oroszországnak a szakemberek szerint nem maradt akkora gyártó és palackozó-kapacitása, amivel kielégíthette volna a belpiacot. Az ottani állapotokat jól mutatja, hogy még a meglévő üzemeket sem tudták kihasználni, hiszen másé volt a gyár és másé a piac: az eladásokat kézben tartó csoportoknak érdekében állt importálni.
A magyar cégek a szűkülő hazai piac miatt többnyire nem engedhették meg maguknak, hogy válogassanak az ügyfeleik között. Egyébként is miért tették volna: az üzlet egyszerű volt, hiszen az exportőrök zsebből leszámolták a milliókat és pakolták a kamionjukba az árut. Az eladónak ezek után nem sok köze volt ahhoz, kiféle a vásárlója. Maximum azt tapasztalta, hogy aki tegnap még zsebből fizetett milliókat, ahelyett ma már más jön, vagy esetleg a tévéből értesülhetett arról: lelőtték az egyik nagy vevőjét. Akad olyan nagy hazai gyártó, aki kijelenti: kifejezetten nem keresi az ukrán-orosz üzletet. Ezzel együtt a “beesők” kiszolgálása is lekötötte kapacitásának jelentős részét.
Az orosz elnökválasztást követő esetleges gazdaságpolitikai változások döntően befolyásolhatják a magyar szeszesital-exportőrök helyzetét. Budai Iván, a Magyar Szeszipari Szövetség igazgatója a Figyelő érdeklődésére elmondta: az ágazat exportja az elmúlt években megtöbbszöröződött, és e mögött döntően az orosz piac áll. Tavaly a hazai termelés nagy része, 230 millió literből közel 200 a FÁK-államokba, elsősorban Oroszországba került. Az igazgató szerint ez nem jelenti azt, hogy egy egyenes ívű felfutásra számíthat az iparág a szovjet utódállamokban. Az idei első félév tapasztalatai azt mutatják: az import feltételeinek megszigorítása után jelentősen megtorpant a kivitel az orosz piacra. Budai Iván szerint kérdéses, hogy a választások nyomán az orosz kormányzat kitárja-e a kaput az Európából érkező szeszimport előtt, vagy protekcionista intézkedéseket hoz.
A magyarországi alkoholgyártó-kapacitás felét kitevő Győri Szesz és Finomító Rt. vezérigazgatója, Folláth György szerint a tavalyi csúcsév után március végéig fennmaradt a szeszesital-gyártók felfűtött szeszvásárlási kedve. Ettől kezdve azonban az orosz importkorlátozások nyomán visszaesett, majd áprilistól szinte megszűnt az export, a cégek nem vásároltak alapanyagot, így mára a győri cégnek is jelentős készlete halmozódott fel. A hazai piacra túlméretezett, 80 millió liter abszolút szesz előállítására képes alkoholgyártó-kapacitásokat az italgyártásban csak az exportra lehetséges kihasználni. Az 1995-ös “csúcsrajáratásnak” közel felét a kivitelre gyártott szeszesitalokhoz használták fel. Sőt: az exportigények kielégítéséhez további 35 millió liter tiszta szesz érkezett az országba bérfeldolgozásra. Ezt döntően azok a kizárólag vagy főként az orosz piacra termelő vállalkozások hozták be, amelyek néhány év alatt nőttek fel szinte a semmiből. A hazai szeszvásárlásokból és szeszesital-gyártásból már komoly részt kihasító “újak” zászlóshajója Nyitrai Ferenc cége. A Tiszakécskéről indult, kizárólag exportra termelő vállalkozó tavaly a Zwack mellett már a legnagyobb gyártónak számított Magyarországon. Az ukrán-orosz üzletbe legmerészebben belevágó, Záhonyban palackozógyárat felépítő, a nyilvánosságot kerülő Nyitrai sorsa az egész belpiacot befolyásolhatja. Ha ugyanis az exportüzlet befullad, akkor az erre építők a hazai piac felé fordulhatnak. Az ágazat cégeinek vezetői tőkeereje miatt leginkább Nyitrai Ferenc vállalkozását tartják alkalmasnak arra, hogy képes legyen komolyabb szeletet kivágni magának a hazai eladásokból.
