Egy új tanulmány segíthet megérteni, hogy a zuhanó macskák miként képesek elképesztő precizitással megérkezni a lábukra – számol be a ScienceAlert. A szakemberek már a 19. század végén publikáltak a témában, ám azóta sem sikerült teljesen kielégítő választ találni a képességre.
Higurasi Jaszuo, a Jamagucsi Egyetem állatorvosa és kollégái most arra jutottak, hogy az ügyesség legalább részben a macskák gerince mentén jellemző rugalmasságbeli különbségeknek köszönhető. A kutatók megmérték az egyes szakaszok nyomatékát, forgásszögét, merevségét és semleges zónáját, vagyis azt a mozgástartományt, amelyben a mozgáshoz minimális erőre van szükség.
Mint kiderült, a macskák gerincének elülső, mellkasi fele nagyobb mozgástartománnyal bír, ráadásul könnyebben csavarodik a hátsó részhez képest. A szakértők szerint a levegőben történő helyzetkorrekció során először az elülső, majd a hátsó törzs forog el.
Milyen magyarázatok születtek a macskák képességére?
Étienne-Jules Marey francia fiziológus már 1894-ben fényképekkel dokumentálta, amint egy zuhanó macska a levegőben átfordul. Ez látszólag ellentmondott a perdületmegmaradásnak, ami évtizedes fizikai rejtély eredményezett. Csak 1969-ben bizonyították matematikailag, hogy a macska testének különböző részeit egymáshoz képest fordítja el, ami lehetővé teszi számára a forgást a perdület megőrzése mellett is.
Sok kutatócsapat az elmúlt évtizedekben a fizikára összpontosított, az anatómiára azonban kevesebb figyelem hárult. Higurasiék öt elpusztult macska gerincoszlopát távolították el, majd ezeket két részre – mellkasi és ágyéki részre – osztották fel. Ezután a tíz gerincszakaszt egy torziós berendezésbe helyezték, felmérve rugalmasságukat.
a mellkasi gerinc mozgástartománya körülbelül háromszorosa volt az ágyékinak, a merevségnél viszont fordított volt a helyzet. A mellkasi szakasznak nagyjából 47 fokos semleges zónája volt, míg az ágyéki rész nem bírt ilyennel.
Bár a minta kicsi volt, a különbség így is nyilvánvalónak tűnt. A kutatók szerint a mellkasi rugalmasság és az ágyéki merevség valószínűleg a macskák gerincének általános jellemzői.
Így működik a macskák talpra esése a gyakorlatban
A kísérlet következő lépéseként már két élő példányt vizsgáltak, mindkettőt nyolcszor ejtették le nagyjából 1 méteres magasságból egy puha párnára. A folyamatot nagy sebességű kamerával rögzítették.
Az eredmények azt mutatták, hogy a macskák nem egyetlen sima mozdulattal csavarodnak meg, ehelyett inkább az elülső felük forog el először, majd ezt követi a hátsó. Az egyik állat esetében az eltérés nagyjából 94, a másiknál pedig 72 milliszekundum volt.
A csapat azt feltételezi, hogy a zuhanó macskák nem egyetlen, összefüggő egységként, hanem lépésekben igazítják ki magukat. Mivel a test elülső része rugalmasabb, ez megy előre. Ez a változó rugalmasság valószínűleg egyéb mozgásoknál, például vágtázásnál és nagy sebességű kanyarodásnál is hasznos.
