Tudomány

Egyre szelídebbek a budapesti rókák, de szelfizni nem ajánlott velük

David Cliff / NurPhoto / AFP
David Cliff / NurPhoto / AFP
Egyre feltűnőbb a rókák jelenléte a nagyvárosainkban, és az állatok mintha egyre szelídebbek lennének. Rendkívül intelligensek, hamar megtanulják, hogy semmi félnivalójuk nincs az embertől, de vajon nekünk kell-e tartanunk tőlük? A szelíd róka biztosan veszett axiómája ma már tarthatatlan, de semmiképp nem ajánlott megsimogatni őket, szelfizni velük – óriási hibát követ el, aki vadállatot akar magához édesgetni.

A kétmilliós nagyváros, Budapest rengeteg vadállat számára nyújt kiváló élőhelyet. A legtöbben a madarak vannak, a legfeltűnőbbek pedig termetük okán a vaddisznók – már ha a belvárosba tévednek, mert egyébként adott környéken élőkön kívül más nem is érzékeli, mennyien tartózkodnak életvitelszerűen a külső kerületekben. Nyestet is csak ritkán látni, ahogy furcsán homorított háttal döcögve szalad át az úton, pedig rengeteg van belőlük, autótulajdonosok sokat tudnának mesélni a kártételükről.

Újabban pedig mind gyakrabban és több helyen futhatunk össze vörös rókával, és saját tapasztalat, miszerint az állatok egyre „bátrabbak”, vagy úgy is fogalmazhatunk, „pofátlanabbak”. Az óbudai lakótelepen régi vendég a róka még világosban is hajnalonként, a szomszédos, gyártelepekkel sűrűn szegélyezett utcákon pedig napi szintű a találkozás kutyasétáltatás közben. Sőt, tél végén gyakran felhangzottak a párhívó ugatások és vonyítások is. Azóta már ketten vannak, valószínűleg lassacskán jönnek a kölykök is.

Láthatóan minden gátlásukat elvesztették, 5–7 méterre kell őket megközelíteni, hogy egyáltalán megugorjanak, és még incselkedni is van merszük. A nyakörvénél tartott, közel 30 kilós kutya ugatja pár lépésnyiről, kavicsokat dobok felé, hogy álljon már arrébb, de nem. „Röhög a markába” az erőlködésünk láttán, szaglászik, leül velünk szemben, sőt, komoly jelzésértékkel még oda is vizel az orrunk elé. Tökéletesen tudja, hogy úgysem fogom elengedni a kutyát, ám végül is nem csoda ez a bátorság: közelről ismeri az embert, néhányan a környékről etetik.

Történetünk szempontjából ugyan mellékes, első hallásra viszont vérfagyasztó élmény az elhagyatott környéken késő este ez a síron túlinak hangzó sikoly is:

Mit keresnek a vörös rókák Budapesten és más városainkban? Hogyan viselkedjünk a ragadozókkal szemben, és egyáltalán, van tőlük félnivalónk? Dr. Heltai Miklós egyetemi tanárt, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Vadgazdálkodási és Természetvédelmi Intézetének igazgatóját kérdeztük.

Mintha meghívót kaptak volna

Tudományos igénnyel nem jelenthető ki, hogy a városi vörös rókák száma növekszik-e vagy sem, aminek egészen egyszerű oka van: nem tudjuk, hányan voltak 10, 20 vagy 50 évvel ezelőtt, és ma sincs ilyen irányú kutatás. Európa-szerte gyorsuló folyamat viszont a vadon élő állatok megjelenése a városokban, és a vörös róka ennek élmezőnyébe tartozik.

Olyannyira ismert jelenség Budapesten, hogy már jó 20 éve is érkezett bejelentés az egyik nagykövetségről, hogy a kerti partik után a rókák olyan pontosan jönnek »takarítani«, mintha előre tudtak volna az eseményről

– mondja a 24.hu-nak Heltai Miklós.

A beköltözés oka eltérő az egyes fajok esetében. Sokan „tudatosan” válnak városlakóvá – főleg madárfajokat lehet itt említeni, élen a fekete rigóval – azért, mert egyszerűen megéri nekik az ember közelségében élni: több és könnyebben hozzáférhető a táplálék, kevesebb a ragadozó, sok a búvóhely, jobban boldogulnak, mint a vadonban. A róka azonban véletlenül keveredik urbánus környezetbe. Jön-megy, kíváncsiskodik, mint a tyúkól körül, követi mondjuk a vonatokról kidobált ételmaradékot, és egyszer csak a Keletiben találja magát. Ezek az úgynevezett szürke folyosók, de léteznek zöld változatok is, amikor például valamely völgy alján kajtat végig, és az egyik budai kerületben eszmél.

