1960-ban egy, a Déli-óceánban mozgó tengeralattjáró legénysége furcsa, kuruttyoló vagy hápogó hangokról számolt be, amelyre utóbb biokacsaként kezdtek el hivatkozni. A szakértők mára egészen közel kerültek a jelenség megértéséhez – írja az IFLScience.
Az első észlelés után nagyjából két évtizeddel a Déli-Fidzsi-medencében sikerült felvenni a zajt, miközben egy kutatócsoport a régió hangtérképéhez gyűjtött adatokat. Négy évvel később, 1986-ban Ross Chapman, a Victoria University munkatársa csatlakozott a kutatási projekthez, a szakértő szerint az adatok az új információk aranybányájának bizonyultak.
A szakember hozzátette, a hápogó hang annyira ismétlődő volt, hogy eleinte nem hittek a biológiai eredetben. Később kiderült, hogy hasonló zajokat Új-Zélandhoz és Ausztráliához közeli helyeken is detektáltak.
Az adatok egyébként azt mutatták, hogy a zajoknak több forrása is volt. Egy 2014-es tanulmányban a szerzők arra jutottak, hogy déli csukabálnákhoz köthetők a jelenség, vizuálisan viszont sosem sikerült megerősíteni a kibocsátót, így a faj pontos meghatározása továbbra is vitatott.
Chapman szerint a legmeglepőbb az volt, hogy amikor az egyik résztvevő kommunikált, a többi hallgatott. „Aztán az első beszélő abbahagyta a beszédet, és hallgatta a többiek válaszait” – tette hozzá a szakértő, aki a közelmúltban, az Amerikai Akusztikai Társaság 187. találkozóján ismertette a biokacsára vonatkozó legújabb, a hullámformára és spektrumra vonatkozó megállapításokat.