A magyar legális szeszesital-piac többségét kezében tartó Zwack Unicum Rt.-nek viszont éppen akkor sikerült már öt hónap alatt teljesíteni az exporttervét, amikor összeomlott az orosz kivitel. Sivó Imre, a részvénytársaság vezérigazgatója ezt azzal magyarázta lapunknak, hogy a cég eddig sem tartotta hosszú távú üzleti lehetőségnek a nagy mennyiségű orosz kommerszital-exportot, így előnyben részesítette vele szemben a belső piaci pozíciójának erősítését. Az exportstratégiájában a saját cégnévvel és termékkel történő kockázatmentes orosz szállításokra tett, ezért volt kicsi a kivitele. Az export favorizált formájából fakadóan azonban a Zwackot kevésbé érintették az oroszországi változások, ezzel magyarázta a vezérigazgató az idei, viszonylag szerény, 550 milliós terv korai teljesítését. Hosszabb távon ugyanakkor a cég hajtómotorjának szánják az exportot, amelyet azonban nem a kommersz, hanem a márkatermékekre alapoznának.
Az exporthab alá a tortát azonban a Zwacknak, hasonlóan a többiekhez a hazai piac nyújthatja. Az égetett szeszes italok magas adótartalmuk miatt kecsegtető profitot jelentenek a feketekereskedelem számára is. A gyártók panasza évek óta ugyanaz: folyamatosan növekszik a feketepiac, amelynek az állam szerintük nem képes gátat vetni.
Tóth László hadnagy, a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnoksága jövedéki főosztályának munkatársa szerint a szeszgyárak működésének ellenőrzésében nincs különösebb probléma, a szeszesital-palackozóknál már nem ilyen egyszerű a helyzet. Itt nyilvántartás szerint számolnak el, s annak eredményét a gyártóknak havonta el kell küldeniük a pénzügyőrséghez. Tóth László szerint arról azonban nincs szó, hogy hónapokig ellenőrzés nélkül folyik a palackozás: legalább havonta minden gyártónál megjelennek a pénzügyőrök, valamint negyedévenként rendszeres elszámolást tartanak. Ennél többre viszont nem futja, ehhez már pénz, eszköz, létszám kellene. Ennek ellenére a szakember nem hiszi, hogy az ellenőrzés problémáiból fakadóan az elmúlt években a szesziparban a semmiből nagy vagyonok halmozódhattak fel. A nagy üzletet sokkal inkább az exportszállításokban kell keresni.
Az adóztatás és az ellenőrzés gondjai mindenesetre sok kerülőutat nyitottak a jelenleg száztízet meghaladó szeszipari gyártó számára. A fogyasztási adó például az APEH-hez folyik be, de ennek szabályszerűségét a jövedéki alanyoknál a termelési és forgalmazási adatok alapján már a VPOP is ellenőrizhetné. Az ellenőrzés problémájánál is nagyobb gondot jelent a fogyasztási adó mértékének meghatározása. A legális piac, a fogyasztók zsebe már az adó fix összegű részének emelését sem viselte el: az állam számára annyi adó sem folyik be ezekből a termékekből, mint hat évvel ezelőtt. A VPOP kezében összpontosuló bérfőzési szeszadóbeszedés és -ellenőrzés adatai is egyértelműen mutatják: a realitástól elszakadó adómérték-emelés annyira visszavetette a pálinkafőzetési kedvet, hogy már annyi pénz sem kap az állam ebből az adónemből, mint korábban. A feketepiac aránya és a adóbevételek alakulása nyomán érdemes lenne átgondolni: fenntartható-e az égetett szeszek jelenlegi fogyasztásiadó-mértéke és önadózási formája.
A feketepiaci forgalom alakulásáról persze senki sem tud pontos adatot, a szeszipari cégek becslései azonban folyamatosan szűkülő belpiacot mutatnak. Az Amer Nielsen piackutató-intézet szerint az elmúlt időszakban az általános élelmiszerboltokban nem csökkent a szeszesital-eladások mennyisége. A kommersztermékeknél enyhe, a drága, márkás termékeknél nagyobb emelkedést mutatnak a számok. Sivó Imre viszont úgy látja: a legális piac továbbra is határozottan csökken, hiszen a visszaesés éppen azokon a területeken, a vendéglátásban és az itallerakatoknál tapasztalható, amelyekre a piackutató mérése nem terjed ki. A vezérigazgató csak annyi pozitívumot tud elmondani, hogy az 1995 tavaszi kormányintézkedéseket követő zuhanásszerű kereslet-visszaesés lassult, de még így is minimálisan 30 százalékot szakítanak ki a piacból a nem legális eladások.
Ennek ellenére a vezérigazgató tarthatónak ítéli a Zwack idei tervét, amelyben 9 milliárdot meghaladó nettó árbevétel mellett 805 milliós adózás előtti eredmény szerepel. Sivó Imre elismeri, hogy a cég reorganizációja lelassult, azonban hozzáteszi: a tulajdonosok látva a belpiac radikális megváltozását, a feketepiac térnyerését, kivártak a további befektetésekkel.
Nem fukarkodott viszont a Zwack az eladási hálózat fejlesztésével, aminek eredményeként gyakorlatilag egyedül képes országos jelenlétre minden értékesítési csatornában. A vendéglátásban csak ő működtet külön értékesítési hálózatot, és a kereskedelmi láncokban is jelentős a túlsúlya a többi gyártóval szemben. A Zwack sokat áldozott erre az értékesítési formára, mert a belpiaci növekedés hordozóját a láncokban látja. Ezt az Amer Nielsen adatai is alátámasztják: az elmúlt egy évben a 400 négyzetméternél nagyobb üzletek 2,5 százalékkal növelték részesedésüket a égetettszesz-forgalom több mint felét kitevő kommerszital-eladásokból, amelyekben azonban ma még így is kisebb a nagyboltok jelentősége, mint más árucsoportoknál.
A közepes nagyságú szeszipari cégeknek központi problémája a láncokba való bejutás. Ez növelheti azt a forgalomszakadékot, ami a Zwack és közöttük tátong. Ennek eredőjét még az ágazat privatizációja előtti időkben kell keresni. A tröszti keretek között ugyanis csak a Budapesti Likőripari Vállalat (az egykori és mai Zwack Unicum) számított országos cégnek. Hozzá képest a kisvárdai, a győri, de még a Buszeszben meglévő szeszesitalgyártó kapacitások is regionális ellátónak számítottak: termelésük a kommerszitalokra, piacuk pedig meghatározott régióra terjedt ki. A részvénytársasággá alakult, a cég vezetőinek többségi tulajdonába került kisvárdai Várda-Drink, és a szeszgyártól különvált, még állami kézben lévő Győri Likőrgyár Rt. máig sem tudott kilépni ebből a cipőből. A Várda-Drink belpiaca döntően Kelet-Magyarország, míg a győrieknek Dunántúlon erős a kereskedelmi hálózata. A tavaly 20 százalékos export mellett mintegy egymilliárd forintos nettó árbevételt elérő győriek, és a termelésük felét exportáló, másfél milliárdot meg nem haladó forgalmú kisvárdaiaknak mindeddig nem volt elég erejük sem Budapest, sem a másik országrész meghódítására. A nagy kereskedelmi láncokba is csak szórványosan képesek bejutni, hiszen nincs annyi pénzük, hogy sokféle termékük listázási és “polcpénzét” finanszírozzák. Kereskedelmi hálózatuk kiterjesztése érdekében nekik lenne leginkább szükségük tőkére, azonban ebben egyikük sem bővelkedik. A kisvárdai tulajdonosoknak a cégvásárláshoz felvett hitel törlesztése érdekében nyereségük egy részét folyamatosan ki kell venniük a társaságból, a Győri Likőrnek pedig még nem talált új gazdát az állam. Egyszer ugyan már majdnem elkelt a cég, az osztrák Stroh azonban, amely mögött a Sió-gyümölcslégyárat is megvásárló Eckes állt, a privatizációs pályázat megnyerése után visszalépett a vásárlástól. Ebben a győriek éppen akkoriban eltűnt szállítmánya miatt keletkezett 200 milliós, azóta a cég számára megnyugtató módon rendeződött jövedéki bírság mellett komoly szerepet játszott az is, hogy a reménybeli vevők megrettentek attól: a Győri Likőr termékpalettáján szereplő termékek nagy részét más is gyártja.
A tröszti időkben mindegyik cég ugyanazzal a címkével gyártotta a kommersz termékeit: a barnacímkés barackpálinkát, a fekete cseresznyét, a fekete-piros brandyt és a “hajós” rumot. A vállalatok önállósodása idején a címkevédjegyek használatáról nem döntött az állam. Így ma – bár ezek közül három a Zwackhoz, a brandy pedig a győriekhez van bejegyezve – hallgatólagos megállapodás alapján mindegyik régi gyártó használhatja a címkéket. A címkevédjegyek privatizáció előtti elosztásával elvileg mód nyílt volna a kisebb, regionális gyártók felerősítésére, hiszen valamely tradicionális “márka” kizárólag előállítási joga révén ezek is országos piachoz juthattak volna talán – igaz akkor a legértékesebb társaság, a Buliv is kevesebbet ért volna a Peter Zwack und Consorten és az International Distillers & Vintners számára. A címkeügynek ez persze csak mellékága, a fő gond az elmúlt években az volt, hogy a fogyasztók által megszokott termék- és márkavédjegyeket csak az nem használta, aki nem akarta. A gombamód szaporodó palackozók egy részénél a piacralépés eszköze lett a címkekoppintás, és a kis boltokban ma is a védjegybitorlók garmadájával találkozhat a vásárló. A cégek képtelenek hatékonyan fellépni ellenük, hiszen tucatszám indíthatják a pereket, mégsem tudják eltüntetni a polcokról a másolatokat. A régi gyártók mára a kilátástalan pereskedés helyett igyekeznek az egységesen használt kommersztermék-címkék felváltásával saját, egyedi megjelenést adni italaiknak. Bánhegyi Attila, a Győri Likőrgyár Rt. vezérigazgatója szerint társaságuk forgalmában is már 60 százaléknyit képviselnek a saját címkéjű termékek. A Zwack is kihozta egyediesített, Péter-Pál jelzéssel megjelölt kommerszital-címkéit. A Buszesz pedig ennél is tovább ment. Tüzes néven egy “esernyőmárka” alá terelte több kommersz termékét. A Buszesz egyébként is a magyar piac legnagyobb meglepetéseit okozta. A tiszta szesz- és szeszes ital, ecet, élesztő-, üdítő előállításával egyaránt foglalkozó céget az a Mautner Markhof-csoport vásárolta meg, amelytől joggal lehetett várni, hogy a Zwack Unicumot kemény versenyre kényszeríti. Ez egyelőre nem következett be. A Buszesz átalakítása a vártnál több időt vett igénybe, és a tevékenységi körök közül láthatóan nem a szeszesital-gyártás az, amelybe az osztrák vállalatbirodalom pénzt öl. Sokkal inkább a gyümölcslé-, üdítő- és palackozottvíz-piacra áldoz. A Buszesz üzleti lépései arra utalnak: a magyar kommersz- szesz-eladásokban nem lát perspektívát. Moskovits László, a cég tavaly kinevezett elnök-vezérigazgatója arról számol be, hogy a Buszesz felszámolta közel 20 depóját és ezentúl a szeszes italok eladásában kizárólag 300 nagyvevőjére összpontosít. A vezérigazgató szerint a cég legföljebb az eredeti alapanyagú pálinkák és likőrök terén tervez termékfejlesztést, és az United Distillers-szel kötött megállapodás alapján ellátják a világcég importtermékeinek forgalmazását. A kommerszben maradnak az eddigieknél, a merészen 35 szeszfokra csökkentett Tüzes-családjuknál vagy a legerősebb márkájuknak számító Royal-vodkánál.
A Buszesz tehát a szűkülő, zavaros piacon nem kíván invesztálni abba, hogy minden eladási formában aktívan jelen legyen. Ez nem hogy neki, a ma már az égetett szeszben közepesnek számító cégnek, hanem a Zwacknak is költséges mulatság, amit jelenleg csak akkor érdemes állni, ha valaki hosszabb távon a legális eladások bővülésére számít.
