A magyar betegesen büszke, kimondottan gyanakvó, elhamarkodott. Legcsodálatosabb kvalitása a hazaszeretet, csakhogy ezt is eltúlozza, és saját nemzete imádatát más nemzetek lekicsinylésével köti össze
– idézi a dualizmus kori románságban élő sztereotípiákat Hegedüs Nicoleta.
Nemzetképek: magyarok románokról, románok magyarokról a 19. századtól napjainkig címen tartott egész napos konferenciát a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézete. A szakmai rendezvény első szekciójának előadásaiból idézünk.
Politikai nacionalizmus
Pszichológiai szempontból a nacionalizmus a modern nemzetek, vagyis a nemzetté válás folyamatának olyan ideológiája, amelyet a saját közösség értékeinek túlhangsúlyozása és a rivális közösségek értékeinek lebecsülése jellemez. Kialakulásának első fázisában egy-egy népcsoport nyelvi és/vagy vallási egységesítésére, valamint a közös történelmi emlékezet megteremtésére és elterjesztésére törekszik.
A második szakaszra a kulturálisan többé-kevésbé már integrált etnikai közösségek gazdasági, társadalmi és politikai érdekeinek az artikulálása, politikai mobilizációja és különböző csoportjogok kivívására való törekvés a jellemző – adta meg az alapokat megnyitóbeszédében Romsics Ignác, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem professor emeritusa. A nacionalizmusok végső célja általában a gazdasági erőforrások és az államhatalom megszerzése, vagy részvétel azok kiaknázásában, irányításában. Ebből következik, hogy a politikai nacionalizmus
saját állam létrehozása, és alkalmanként egy széttagolt kulturális közösség politikai egyesítése céljából.
Extra Hungariam non est vita
A török kiűzése után nem állt helyre az egykori magyar állam egysége, az egyes partiumi területekkel megnövelt történelmi Erdély adminisztrációs szempontból nem tartozott a Habsburg Monarchián belüli Magyar Királysághoz. 1765-től egészen 1848-ig nagyfejedelemségként saját törvényhozással és kormányszervekkel rendelkezett, és közvetlenül a bécsi udvar fennhatósága alatt állt. Eközben az anyanyelvi kultúra jelentősége már a 18. század második felére megjelent, a politikai megosztottság ellenére azonban a két országrész magyarsága kulturális szempontból olyan szimbiózisban élt, hogy külön erdélyi és külön magyarországi szellemi életről nem, vagy alig beszélhetünk.
A XIX. században szellemi elitünk a magyarságot a szabadság nemzetévé, múltját pedig a szabadságért vívott dicső küzdelmek sorozatává avatta, ily módon igazolták a latin szállóigét: „Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita” (Magyarországon kívül nincs élet, ha van is élet, az nem olyan). Innen már csak egy-két lépés szükségeltetett az ország nem magyar lakosainak lebecsüléséhez, sőt gyakran megvetéséhez – fogalmazott a történészprofesszor. Gróf Esterházy Dénes ezt az attitűdöt (a jobb érzésűek, például Széchenyi rosszallását is kiváltva) így fejezte ki: „Erdélyben ember csak a magyar, az oláhval úgy lehet és kell bánni, mint a barommal”.
A magyar nemzeti büszkeség forrásai közé tartoztak az etnogenezissel kapcsolatos ábrándok, hiedelmek és fantazmagóriák is, mint a hun-magyar rokonság, de rokonítottak minket az avarokkal, az etruszkokkal, a sumérokkal és különböző belső-ázsiai népekkel is. Sőt, a 19. század első felében egy egyetemi tanár, Horváth István szerint a világ ősnépének, az afrikai eredetű szittyáknak meghatározó komponensét a palócok és jászok mellett a magyarok adták.
Unió és asszimiláció
A magyar nemzeti mozgalom céljai Magyarország és Erdély egyesítésére, illetve a nemzetiségi lakosság nyelvi és kulturális asszimilációjának előmozdítására irányultak. Emellett az így létrejött nemzetállam számára olyan függetlenséget kívánt kivívni, hogy hazánkat lehetőleg csak az uralkodó személye kösse össze a birodalom osztrák felével. E célokból 1848-ig lényegében csak a magyar nyelv uralkodóvá tétele valósult meg, és ugyanerre törekedtek az erdélyi diétán is, ott azonban a románság ellenállása és a bécsi udvar erre támaszkodó elutasító álláspontja miatt ebből nem lett törvény.
