Belföld

Ismeretlen Budapest: Kevésen múlt, hogy nem az Astoria sarkán készül el az első magyar minifelhőkarcoló

Vincze Miklós
Vincze Miklós

Kultúrák és cool túrák. 2016. 04. 19. 17:51

Sorozatunk rendhagyó epizódjában ezúttal nem egy épület, hanem az Astoria egyik sarkának történetét mutatjuk be, ahol négy évtizeddel ezelőtt majdnem egy futurisztikus torony nőtt ki a földből.
Korábban a témában:

Mátyás király 1468-ban Pestet szabad királyi várossá emelte, a következő években pedig megkezdődött a várfal kiépítése. A közlekedést a mai Astoriánál (a Kossuth Lajos utca végén – helyét 1929 óta emléktábla őrzi) állt Hatvani kapu, valamint két közeli szomszédja, a Váci (a mai Vörösmarty térnél) és a Kecskeméti kapu (Kálvin tér) tette lehetővé. Több, mint három évszázadon át álltak, majd a kor divatjának változásával szép lassan eltűntek – közülük utolsóként a Hatvani kapu, mely 1808-ig állt ellen a város terjedésének.

A Hatvani kapu 1790 körül, Warschag Jakab festményén

A környező telkek ekkortájt Grassalkovich Antal herceg kezében voltak, de adományként fokozatosan a város tulajdonába szálltak át. 1807-ben az első pesti botanikuskert Reáltanoda, Szép és Kossuth Lajos utcák által határolt területe került a városhoz (az ekkor kialakult Szép utcáról, valamint gyönyörű, máig érintetlenül fennmaradt modern bérházáról nemrégiben írtunk egy igen hosszút), néhány évvel később pedig a nyugatabbra fekvő földdarabok is.

Az első nyugati színvonalú, mozgatható belső falakkal rendelkező magyar irodaház, az Astoriára néző East-West Business Center csodaszarvassal díszített üvegépületének otthont adó telek is erre a sorsra jutott, de a városnak ezzel a sarokkal komoly tervei voltak: 1835-1837 között itt épült fel az első pesti magyar nyelvű színház, a Pesti Magyar Színház (1840-től Nemzeti Színház) egyemeletes, dísztelen épülete, melynek terveit Telepi György rajzai alapján ifj. Zitterbarth Mátyás, a pesti klasszicizmus egyik legnagyobb mestere készítette el.

Az első Nemzeti Színház (a kép bal szélén)

Az épületet azonban hamar kinőtték, így az állam 1861-1865 közt felvásárolta a szomszédos telkeket, ahol korábban a Szerednyei-féle borcsarnok, Westermayer József magtára és Korompay Sándor bérháza állt.

A munka végül 1865-ben kezdődött meg, melynek során átalakították és bővítették az épületet, sőt, az épület sarkán 1875-ben már a Nemzeti Színház négyemeletes, kupolás bérháza foglalt helyet, ahol többek közt Paulay Ede és Jászai Mari is rendelkezett egy lakással. Az épület adott otthont egyébként a díszletraktárnak is.

A kibővített színház a századfordulón
A Rákóczi út, 1900 körül

1908-ban a színházat tűz- és életveszélyesnek nyilvánították, a társulat pedig – a tervek szerint ideiglenesen (a lenti képeslapon ezért is látszik az Ideiglenes Nemzeti Színház felirat) – a Blaha Lujza téri Népszínházba költözött, és vitte tovább a Nemzeti Színház nevet. Azt az épületet 1964-ben, a metróépítés okozta statikai változásokra hivatkozva bontották le, de ez már egy másik történet.

A Blaha Lujza téri Népszínház, amely az eredeti tervek szerint csak ideiglenes otthona lett volna a nemzet színészeinek

A veszélyessé vált épületeket 1914 márciusára lebontották, de ekkorra már készen álltak az új épület tervei, melyet a kétfordulós tervpályázaton kiválasztott Tőry Emil-Pogány Móric páros (korábban egy csodás Nádor utcai tervüket már bemutattuk) jegyzett volna.