Hajszálpontosan tudja, hogy nincs félnivalója

Sokuk számára Budapest halálos csapda, hiszen a forgalomra, áramütésre, mérgekre stb. évmilliós evolúció sem készítheti fel az erdők, mezők lakóit. Egy részük megtalálja a kiutat, majd időről időre visszajár, a hulladék jelentette könnyű táplálék ugyanis óriási vonzerő. A harmadik kategóriába a „mi rókáink” tartoznak, ők nemcsak túléltek a városban, hanem már nem is vágynak vissza, ehelyett városi rókává válnak a fent már megpendített, úgynevezett fitneszelőnyök miatt. Remekül feltalálják magukat, és ha párra is lelnek, akkor sokasodnak, a kölykök pedig már városi rókaként nőnek fel.

Ezért nem is működik az a humánusnak tartott megoldás, amikor a városban elfogott rókát átköltöztetik a vadonba, mert az itt szocializálódott állat túlélési esélyei odakint igencsak gyengék. Arról nem is beszélve, hogy első dolga lesz visszatérni, útja során pedig komoly baleseteket okozhat.

Mindent összevetve azonban nem véletlenül a róka érdemelte ki a ravaszdi jelzőt a magyar néphagyományban. Gyorsan tanul és kiválóan alkalmazkodik, miközben ügyessége már-már a macskáéhoz mérhető, gond nélkül egyensúlyoz a magasban, felmászik a háztetőre, ha kell, gyorsan és ügyesen mozog. Rendkívül intelligens állatról van szó:

A városi róka hajszálpontosan tudja, hogy nem kell félnie az embertől, az acsarkodó kutya pedig pórázon van

– emeli ki a professzor.

Wolfram Steinberg / DPA / Getty Images

És ez még nem minden: angliai kutatások kimutatták, hogy a városi populációk genetikailag is alkalmazkodnak az emberi környezethez, esetükben a hulladékban való kutatás érdekében átalakult az alsó állkapocs. Hasonló vizsgálat hazánkban rókával nem folyt, vaddisznóval viszont igen, amelyben Heltai Miklós és kollégái azt találták, hogy a budai malacokban a bizonyos 18-as kromoszóma változást mutat. A laikus álla pedig akkor esik le ettől, amikor Heltai professzor hozzáteszi: ez felelős a stressztűrésért és az alvás szabályozásáért.

Ránk vajon veszélyesek?

Nem egy nagy állat a vörös róka, a méretesebb példányok is kevéssel haladják meg a 10 kilogrammos testsúlyt, mégis egy középtermetű ragadozóról van szó. Amiben biztosak lehetünk, hogy direktben egyetlen róka sem fog nekünk támadni, nem ment el az esze, hogy a világ leghalálosabb teremtményével húzzon ujjat, aki ráadásul jó 5–10-szer nagyobb nála.

Persze nyilván nem is attól tartunk, hogy ízekre tép, hanem a harapásától: nemzedékek nőttek fel azon az axiómán, miszerint, ha a róka nem menekül előlünk, netán még közelít is, akkor biztosan veszett. Csakhogy ez ebben a formában már nem igaz, sok helyen az egészséges rókák is rendkívül barátságosnak tűnnek, pontosabban a legkevésbé sem tartanak az embertől.

A mi hibánkból, ugyanis helyenként etetik őket, mert cukik, és mert biztos éhesek, sokan így élik ki a természet iránti szeretetüket. Heltai Miklós hangsúlyozza: iszonyatos probléma, amikor egy vadállat táplálékkal köti össze az embert.

Függőség alakul ki benne irányunkban, a finom falatok és a pozitív tapasztalatok hatására levetkőzi minden félelmét, és ebből származnak a konfliktusok. Senki ne akarja a rókát megsimogatni, vagy szelfizni vele, mert hiába tűnik szelídnek, attól még kiszámíthatatlan vadállat: odakaphat, megharaphat. Ha a veszettség nem is napi probléma, az állat számos kórokozót vagy parazitát juttathat a szervezetünkbe a nyálával. Ugyanez a baj egyébként az ürülékével is, innen a családi kutyák közvetítésével juthatnak otthonainkba az élősködők, ami nyilván a kutyának sem jó, de ránk nézve is kockázatos.

A róka vadállat. Nem etetem, nem vonzom magamhoz: a rókának és az embernek is jobb, ha kölcsönösen tartunk egymástól, és elkerüljük a másikat még a nagyvárosok utcáin is

– összegzi Heltai Miklós.

Az esetleges konfliktusok minimalizálása érdekében pedig ne hagyjunk kint ételt a kóbor állatoknak, ne dobáljunk ki ételmaradékot, mert ez minden baj forrása ember és vadállat kapcsolatában.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik