Ha egy magyar cég elszánja magát, hogy piacvédelmi eljárást kezdeményezzen, akkor a sérelmezett import származási helyétől függően különböző eséllyel és procedúrával kell számolnia.
A legrosszabb az az eset, ha az illető állam valamilyen szabadkereskedelmi vagy társulási megállapodást kötött Magyarországgal. Ebbe a körbe tartoznak az EU, a CEFTA, az EFTA tagországai. Ezek a szervezetek lényegében hasonló szabályok között adnak lehetőséget a piacvédelmi intézkedésekre. Az alapfeltétel az, hogy a sérelmezett import, mennyisége és feltételei okán, komoly kárt okozzon az intézkedést hozó állam vállalkozásainak. Az ilyen igénnyel az EU esetében először a társulási tanácshoz kell fordulni, ahol szakértők vitatják meg az intézkedés megalapozottságát. Sürgős esetben azonnal is bevezethetők ilyen lépések, de utólag ilyenkor is a tanácshoz kell fordulni. Az importkontingens bevezetését, esetleg pótvám kiszabását tartalmazó döntést ugyan egy állam a tanács jóváhagyása nélkül is meghozhatja, ennek azonban komoly gazdaságdiplomáciai veszélyei vannak.
A magyar lehetőségek másik köre a WTO-tagországokkal szembeni fellépés. A piacvédelmi eljárást itt is előre be kell jelenteni a szervezet genfi központjában, és a tagállamnak kötelessége a döntés előtti konzultáció. A főszabály szerint a WTO-keretek között négy évig terjedő védintézkedés hozható, és az további négy évvel meghosszabbítható. Az intézkedést nem lehet egy-egy országra korlátozni, hanem lényegében az összes tag importjára ki kell terjeszteni. A WTO elődje, a GATT általános szabályai alól azonban Magyarország számára van egy kiskapu. 1973-as csatlakozásunk speciális feltételei ugyanis a mai napig lehetővé teszik azt, hogy egy tagállammal szemben is piacvédelmi döntést hozzunk, aminek a gazdaságdiplomáciai kockázata nyilvánvalóan kisebb. Az ilyen lépéshez ráadásul elegendő, ha az importnak vagy a mennyisége, vagy a feltételei piaczavaró hatásúak, tehát a két kritérium közül itt elég egyet igazolni, szemben például az EU-szabályokkal vagy a GATT általános előírásaival. Ezen az alapon vezetett be például importkorlátozást Magyarország a román cementre.
Ennél is szélesebbek a lehetőségeink a WTO-ba, EU-ba, CEFTA-ba, EFTA-ba nem tartozó államokkal szemben: itt gyakorlatilag autonóm jogunk piacvédelmi intézkedést hozni. Ebbe a körbe tartozik például Kína, Tajvan és a szovjet utódállamok. Éppen ez utóbbi kör volt eddig a magyar piacvédelmi intézkedések fő csapásiránya.
Egy piacvédelmi kérelemnek azonban a határon belüli útja sem egyszerű. Az ipari és kereskedelmi tárcához beérkező kérelmet (ha az nem szorul hiánypótlásra) szétküldik a minisztérium illetékes főosztályaihoz és az érintett társszervekhez, így például a Pénzügyminisztériumhoz, a Versenyhivatalhoz, a munkaügyi tárcához, a Vám- és Pénzügyőrséghez és a Kereskedelmi és Iparkamarához. Az általuk delegált tagokból álló ad hoc bizottság dönt arról, hogy a kérelem alapján indítsanak-e piacvédelmi eljárást. Ha a kérelem zöld jelzést kap, akkor ezt az IKM közleményben tudatja, és egyben lehetőséget ad az érdekelteknek, hogy a megjelölt határidőn belül megtegyék észrevételeiket. Az eljárás befejeztével vagy elrendelik a piacvédelmi intézkedést vagy államigazgatási határozatban elutasítják a kérelmet. Az első fokú döntést az ipari és kereskedelmi miniszternél lehet megfellebbezni. Az általa vagy az illetékes helyettes államtitkár által hozott jogerős határozat felülvizsgálatát a bíróságtól kérhetik az érintettek.
Szunnyadó piacvédelmi eszköz a magyar cégek számára a dömpingeljárás. A GATT-tagság után Magyarország az Antidömping Kódexhez is csatlakozott, arra azonban egészen 1990-ig kellett várni, hogy a dömpingeljárás részletes rendjét szabályozó kormányrendelet megszülessen. Ezt a meglehetősen elkapkodott szabályozást váltotta fel 1994-ben az újabb, azóta is hatályos jogszabály. Magyarországon azonban még nem indult dömpingeljárás, aminek egyik oka a bizonyítás bonyolultsága lehet: a dömpingnél ugyanis azt kell bizonyítani, hogy az áru az exportáló országbeli eladási árnál olcsóbban érkezik be. Ez azonban sziszifuszi munka, hiszen a szemben álló félnek nem érdeke az ilyen adatok feltárása. Ennél is nehezebb eset a szubvencióellenes, értékkiegyenlítő vámeljárás. Ebben, a gyakorlatban még ritkábban előforduló esetben ugyanis a kezdeményező nem egy-egy céggel, hanem egy másik ország kormányzatával kerül szembe.