Ha netalántán elérkezik ez az idő, kérdés, ki és mekkora lesz a piacon? A Győri Likőrgyár most alighanem újra nekigyürkőzik a privatizációnak. Bánhegyi Attila szerint olyan tulajdonos kell, aki képes bekapcsolni a társaságot az országos piacra. Erre a vezérigazgató lát esélyt, bár az már biztos, hogy a korábbi vevő nem jön újra, hiszen palackozót épít Zalaegerszegen. Szilágyi László vezérigazgató szerint a Várda-Drink megpróbál új irányba növekedni: például ásványvizet gyárt, nem hagyott fel a szénsavas üdítők palackozásáról sem, a nagykereskedelmi tevékenységét és hálózatát is szeretné bővíteni. Ha azonban az exportpiac nem nyílik meg újra, akkor tőkebevonás, partnerkeresés nélkül nehéz lesz méretét és önállóságát fenntartania a kisvárdai cégnek. Az új kis fecskék közül a többség alighanem elhullik, különösen, ha a nagy tőkét felhalmozó exportőrök belépve a hazai piacra árversennyel keresnek helyet maguknak. A túlélő kicsik között lehet például a kecskeméti Sagál Rt., amelyet még a kannás szeszből alapozta meg családi vagyonát, azonban most már saját palackozóval döngeti a budapesti piac ajtaját. Több láncba is betette lábát: ahogy Sallai Mihály, a cég és a család feje látja: mindenhová be lehet jutni, csak meg kell találni a megfelelő csatornát.
A változások alighanem a három alapanyag-előállító szeszgyárat sem hagyják érintetlenül, hiszen a jelenlegi, 80 millió liter abszolút szeszre taksált együttes kapacitásuk a reális szeszesital-kivitelt figyelembe véve túl nagy. Az alapanyagexport lehetőségei nem túl kedvezőek, hiszen a környező országokban ugyancsak jelentősek a többletkapacitások. Folláth György a győri likőrcég “nagytestvérének” számító győri szeszgyár vezetője szerint a hagyományos alkoholgyártásnak nincs perspektívája: a gyógyszer-, vegy- és szeszipar alapanyag-felhasználása várhatóan inkább csökken, az anyagtakarékosabb gyártás illetve a fogyasztói szokások megváltozása miatt. Könnyen a kapacitásproblémák “megoldásához” vezethet viszont Magyarországon a szeszalapanyagnak számító melaszbeszerzés nehézsége, hiszen a budafoki és győri gyár egyaránt szembetalálkozott idén a hazai melasz hiányával. Az osztrák Agrana és a belga Amylum kezében lévő szabadegyházi Hungranának ez nem okozhat gondot, hiszen gabonából állítja elő a szeszt, és fő profilja egyébként sem ez, hanem a keményítő és izocukorgyártás. A Buszeszből kivált és felerészt a francia Lesaffre kezébe került budafoki gyár ugyan melaszos, de az új tulajdonos belépése is jelzi, hogy várhatóan a Budafok Kft. az élesztőgyártás felé fordul, ahol monopolhelyzetben van, és az exportpiacai is kecsegtetőbbek. Ha a multik nem erőltetik a szeszgyártó pozícióik erősítését Magyarországon, akkor a Győri Szesz helyzete is stabil maradhat, még ha a cég tavalyi, 2,8 milliárdos forgalmú rekordévét nehéz is lesz megismételni. Az államnak szépen fizető cégről a napokban hozott döntést az ÁPV Rt.. A majd egymilliárdnyi saját tőkéjű szeszgyár részvényeinek 75 százalékát az agrártermelőknek és a munkavállalóknak ajánlják fel, akik konzorciumban pályázhatnak a vagyonra. Ezzel igyekszik az állam elkerülni azt, hogy a cég olyan tulajdonos kezébe kerüljön, aki fütyül a hazai szeszellátás stabilitására, amitől az ágazatban sokan tartottak.
A magyar szesz- és szeszesital-gyártás átalakulása többféle forgatókönyv alapján folytatódhat. Egy közepesen optimista verzió szerint a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a feketepiacot az államnak és a kereskedelemben folytatódó, a nagy láncok szerepét erősítő átalakulásnak sikerül kordában tartani, bár jelentősége legalább néhány évig megmarad. A belpiacból a jelenleginél kevesebb szereplő osztozik majd a Zwack dominanciájának megmaradása mellett, amit csak egy komolyabb invesztíció, cégegyesítés veszélyeztethet. Ami pedig az orosz medvét illeti, bár folyamatos, nagy mennyiségű exportra aligha számíthat az ágazat, egy-egy vodkára szomjazó bődülés arra elég lehet, hogy időnként helyre billentse a magyar gyártók nyereségességét.
