Nyitás előtt a hátsó bejáraton engednek be a Cifrapalotába, útban a recepció felé házigazdánk, Wilhelm Gábor régész kíséretében átvágunk az Egy eltűnt nép nyomában című kiállítás egyik utolsó termén. Önkéntelenül állok meg a földön fekvő, jó 5–6 négyzetméteres, nyitott tárló előtt: két csontváz fekszik benne néhol egymást fedve. Olyan, mint amikor egy pár frissen ébredve nagyot nyújtózkodik vasárnap reggel, és a pillanat belefagyott volna az időbe.
– Pontosan ebben a pózban találtuk meg őket, ahogy itt láthatók – mondja a hátam mögött a régész, látva az érdeklődést.
– Mint egy csendélet – találóbb kifejezés hirtelen nem jutott eszembe.
– Lehet csendélet, de ugye látja azt a húszcentis pengét annak az embernek a mellkasában? – mutat az egyik testre, és eddig valóban nem szúrtam ki, pedig tényleg jókora vasdarab, teljes egészében a mellkasba „esve”. Megdöbbenésemet látva nem késik a magyarázattal:
– Elképesztő erejű szúrás, balról ment át a bordák között, keresztül a kés markolata a gerincnek ütközött. A gyilkos keze csuklóig csúszhatott az áldozat mellkasába. De kezdjük az elején, ide még visszatérünk.
Ezért jöttünk. Hogy megismerjük ezeket az embereket, a honfoglalás előtt a Kárpát-medencében élt nép, az avarok tagjait. Személyes sorsokat a kagántól a kettéhasított koponyájú és lefejezett férfiakon keresztül a tojásokkal eltemetett lányig, vagy a nőig, akinek elképesztő kínokat okozhatott a tuberkulózis.
