Az idei első meleg napokon máris lépten-nyomon feltűnő színezetű rovarok tömegeivel találkozhatunk akár a városok közepén is. Ők a verőköltő bodobácsok, a fedőszárnyukon viselt, szmájlira emlékeztető vörös és fekete mintának és jellegzetes „vonatozásuknak” köszönhetően semmi mással nem keverhetők. A szín és a minta a védelmet szolgálja, a hivatalosan tandemnek nevezett összeállásuk pedig – mintha össze lennének ragadva a feneküknél – a párzási viselkedésük.
Rendszertanilag nem is bodobácsok, a név csupán az alaktani hasonlóság miatt ragadt rájuk, és főleg nem bogarak, hanem poloskák: a poloskák úgynevezett Pyrrhocoridae családjába tartoznak (e tudományos név tükörfordításaként az angol tűzbogaraknak nevezi őket), vagyis a helyes elnevezés a verőköltő poloska lenne. És nyilván a feneküknél sem tudnak összeragadni, a rovarok vonatkozó szerve ugyanis a potroh, de ettől még nagyon is feltűnő a jelenség.
Mi indokolja ezt a párzási viselkedést, és hogyan kötik össze magukat? Mennyi ideig tart a nász, és mit csinálnak eközben – látszólag a legtermészetesebb módon sétálgatnak, az egyik előre, a másik szorgosan hátrafelé lépdel. Dr. Torma Attila biológust, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársát, a poloskák szakértőjét kérdeztük.
Rossz ízével és átveréssel védekezik
Sok rovarra, de a poloskákra különösen jellemző, hogy együtt, nagy tömegben töltik a telet, így tesznek a verőköltők is tápnövényeik, a mályvafélék kérgének repedéseiben, az avarban elbújva. A piros és fekete rikító kontrasztja a természetben figyelmeztetés a ragadozónak: megbánod, ha elfogyasztasz.
A verőköltő bodobács nem rendelkezik a klasszikus értelemben vett méreggel, a bűzmirigyében termelt folyadék viszont rendkívül rossz ízű. A rovar szempontjából ezt érthető módon előnyös harsányan hirdetni, hiszen nem sokra megy vele, ha a már élettelen testét köpik ki, mert fogyaszthatatlan.
A két folt sem véletlen, a rovarvilágban elterjedt mimikri, a szemeket imitáló foltok riasztóan hatnak a ragadozókra
– magyarázza a 24.hu-nak Torma Attila. Hozzáteszi: a csoportos telelés is ezt szolgálja, sokkal meghökkentőbb, ha nem egy, hanem több száz szempár mered hirtelen a búvóhelyet esetleg felfedő állatra.
A közös telelést közös ébredés követi, a táplálékkeresést ilyenkor még gyakran hosszas napozás előzi meg, hogy a hideg éjszaka után elérjék testük „üzemhőmérsékletét”. Egyes nőstények már eleve megtermékenyített állapotban töltötték a hideg évszakot, ők le is rakják petéiket, mindenki más azonban szerelmi lángra lobban – a hímek párzási vágyát az ellenkező nem által kibocsátott feromonok korbácsolják fel.
Ajándékozástól az erényövig
Hogy különleges párzási viselkedésüket megértsük, érdemes kissé messzebbről kezdeni. A párválasztás rendkívül bonyolult és számtalan változót tartalmazó kritériumrendszer alapján történik az állatvilágban, ennek részleteibe most nem érdemes belemenni. Alapvető cél a saját génkészlet örökítése, illetve ehhez megtalálni a legjobb kvalitásokkal rendelkező társat – rovarszemmel általában testméretben mérik a minőséget.
