Süt a nap, áll a tizenkét éves Strama Mónika a kiégett bársonyosi ház előtt, s miközben a kormos fényképalbumot törölgeti, azt mondja:

„Januárban kitört egy darab a szívemből. Mert hatodikán még volt hol laknunk, hetedikén pedig már nem. Budapestről tavaly augusztusban költöztünk Bársonyosra: én, a hatéves kishúgom, az anyukám és az apukám. Ez a ház a dédmamámé volt. Azok gyümölcsfák, ezek virágok, ott pedig a kutyám fekszik… Amikor megérkeztünk Bársonyosra, kiborult az öröm. Budapesten, ugye, sok az autó, itt meg vasárnaponként sem járkál semmi, csak az emberek mennek túrni a földeket. Budapesten, a Páskom park 2-ben laktunk, panelházban, ahonnan azért kellett eljönni, mert az albérlet megszűnt…

Pesten nagyon éreztem, hogy mi szegények vagyunk. Édesanyám, édesapám reklámújság-kihordó volt, és nagyon sokba került az albérlet. Szerintem egy gyerek abból érzi a szegénységet, ha a szülei nem vesznek meg mindent, amit szeretnének, ha folyton az olcsóbbat választják, mindig a legolcsóbbat, mert sosincs annyi pénz, amennyi kéne.

Amikor leköltöztünk, nem volt itt semmi, a kutyát is csak úgy én akartam. Látszódott a házon, hogy kissé rozoga. Apukámék akartak rá biztosítást kötni, de a biztosítók, akik ide jöttek, mind azt kiáltották: Hiszen ez egy vályog! Hiszen előbb föl kéne újítani! Nem volt rá pénz. A kéményt is az ismerősünk barátja csinálta meg… Úgy telnek a napjaim, hogy nem tudom elképzelni, nincs otthonom, és hogy ez az egész megtörténhet…

Most nem jó nekünk, mert mindenünk odalett. Nem szabad ám belépni a házba, életveszélyes!…

Apukám szeret főzni, azon a napon húslevest főzött, már elmúlt éjfél, el akarta zárni a gázt, fölnézett, és látta, potyog a tűz a mennyezetből. Akkor megfogta a kezemet, és szaladni kezdtünk, közben láttam, hogy lángol fölöttünk a tető. Anyukám a kishúgommal szaladt. Kint hideg volt, bent, a fogason lógott két kabát, anyukám észrevette, visszarohant a tűzbe… Új füzeteim lettek. És új könyveim. Mindent a tanárok vettek. Ötödik osztályos vagyok, és ruhát, cipőt a kerékteleki általános iskola gyűjtött. Ez a póló is gyűjtött, ez a nadrág is. Az apukám pólója, a kishúgom nadrágja…

Apukám mindig azt mondta, a szegényeknek meg kell tanulniuk, csak addig nyújtózkodjanak, ameddig a takarójuk ér, és senkitől nem szabad kérni semmit, mert azt úgyis vissza kell adni. Azért most mégis jó lenne kérni. Tetőgerendákat. Építőanyagot.

Mert anya sokat sír, és apa is nagyon szenved. Jelenleg Kisbéren lakunk, a Csaóban, a családok átmeneti otthonában, egy tizenegy négyzetméteres szobában. Négyen. Van benne két ágy. A nagyobbikon alszom én, a kishúgom és az anyukám, a kisebbik ágyon pedig az apukám. Hét család él a Csaó-ban, és mindenkivel valami nagy baj történt. Van két közös helyiség, egy nappali meg egy konyha. Nem jó nekünk ott… Hogyhogy mi szeretnék lenni? Volánbuszvezető, villamosvezető vagy erdészlány.”

A fájdalmak erősek. Anyabánat

Strama Ferenc Miklósné Komlóssy Mária, az édesanya azt mondja:

„A tűzeset óta a 12 éves lányom nem bír úgy viselkedni, ahogy korábban. Akárhányszor kimegyünk a leégett tetejű házhoz, mindig azt kiabálja, ő nem jön velünk vissza a családok átmeneti otthonába, inkább marad a kutyával és alszik a kutyaólban. Gabika, a kisebbik lányunk hatéves, amúgy is el volt maradva a fejlődésben, a beszédben, a tűzeset óta még inkább. A férjem táppénzen van, kiújultak a gyomorpanaszai… Erősek a fájdalmak.

Nem, pszichológus még nem foglalkozott velünk, de a Csaó-ba jár egy néni, aki az ott lakó gyerekeknek segít a tanulásban, és ha úgy adódik, elbeszélget velünk. Egyszer velem is, a tűzesetről, amit nehéz feldolgozni, de úgy vagyok vele, hogy hát megtörtént… A munkahelyemen, amikor azt látják, elkomorulok, és már majdnem sírok, mert hogyan is tudnám titkolni, mekkora a baj, a munkatársaim rögtön megpróbálják elterelni a figyelmemet, mókáznak.