Ez az első világháború kitörése miatt sosem vált valósággá. A győztes pályamunka egyáltalán nem aratott osztatlan sikert, sokan a rövid életű Lukács-kormány búcsúajándékát látták benne. A körülményekről a Világ 1913 június 4-i száma így írt:

Mások persze oda voltak érte:

Az új Nemzeti Színház (1913. június)

Két irigyelt ember van most Budapest építőművészei között: Tőry Emil műegyetemi tanár és Pogány Móricz, a kik közös tervük alapján megbizatást kaptak a közoktatásügyi minisztertől az új Nemzeti Színház felépítésére.

Valóban irigylendő, nagyszabású feladat ez. Nehézségei csak még jobban izgathatják a művészi fantáziát, a technikai tudást s ha sikerült mindezeket legyőzni, egy sok nemzedéknek szóló monumentális épület hirdeti az építők nevét.

Úgyszólván egész építész-generáczió készült erre a feladatra. Évtizedek óta napirenden van a kérdés, de még nyolcz-tíz évvel ezelőtt is az volt az általánosan elterjedt nézet és a hivatalos körök véleménye is, hogy a magyar építészet sem tehetségre, sem tudásra nem érett még meg erre a feladatra. Az operaház –úgy mondották– csak kivétel. S az operáról nem is egyszer hangzott el rosszalló kritika, a míg átalakítására nem került sor s a mig végkép ki nem derült, hogy jobb, nemesebb és artisztikusabb színháza kevés van a kontinensnek.

A most végkép eldöntött Nemzeti Színház-pályázatnak nem mellékes eredménye az a tanulság, hogy nem is egy: több olyan művészünk van, a kik ilyen ritka és kivételes nehézségekkel teli feladatnál komolyan szóba jöhetnek; s a döntés nem azért húzódott soká, mintha ki nem elégítő lett volna a termés; hanem, mert a választás volt nehéz. Az építéssel egy emlék tűnik el, s egy új monumentum támad helyette.

Az eltűnő régi Nemzeti Színház épülete nem valami kiválóan művészi értékű terméke ugyan annak a kornak, a melyben készült, de egyszerűségében becsületes, jó ízlésű munka, a melyhez tradícziók fűződnek s a melyet mindenki szívesen látott a maga helyén. Valami monumentális, vagy csak értékes anyagú azonban sohasem volt, az idők eljártak fölötte; folytonos foltozgatás után néhány évvel ezelőtt már kielégítően tűzbiztos átalakítása is lehetetlenné vált s a lebontásra csakugyan megérett.

Hogy mi jön a helyébe, azt érthető nagy érdeklődéssel várja az egész ország publikuma, a mely most már nem csak kifogástalan kényelmes és tűzbiztos színházat óhajt, hanem monumentális és maradandó becsű épületet is. A tervező művészeknek az volt az intencziójuk, hogy ezt a kívánságot kielégítsék. A ki látta a legutolsó pályázat után kiállított terveket s olvasta a külföldi szakértőkkel megerősített bíráló bizottságnak róluk mondott véleményét, annak nem lehet kétsége az iránt, hogy meg is fogják valósítani ezt az intencziót.

A színház külső formáját két pályázaton most már körülbelül megérlelték. A Nemzeti Színház czéljainak megfelelően mintegy a komoly drámai muzsa otthona volna ez.

Múzeum-körúti főhomlokzatán nagy arányú oszlopsor, a mely az egész architekturának valami antik ízt ád, a nélkül, hogy a letünt korok formakincsét kopizálná le. Építőik önálló irányának megfelelően nem dekoratív részletek, hanem a tömegek elosztása adja meg a tulajdonképeni díszt s a sima, de elsőrangú anyagból, márványból és kőből elgondolt falakat csak helyenként élénkítik tartózkodó, díszítő motívumok.