A hímek elsődleges célja, hogy vagy csak ők párosodjanak adott nősténnyel vagy minél többet meghódítsanak. Rengeteg stratégia, brutálisnak hangzó beavatkozás, átverés, csíny és csalás létezik. Itt írtunk arról , hogy a kis apollólepkék például egy speciális dugót, plombát képeznek a nőstény ivarszervében, ami egyfajta erényövként fizikailag zárja el versenytársaik elől a lehetőséget. A farkaspók hímje ugyanezt éri el úgy, hogy az aktus után szó szerint beletöri párzószervét a szíve választottjába.
Elterjedt módszer az ajándékozás is. Egyes ízeltlábúak hímjei kövér zsákmánnyal lepik meg kiszemeltjüket, és amíg az a falatozással van elfoglalva, gyorsan elintézik a spermatranszfert. Megtermékenyítés szempontjából az a jó, minél több idejük van erre, így aki biztosra akar menni, nagyobb ajándékot visz, esetleg be is csomagolja selyemszerű anyaggal – a „bontogatás” is időt jelent.
Hosszan lehetne még sorolni, fajokon belül is sok az eltérés, de koncentráljunk a verőköltő bodobácsra. Hímjeik az őrzést választják, magyarán a nősténnyel maradva tartják távol a többi kérőt. Így tesz például a háreméért folytonosan harcoló gímszarvasbika, és valahol ezt szolgálja a házasság intézménye is az embereknél.
Beleszorul, mint kulcs a zárba
Főszereplőink azonban nem szerződnek, és nem is alkalmaznak erőszakot, még csak vetélkedés sincs, legfeljebb kis lökdösődés. Kölcsönös alapon döntenek, a köreikben állandó tolongás közepette a hím megkörnyékezi a kiválasztott nőstényt (minél nagyobb, annál jobb), és ha az alkalmasnak találja, meg is kezdik a nászt. A hím kidugja az ivarszervét, és először oldalról kapcsolódnak össze, majd tesz egy 180 fokos fordulatot, felveszik a tandem alakzatot.
A két ivarszerv úgy csatlakozik, mint a zárba a kulcs, amit, ha félig elfordítunk, nem tudunk kihúzni
– mondja a biológus.
A spermatranszfer rögtön az elején, nagyjából az első fél–egy órában megtörténik, mégis sokáig így maradnak. A tandemben töltött idő széles skálán mozog, általában fél napig tart, a két extrém szélsőérték az egy–két óra, illetve a több nap. Amíg petéi el nem érik a megfelelő érettségi szintet, a nőstény úgynevezett spermatékában tárolja a hímivarsejteket, így a nász végeztével újabb párt kereshet magának. A több apától származó sperma pedig véletlenszerűen termékenyíti meg az 50–60 petét.
Ezért aztán minél tovább marad a hím tandemben – a kapcsolatot csak ő tudja megszakítani a „kulcs” visszafordításával –, annál biztosabb lehet abban, hogy nem lesz több apajelölt. Számos ok miatt azonban ez a stratégia háttérbe szorulhat, az egyik ilyen, ha az ivararány a nőstények felé mutat erős eltolódást: ilyenkor inkább a mennyiségre megy, és igyekszik minél többet megtermékenyíteni.
A nőstény vonszolja magával a hímet
Végezetül a nagy kérdés, miszerint a páros mely tagja dönti el, hogy mivel töltik az együttlét óráit? A nőstény, mert ő a nagyobb és az erősebb.
A megtermékenyített petéket valamilyen védett helyre teszi le egy csomóban, kéreg alá, levél fonákjára, a helyszínválasztás komoly dilemma. Közel kell esnie a tápnövényhez, hogy a lárvák táplálékhoz jussanak, de nem helyezheti közvetlenül rá. Az egyes paraziták ugyanis adott növényeket keresik: egy fürkészdarázs például felismeri a mályvaféléket, és közelebbről is megvizsgálja, mert „tudja”, hogy ott poloskát talál.
Márpedig poloskaként a fürkészek igazi istencsapását jelentik: saját petéjüket helyezik a poloskáéba, amely fejlődése során felfalja a gazdaszervezetet.