Gyári munkás vagyok Győrben, három műszakban csomagolom a ropit, a kekszet és a csipszet. Nagyon kell a pénz, ezért tizenkétórázom. Végig állunk, csak annyi a mozgás, hogy miután bedobozoltuk az anyagot, vagyis a ropit, a kekszet és a csipszet, a dobozt rárakjuk egy raklapra, a kódoló kódot nyom rá, s már húzzuk is el. Ennyi.

Kicsit húzós, de aki csinálni akarja, az megszokja. Nyolc órában háromszor van pihenő, kétszer tíz perc, egyszer húsz perc, ilyenkor melegváltás van, mert a gép nem állhat le. Amikor meg tizenkétórázunk, még két szünetet kapunk, egy tíz perceset és egy tizenöt perceset… Budapesten születtem, ott éltem 38 éves koromig, és kezdetben furán éreztem magam Bársonyoson. Ez egy nyolcszáz fős falu. Úgy volt, talán meg se szokom. Amikorra meg sikerült, akkor történt a baj. Errefelé az emberek segítőkészek. Ha valamit nem tudunk, elmagyarázzák, akár hússzor is, ugyanazt… A férjemmel valamikor gyári munkások voltunk, Pesten. A villanymotor-gépgyárban ismerkedtünk meg, és együtt dolgoztunk az Orionban is. Mindkét gyár megszűnt. Így lettünk szórólapozók és reklámújság-kihordók. Nekem csak nyolc osztályom van, de Győrben, a gyárban azt mondták, ne féljek, ez egy biztos munkahely. Az emberek mindig fognak enni kekszet, csipszet és ropit.”

Amikor felülről potyog a tűz. Apabánat

Strama Ferenc Miklós, az édesapa így beszél:

„A nagyobbik kislányom a tűzeset óta álmában beszél, kiabál. A tűzről. Azt hiszem, nem érti, mi történik velünk… Azon a januári napon péntek volt, húslevest főztem, és egyszer csak füstszagot éreztem. Gondoltam, nyitva maradt a fatüzeléses kályhánk ajtaja. Bementem, megnéztem, a kályhaajtó zárva. Pár perccel múlt éjfél, amikor érthetetlen dolog történt: fölülről kezdett potyogni a tűz. Szent isten, ámultam. A tűzoltók szerint a jeges szél nyomhatta vissza a kátrányszikrát a kéménybe, az meggyújtotta a mennyezet nádszövetét…

Ez egy nagyon öreg ház, több mint százéves. A nagymamám élt benne, aki Bársonyosra a hetvenes években költözött. Fótról. Amikor meghalt, a keresztanyám költözött be, amikor ő is meghalt, a ház az édesanyámé meg a testvéreimé lett, aztán pedig a gyermekeimé, de vagy három éve lakatlan. Hogyhogy ki volt az édesanyám?

Takarítónő, Pesten. Az édesapám meg festő. Az volt az álmom, én is festő-mázoló leszek, csak hát a tériszony. Más szakmát kellett választanom. Hideg-meleg burkoló lettem. Gyerekkoromban a nyarakat Bársonyoson töltöttük, ide szabadultunk ki a testvéreimmel a pesti panelből.

Akkoriban még volt mozi, kéthetente, szombatonként, persze, hogy bolt is volt. Most is van egy, de húsárú csak szerdánként érkezik, akkor is olyan drágán, hogy az emberek inkább elmennek tíz kilométerrel arrébb, Kisbérre, ahol háromszáznyolcvanért farhátas csirkecombot kapnak.

A nagymama nagyon jól főzött, és én is szívesen készítek zserbót, képviselőfánkot, rigójancsit… Hogyhogy miért költöztünk ide? Eladták az albérletet, ahol tizenkét éven át laktunk, és két gyerekkel, Pesten, képtelenség volt másikat találni. Igen, ez egy vályogház. Gondoltuk, felújítjuk, de a költözés pénzt vitt el, és munkát sem találtam.

Vagyis mehettem volna gyári munkásnak, Győrbe, három műszakba, ahogy a feleségem is, csakhogy a faluban az óvoda reggel hétkor nyit, délután négykor pedig bezár. Lett volna pár óra, amíg a gyerekek felügyelet nélkül maradnak. Nem mertük vállalni. Így lettem közmunkás Bársonyoson, az erdészetben.

Hogyhogy mi vár rám? A gyomorfekélyem és a gyomorpolipom nem műthető. Az orvosok azt mondták: Strama úr, pihenjen sokat, szedje a gyógyszereit, egyen naponta legalább hatszor, s legfőképp ne idegeskedjen! De hát mi már Pesten sem éltünk könnyen. Amikor a gyárakat bezárták, a feleségemmel egyszerre lettünk munkanélküliek, egy teljes éven át. Az utóbbi években a pesti albérlet fenntartása havi 120-130 ezer forintba került…

Amikor kigyulladt a bársonyosi ház, a polgármester elintézte, hogy Kisbérre, a családok átmeneti otthonába kerülhessünk. Ez egy anya-és gyermekvédelmi otthon, lényegében egy védett ház, ahová nők és anyák menekülhetnek a gyermekükkel. Nincsenek jó idegállapotban, a viták kis semmiségeken robbannak ki, volt, hogy egy tányér étel miatt. Folyton egymás életterében vagyunk, a közös nappaliban és a konyhában délután egytől háromig nem lehet tartózkodni, szombat-vasárnap sem, mert csendes pihenő van. Csakhogy a szobánk tizenegy négyzetméteres, és mi havonta 70 ezer forintot fizetünk. Nem, a környéken nem találtunk albérletet, mert két gyerekünk van. A feleségem 124 ezer forintot kap kézhez, ebből a buszbérletre azonnal elmegy 33 ezer.

Az én közmunkásbérem nettó 54 ezer volt, de mivel a szállásunk Kisbéren van, a buszbérletem 15 ezer forintot visz el; nemrégiben a közmunkám megszűnt. A családok átmeneti otthonában egy évig lehetünk, ez fél évvel hosszabbítható meg…  Amikor mindenünk odalett, egy alapítványtól 150 ezer forint gyorssegélyt kaptunk, azért, hogy mielőbb pótolhassuk az iratainkat, és fölmérhessük, mekkora a kár. Először azt mondták ki a házról, életveszélyes. És le kell bontani. Ilyet, ha akarnánk sem tehetünk, mivel a háznak kiskorú tulajdonosai is vannak, a gyermekeim, s a gyámhatóság szerint a ház értékét meg kell őrizni.

Isten látja lelkem, én mindenkiben bízok. Hívtak emberek, akik azt mondták, ők kőművesek, ácsok, tetőfedők, villanyszerelők… Elkérték a kiszállási költséget, a tizenöt ezer forintokat, aztán örökre eltűntek.”

A tetőfedőnő pesti otthontalanokkal érkezett

Magyarország egyetlen női tetőfedőjét, Kunu Lenkét egy televíziós szerkesztő kereste meg. Azt írta neki, hogy egy tizenkét éves kislány január óta leveleket küldözget, hogy  leégett a házuk, és anya sokat sír, s apa is nagyon szenved… Kislánykorában Magyarország egyetlen női tetőfedője is nagyon sokat szenvedett. Mert hogy egy XIX. kerületi őrbódéban látta meg a napvilágot, ahonnan hat hónaposan, a szegénységre hivatkozva, a hivatal elvitte intézetbe, állami gondozásba vette. Amikor a pesti tetőfedőhöz eljuttatták a bársonyosi házról készített szakértői véleményt, autóba ült, és elment a kiégett házhoz. Fölmért, jegyzetelt, rajzokat készített, és elkezdett telefonálgatni. A Káplár Fatelepre, a Tetőcentrumba…

Így szerzett ingyen kéményt, fagerendát, 40 zsák vakolóanyagot, tetőcserepeket… Pár nappal ezelőtt, május harmadikán pedig három pesti otthontalannal megérkezett Bársonyosra. Ez egy különös történet. Az otthontalanná vált Stramáék házát most pesti otthontalanok, hajléktalanok teszik lakhatóvá. Önzetlenül. Zolit, Gábort és az Indiánt egy ápolónő, Tóth Kata ajánlotta be a tetőfedőnőnek. Az a Tóth Kata, aki nemrégiben Ember az Emberért-díjat kapott. Nemcsak azért, mert tavaly decemberben a Keleti pályaudvar tizenkét hajléktalanját örökbe fogadta – köztük Zolit, Gábort meg az Indiánt –, hanem mert rendszeresen ételosztást szervez. A három Bársonyosra érkezett otthontalan közül a hórihorgas Indián a legügyesebb. Gyámolításra meg leginkább  Gábor szorul, aki mióta a világon van, a mindennapjait úgy tölti, hogy még azért is bocsánatot kér, hogy él. A lakásmaffia áldozata. Zoltán a legvékonyabb, 44 éves, és már nem drogozik. Életének felét töltötte börtönben, ezért, ahogy Tóth Kata magyarázza, még nem tanult meg élni.

A bársonyosi munka mindhármuknak nagy lehetőség. Ráadásul Magyarország egyetlen női tetőfedője azt ígérte, ha megállják a helyüket, alkalmazni fogja őket.

(A munkálatok előre láthatóan vasárnap estig tartanak. Ha ön szeretne besegíteni munkával vagy pénzzel, akkor írjon Magyarország egyetlen női tetőfedőjének: tetofedoneni@freemail.hu  vagy hívja fel őt a következő telefonszámon: 06-70 2791193)