E komoly külső után az interiőrt úgy képzelik el, hogy bizonyos tartózkodásnak kell itt is megnyilvánulnia, de viszont a páholysorok elhelyezése, a franczia és német színház építő gyakorlatra emlékeztető vonalvezetés már maga megköveteli az élénkebb dekoratív hatásokat s mód is van ezek teljes érvényesítésére itt, a hol tulajdonképen mindig díszes és ünneplő közönség kap otthont.

A telek sorsa a következő hetvenöt évben igen mostoha volt: az bérház kétszintes maradványában gyógyszertár, divatház, cukrászda, mozi és hadigarázs működött, de a második világháború utáni bontások ezt az épületet is elérték, így az üres telek egy szempillantás alatt füves területté, metróépítési területté, bódévárossá, majd parkolóvá változott, a szomszédos Pannónia-ház oldalán pedig hosszú időre egy OTP- (Érdemes takarékoskodni!) és egy Totó-lottó reklám foglalt helyet.

1953
1953
Előtérben a metróépítés során felhasznált Zagyva híd részlete, háttérben az üres telek, 1963
1967
A Totó-lottó és az OTP-reklámok, 1969
Bódék, 1981
Parkoló, 1982

Tervek természetesen születtek az értékes terület hasznosítására: 1970-ben kiírták a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége (MTESZ) új székházának tervpályázatát, melynek győztes pályamunkája itt öltött volna formát, hiszen a szövetség irodái egyszerűen nem férnek már el többé a Magyar Televízió Szabadság téri székházában, hiszen “a televízió fejlődése szükségessé teszi, hogy az épület összes helyiségeét megkapja. Ezért hozott a kormány Gazdasági Bizottsága olyan döntést, hogy az MTESZ részére új székház felépítéséről kell gondoskodni.” – írta Jécsai Andor a Budapest folyóirat 1970. decemberi számában.

Mi az az MTESZ?

Jécsai Andort idézzük:

“A Szövetséghez 27 tudományos egyesület illetve társaság tartozik. A tagegyesületek a műszaki, gazdasági, agrár- és természettudományok úgyszólván minden ágát felölelik. Céljuk a tudomány és technika haladásának, a népgazdaság fejlődésének társadalmi előmozdítása, a tagság szakmai tájékoztatása, továbbképzésük támogatása, szervezése. A tagegyesületek a MTESZ-en belül önállóan tevékenykednek, függetlenített munkatársaik vannak, a székházban saját irodaszobákkal és tanácskozó helyiségekkel rendelkeznek. A Szövetség keretében évenként közel 10 000 szakmai előadást, konferenciát, kongreszszust, kiállítást, bemutatót, filmvetítést szerveznek. Az 1968. évi összes rendezvényeken résztvevők száma kb. félmillió fő volt. Ez a szám azóta is állandó növekedést mutat. A rendezvényeknek mintegy fele Budapesten bonyolódik le, és nagyarányú személyi forgalmat, élénk társadalmi életet eredményez a székházban. A legforgalmasabb időszakban a székházat egy-egy nap 3000 fő látogatja. Mindezek parancsolóan meghatározzák a felépítendő új székház szerkezetét, belső elrendezé- sét, hiszen a Szövetségben tömörült szakemberek természetes igénye, hogy az új épület korszerű keretet nyújtson sokoldalú tudományos és társadalmi tevékenységükhöz. Ezt az igényt még fokozza az, hogy a felépítendő székház Budapest egyik legexponáltabb helyén fog állni és annak külső alakja, formája városképi szempontból is meghatározó jellegű lesz.”

A pályázatra harmincöt pályamű érkezett be, végül ezek közül kettő megosztva kapta az első díjat, így sokadszorra is fellángolt a magyar magasház-vita.

