Nehéz, vagy egyenesen lehetetlen megszokni, hogy egyre korábban megy le a Nap, és főleg azóta feltűnő, hogy október végén visszatértünk a téli időszámításra. Rohamosan nő a sötét periódus hossza, december második felében már csupán nyolc és fél óra telik el napkelte és napnyugta között, vagyis a 24 órából 15,5-öt töltünk természetes fény nélkül. A sötét, szomorkás telet erősíti a gyakori szürke, borongós idő, a kedélyállapotunk csak süllyed.
A nappalok és éjszakák hosszának állandó változása annak köszönhető, hogy a Föld és néhány fok eltéréssel a naprendszer bolygóinak keringési síkját a Nap körül ekliptikának nevezzük, bolygónk dőlésszöge pedig az ekliptika síkjára állított merőlegeshez viszonyítva 23,5 fok. A Nap körül keringve így az északi féltekén télnek tekintett évszakban a déli pólus „biccent” kissé csillagunk felé, nyáron pedig az északi: a tavaszi és őszi napéjegyenlőséget leszámítva mindig azon a féltekén hosszabbak a nappalok az éjszakáknál, amelyik épp a „nyári félévben” tartózkodik.
A téli napforduló pedig az az egyetlen pillanat, amikor Földünk forgástengelye a legnagyobb szögben hajlik el a Nap sugaraitól, idén egészen pontosan december 21-én 10 óra 21 perc 41 másodperckor.
Csigalassúsággal, naponta egy-két perccel, de innentől kezdve a napkelte és a napnyugta egyre távolodik egymástól, mind hosszabb ideig láthatjuk csillagunkat, hogy aztán a tavaszi napéjegyenlőségre egálba kerüljön sötét és világos. Ezt követően a nyári napfordulóig nő a nappal előnye, majd visszavonulót fúj, és az őszi napéjegyenlőség után ismét a sötétség kerül túlsúlyba.