Erdélyben a falusi iskolákban továbbra is anyanyelven folyt az oktatás, a két román egyház belső ügyeit latin és román nyelven is intézhette. Az unió sem valósult meg 1848-ig, a románok és a szászok ezt azért ellenezték, mert számarányuk és jelentőségük nagymértékben csökkent volna, Bécs pedig azért, mert a nagyfejedelemséggel megnövelt Magyar Királyság birodalmon belüli súlya túlságosan megnőtt volna.
A magyar politikai elit őszintén hitte, hogy a polgári átalakulás, nyelvi és etnikai különbségek nélkül végrehajtandó liberális jogkiterjesztés fejében a nemzetiségi lakosság hajlandó lesz magyarosodni, de legalábbis a magyart a közélet közvetítő nyelveként elfogadni. Amikor Kossuth Lajost egy alkalommal figyelmeztették e feltételezés problematikusságára, magabiztosan „kicsinyhitűséggel” vádolta a kritikusokat. Véleményét a többség osztotta, különbségek csak eszközökben és a folyamat ütemezésében voltak, illetve nyilván radikálisabb elgondolások is léteztek.
Számbeli fölény és dákoromán elmélet
A román nemzeti ébredés előfutárának az 1729-ben görögkatolikus püspökké szentelt Inocențiu Micu-Klein tekinthető. Kezdetben papjai jogaiért állt ki, később már a románság egészének jogaiért, negyedik nemzetként (a székely, a szász és a magyar mellett) való elismeréséért emelt szót, ő kezdte el hangoztatni a románok számbeli fölényét és római eredetét (dákoromán elmélet).
Ez utóbbi és a románság összetartozásának tudata a 18. század folyamán egyre erősödött. A zömmel ortodox románok részvételével zajló, 1784-es Horea-féle parasztfelkelés antifeudális és vallási jellege mellett nemzeti, és markánsan magyarellenes vonásokkal is rendelkezett. A vezetők és a résztvevők egy része tisztában volt a románok római eredetét valló elmélettel, ebből kiindulva pedig Erdély hivatott urainak a románokat tartotta.
A XVIII-XIX. század fordulóján alkotó három görögkatolikus papnak, az úgynevezett erdélyi triásznak köszönhető a román művelődés első nagy fellobbanása. Hozzájuk köthető a római eredet bővebb kifejtése és további terjesztése, a román nyelv megújítása, vagyis latin jellegének kidomborítása, valamint ők szorgalmazták a cirill írás latin betűkkel való felváltását. A román fejedelemségekben a 19. század elejétől találkozhatunk a nemzeti ébredés első jeleivel, amelyben jelentős szerepet játszottak az Erdélyből áttelepülők. A dákoromán kontinuitás tanára és a nyelvi összetartozás tényére hamarosan új politikai program épült: Erdély és a fejedelemségek egyesítése, amely elsősorban a havasalföldi értelmiséget ragadta magával.
Unió, kiváltságok és egyenjogúsítás
Loránd L. Máldi, a kolozsvári „George Bariţiu” Történeti Intézet tudományos kutatója előadásában arról beszélt, hogy az 1860-as évek Magyarországán a nemzetiségpolitikai kérdések képezték az egyik legnagyobb kihívást. Biztosnak tűnt ugyanis, hogy a „magyar ügy” megoldása nélkül az állami berendezkedés további kiépítése nem lehetséges. Helyi szinten – ez esetben Erdélyben – a három nemzetiség egyensúlya megtartásának igényével és az ellenkező politikai célkitűzések közepette ez még bonyolultabbnak tűnt.
Ha az erdélyi magyar arisztokrácia és értelmiség természetesnek látta a magyarországi politikai tendenciák támogatását az unió irányába, a szászok tovább követették (ha nem is egyhangúlag) a területi kiváltságok radikális vonalát, a román nemzetiségi mozgalom pedig folytatta az egyenjogúsításra és a bécsi centralizmus elveire alapozó politikáját. Még akkor is, ha főleg 1859 után egyre erősebben kezdte Kárpátokon túli kapcsolatait kiépíteni.
A magyar román szemmel
A „George Bariţiu” Történeti Intézet tudományos kutatója, Hegedűs Nicoleta az erdélyi románok dualizmuskori magyarságképéről beszélt. A román köztudatban ez az egyik olyan nemzetkép, amely a legmélyebb érzelmi töltéssel rendelkezik, és leírásában a legnagyobb szenvedély és indulat tükröződik. A sztereotípiák egy része feudális eredetű, abból táplálkozik, ahogy a jobbágy látta földesurát, míg más részük – a nemzeti ébredést követően –olyan elemeket tartalmaz, amit általában egy magát elnyomottnak vélő kisebbségként alkot a többségről.
