Luxemburgi Zsigmond a Habsburg-házból választott férjet Erzsébet nevű leánya számára, az esküvőt 1422-ben tartották. Mivel fia nem született, így halála után veje, Albert lépett a magyar trónra 1437 legvégén, ezzel ő lett a dinasztia első tagja, aki megszerezte a magyar koronát. Bizonyítani azonban nem igazán volt ideje, egy török elleni, kudarcba fulladt háború után hirtelen meghalt 1439 októberében.
Ezt követően a Habsburgok egyik legvágyottabb célja maradt Magyarország megszerzése, ám csak sokára, a XVI. század elején tudták megvalósítani: II. Lajos halála után a magyar rendek egy részének támogatásával Habsburg I. Ferdinánd szerezte meg ismét a koronát 1526-ban. Innentől kezdve négy évszázadon keresztül a Habsburg-ház uralkodott hazánkban, ennek során
Gábor király
A XVI. században három részre szakított Magyar Királyság nyugati és északi területei (a „királyi Magyarország”) a Habsburgok kezén voltak, a középső területek oszmán megszállás alatt álltak, míg számos keleti megye és Erdély önálló politikát folytató alakulatként Erdélyi Fejedelemség néven szervezte meg magát. Utóbbi maradt a független magyar államiság letéteményese, vezetői hol a királyi országrész feletti irányítás megszerzésével, hol a Habsburgok alá betagozódva tervezgették az újraegyesülést.
Bethlen Gábor fejedelem a harmincéves háborúban ismerte fel a lehetőséget, és a cseh rendekkel szövetkezve 1619-ben támadást indított a Habsburgok ellen. Az Oszmán Birodalom vazallusaként ehhez megszerezte a Porta támogatását, és nagyban számíthatott az erőszakos rekatolizáció ellen lázadó magyar nemességre és polgárságra. November végén már Bécs előterében járt, a császárváros ostromára azonban nem vállalkozott. Helyzete annyira stabilnak tűnt, hogy 1620. augusztus 25-én
Még a Szent Korona is a birtokában volt, ám a fejedelem nemet mondott: a Porta ugyanis nem járult hozzá a két országrész egyesítéséhez, a lépés komoly török hadjáratot vont volna maga után. Nem sokkal később, cseh szövetségesei veresége után Bethlen is rendezte a viszonyát Habsburg II. Ferdinánddal.
Az 1621-es nikolsburgi békében lemondott a királyi címről, átadta Szent István koronáját a Habsburg uralkodónak, cserébe pedig nemcsak a fejedelemség területét sikerült bővítenie, de számos egyéb kedvezményt is kiharcolt.
Hasznos a magyar fejedelem Erdélyben
A trónfosztásig nem jutott el, de hasonló utat járt be a század elején Bocskai István fejedelem is, végrendeletének egy részlete Erdély kora újkori különállása szempontjából is sokat elárul:
Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik javokra, oltalmokra lészen. Ha pedig Isten adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kézhez kelne egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük: hogy attól nemhogy elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segéljék tehetségek szerént és egyenlő értelemből azon korona alá, a régi mód szerént, adják magokat.
Eb ura fakó!
Nem telt el egy teljes évszázad, amikor megnyílt a Rákóczi-szabadságharc tetőpontjaként is emlegetett ónodi országgyűlés 1707. május 31-én. Ekkorra II. Rákóczi Ferencet már Erdély fejedelmének választották, az ország területének legnagyobb része a kurucok uralma alá került, június 13-án pedig kimondták a Habsburg-ház trónfosztását. Ezt követően hangzottak el a hagyomány szerint Bercsényi Miklós főgenerális szavai:
Eb ura fakó, maji napságtul fogvást Joseph nem királyunk, (…) az ország pedig mondassák interregnumnak mind addig, meglen más országgyűlés alatt királyt nem választunk.
A Joseph I. József német-római császárra, Ausztria főhercegére, Csehország és Magyarország királyára vonatkozik. A fakó esetünkben fakó kutyát, így az eb ura fakó jelentése, hogy a kutya kutyák felett uralkodjon. Óriási sértésnek számított a korban.
Királyt később sem választottak, a Rákóczi-szabadságharcot lezáró 1711-es szatmári békében a kurucok engedményekért cserébe lemondtak a szabad királyválasztásról, és elismerték a Habsburgok magyar koronához való jogát.