Zalaváry Lajos és munkatársai egy középmagas épületet képzeltek el a területre, melynek főtömege megegyezne a szomszédos egyetemi diákkollégium (most az ELTE BTK Angol-Amerikai és Germanisztikai Intézetének otthona) párkányával, majd erre kerültek volna az óriási előadótermek, melyeket a résztvevők nagysebességű, (a metrókban is használt) háromsávos mozgólépcsőrendszerrel közelíthettek volna meg.

Horváth Lajos és Marussy Ferenc teljesen más úton járt volna: ők egy száz méter magas toronyházat álmodtak meg, ami éppen négy méterrel lett volna magasabb a Parlament és a Szent István-bazilika kupolájánál, ezzel pedig eleget tett volna a pályázati leírásnak, miszerint

“megoldásaival jellemeznie kell a kort, amelyben létrejött, karakteresen mutatnia kell a Szövetség rangját és szellemét, melyet magában foglal.”

Az épület voltaképp néhány nyolcszög alaprajzú vasbeton pilonba szúrt tömbből állt volna, gyökeresen megváltoztatva a környezetének képét és Pest látképét.

Az előadótermek ebben az esetben az alsóbb szinteken kaptak volna helyet, így elhagyásuk a másik terv mozgólépcsős megoldásánál jóval egyszerűbb lett volna.

A bírálóbizottság tagja, az IPARTERV vezető tervezőjeként épületek egész során dolgozó Molnár Péter szerint “városképi szempontból egyelőre semmi sem indokolja, hogy a Kiskörúton magasházak épüljenek, hiszen a Kiskörút párkánymagassága megmerevedett állapotban van”, de a két terv közül mindenképp a flexibilisebbet kell választani, így az épület később könnyebben átalakítható lesz. Azt azonban megjegyezte, hogy a pályázatban leírt funkciók teljesítése ekkora területen nem lehetséges, így hosszabb távon azonban akár a szomszédos műemléképület – az akkori egyetemi kollégium – székházhoz kapcsolása, vagy a lebontása (!!) után a helyén való építés is segíthet a helyhiány megoldásában.

Végül mindkét pályázótól beruházási tervet kértek, melyből kiderült, hogy a Horváth-Marussy páros száz méter helyett immár csak egy 75 méteres tornyot szeretne megvalósítani. Ez egy fokkal jobban alkalmazkodhatott volna a környezetéhez, de végül egyik terv sem öltött formát.

A telek a következő másfél évtizedben továbbra is üresen maradt, de 1989-ben végül megindult a mai, legmagasabb pontján 22,23 méter magas East-West Business Center építése, melynek tervét a fentebb bemutatott 1970-es pályázat egyik győztese, a Kossuth- és kétszeres Ybl-díjas Zalaváry Lajos, valamint a friss diplomás, azóta már Ybl-díjas Zoboki Gábor (Művészetek Palotája, az Erkel Színház és a Dorottya Ház rekonstrukciója, Nanshan Kulturális Központ és Múzeum) készítette el.

A tér ma egyébként igen felemás képet mutat, hiszen négy épülete négy különböző korszakban épült: a fenti, huszonöt éves üveg irodaépület találkozik itt az 1914-ben átadott Danubius Hotel Astoriával (Hikisch Rezső és Ágoston Emil), az 1894-re elkészült Grünbaum és Weiner üzlet- és bérházzal (Hauszmann Sándor, majd Korb Flóris és Giergl Kálmán), az 1935-ben átadott Georgia-bérpalotával (Barát Béla és Novák Ede) és az 1939-es MTA-bérpalotával (Hültl Dezső).

Fotók: Építészfórum, Magyar Építőművészet XI. évf. 1. szám, 1913, Fortepan/UVATERV, Egykor, Fortepan/Kovács László Péter, Fortepan/Magyar Rendőr, Fortepan/Zsanda Zsolt/Vajszada Károly, Lajta Béla Archívum, Kép-tér
vissza a címlapra

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.