A dualizmus korának román publicisztikája, emlékiratai, történetírása stb. alapján a „magyarnak” már megjelenése is egyedi: hosszú, faggyúzott, felfele csavart bajusz, lábra simuló nadrág, nagy gombokkal díszített kabát, toll a kalapon és sarkantyús csizma. De elárulja nemzeti hovatartozását azzal is, ahogy lép, ahogy gesztikulál, ahogy a szavakat ejti. Egy magyarokról szóló etnográfiai tanulmány az 1870-es években így ír:
A magyar emelt fővel jár, az arca derűs, a tekintete szabad és gyakran szemtelen, a lépése magabiztos, a gesztusa és a modora önelégült. Az egész magatartását és beszédét a hiúság hatja át. Ilyen az eke mögött álló magyar paraszt és ilyen az arisztokrata a Parlamentben.
A büszkeség, a gőg gyakran felmerülő, a feudális múltból származó klisé, a magyar földesúr és a román jobbágy világából. Egy 1909-es aradi kalendárium például anekdotában mondja el, hogy a román szegénységet, a magyar gőgöt kapott az Istentől. Népünk keleti származása sok jellemvonás forrása volt a románság szemében, ilyen a fantáziálás, extravagancia, szalmalángszerű lelkesedés, lobbanékonyság, túlzásra való hajlam.
A két nemzet „jelleme” gyakran ellentétben áll: a nyugodt és visszafogott, mindig megfontoltan cselekvő románnal szemben a magyar szeret hangosan örülni, szenvedélyesen táncolni, sírva vigadni, az egész lénye nyitott. Ugyanakkor betegesen büszke, kimondottan gyanakvó, elhamarkodott. Legcsodálatosabb kvalitása a hazaszeretet, csakhogy ezt is eltúlozza, és saját nemzete imádatát más nemzetek lekicsinylésével köti össze. Itt születik meg a nemzetlét azon komponense, amelyet gyakran kihangsúlyoz a dualizmus kori erdélyi román diskurzus: a sovinizmus.
Külső és belső tulajdonságok mellett a magyar legfontosabb ismérve természetesen a magyar nyelv volt, amelyre a románok rájuk kényszerített nyelvként tekintettek. Számos emlékirat eleveníti fel, hogy az oktatás gyakran nem a tudás átadásáról, hanem a magyarrá nevelésről szólt, ami viszont ellenérzést keltett, és sok román diák megerősödött román öntudattal távozott a magyar iskolából. Ilyen körülmények között a magyar nyelv úgy jelenik meg, mint barbár, nem olyan nemes eredetű, mint a román, nincs muzikalitása, mint az újlatin nyelveknek, sok mássalhangzója töri a román diák nyelvét.
Gyakran megjegyzik, hogy a románnak kerülni kell a magyar nyelv használatát, mert az hűtlenség lenne nemzete iránt és a renegát jelzőt vonná maga után. A korban a magyar olyan idegenként jelenik meg, akinek politikai magatartásától az erdélyi románok jóléte és jövője függ, de aki az idők során nem mutatott sok jóindulatot irányukba.
Kommunista értelmezés
Floutier Jérémy történész, a Frankofón Egyetemi Központ (Szegedi Tudományegyetem) és a Nantes-i Nyugati Katolikus Egyetem munkatársa az 1848-1849-es forradalom és Erdély tárgyalását tekintette át az 1945 és 1990 között használt román és magyar tankönyvekben.
Erdély mind a magyarság, mind a románság számára páratlan fontossággal bírt és bír a nemzeti emlékezetben. A 19. század óta a román-magyar kapcsolatok mérvadója, hiszen mindkét fél nemzetépítése középpontjába helyezi, és a kialakult ellenségkép mélyen gyökerezik a köztudatban. Az Európán végigsöprő forradalmi hullámban a kommunista pártok emlékezetpolitikájuknak egyik pillérét látták, noha kristályosodtak ki az ellentétek a Magyarországon élő nemzetek között, különösképpen Erdélyben.
Figyelemreméltó, hogy a magyar emlékezet a forradalomról több szállal kötődik a Romániához elcsatolt területekhez, miközben 1945 után – a nacionalizmus elutasítása jegyében – kellő körültekintéssel illett bánni a testvérországokat érintő kényes kérdésekkel. Romániában a szocialista pártállam évtizedei során a politikai átalakulások komoly hatással voltak az 1848-49-es forradalom megítélésére. Többek között egyre egyértelműbben vonták felelősségre a magyarokat, vagy szorult háttérbe a nemzeti csoportok osztályalapú együttműködése az 1950-es évek második felétől visszatérő nacionalizmus keretében.