Örökre kizáratik, kirekesztetik
Az 1849 elején elért császári hadi sikereken felbuzdulva március 4-én Ferenc József kiadta az olmützi alkotmányt, amely komolyan csorbította a birodalom tartományainak önállóságát, feldarabolta hazánk területét, és akadálytalan abszolutista hatalomgyakorlást biztosított az uralkodónak. A dokumentummal elveszett a kompromisszumos megoldás lehetősége a szabadságáért fegyverben álló Magyarországgal szemben, a magyar vezetőktől pedig egyértelmű választ követelt.
Utóbbi első fele a harctéren született meg, tavasszal a honvédség Pestig szorította vissza az ellenséget, egyre égetőbbé vált a hogyan tovább kérdése. Kossuth Lajos javaslatát, a Habsburg-ház detronizációját az Országos Honvédelmi Bizottmány és az országgyűlés is elutasította, ezért a nyilvánossághoz fordult. Április 14-én a debreceni nagytemplomban tartott nyílt ülésen a képviselők közfelkiáltással fogadták el a Habsburg-ház trónfosztásáról és a függetlenség kikiáltásáról szóló javaslatot. Az öt nappal később kiadott Függetlenségi Nyilatkozat így fogalmazott:
„A Habsburg-Lothringeni ház, a magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyverfogása által, nem különben azon merény által, miszerint az ország területi épségének eldarabolását, Erdélynek, Horvátországnak, Szlavóniának, Fiuménak és kerületének magyarországtóli elszakítását s az ország önálló státuséletének eltörlését, fegyveres erőszakkal megkísérteni, evégett idegen hatalom fegyveres erejét is a nemzet legyilkolására használni nem iszonyodott, (…) azon kapcsolatot, mely kétoldalú kötések alapján közötte s Magyarország között fennállott, – ezen hitszegő Habsburgi s utóbb Habsburg-Lothringeni ház Magyarország, a vele egyesült Erdély és hozzá tartozó minden részek és tartományok feletti uralkodásból ezennel a nemzet nevében örökre kizáratik, kirekesztetik, a magyar koronához tartozó minden címek használatától megfosztatik, s az ország területéről s minden polgári jogok élvezetéből számkivettetik. Aminthogy ezennel trónvesztettnek, kirekesztettnek és számüzöttnek a nemzet nevében nyilváníttatik.”
Uralkodói jogai megszűntek
A negyedik és egyben utolsó trónfosztást az első világháborús vereség hozta magával. Habsburg IV. Károly 1918 novemberében „felfüggesztette uralkodói jogainak gyakorlását”, és előre kinyilvánította, elismeri azt az államformát, amit Ausztria és Magyarország magának választ. A következő tavaszon Svájcba utazott, ekkor a biztonság kedvéért az osztrákok törvénybe foglalták: a címeitől és birtokaitól megfosztott dinasztia tagja csak akkor térhetnek vissza, ha előzetesen lemondanak a trónigényükről.
Magyarország azonban nem gördített törvényi akadályt a visszatérés elé, Horthyék inkább halogató taktikát folytattak, miután mind a nagyhatalmak, mind a környező államok ellenezték az esetleges trónfoglalást. Károlyt ez nem tartotta vissza, 1921. március 26-án váratlanul megjelent az országban, és felszólította Horthy Miklós kormányzót, hogy adja át neki a hatalmat. A kisantant államok várhatóan azonnali és szélsőséges reakciójára hivatkozva sikerült jobb belátásra bírni az exkirályt, aki visszament Svájcba.
Októberben aztán fegyverrel tért vissza, 1921. október 23-án a fővárosnál sikerült megállítani, a királyi párt őrizetbe vették, majd az ország végleges elhagyására kényszerítették, és Madeira szigetére száműzték. Két héttel később – a nagyhatalmak nyomására – a nemzetgyűlés törvénybe foglalta a Habsburg-ház újabb trónfosztását:
- „1. § IV. Károly király uralkodói jogai megszűntek.”
- „2. § Az 1723. évi I. és II. törvénycikkben foglalt pragmatica sanctio és minden egyéb jogszabály, amely az Ausztriai Ház (Domus Austriaca) trónörökösödési jogát megállapította vagy szabályozta, hatályát vesztette és ezzel a királyválasztás előjoga a nemzetre visszaszállt.”
- „3. § A nemzet a királyság ősi államformáját változatlanul fenntartja, de a királyi szék betöltését későbbi időre halasztja és utasítja a minisztériumot, hogy eziránt arra alkalmas időben javaslatot tegyen.”
Ezzel pedig a Habsburg-dinasztia négy évszázados uralma véget ért Magyarországon, és bár a királyság államformaként még negyed évszázadig megmaradt, a nemzet többé nem élt a királyválasztás előjogával.