Február közepén megnyitották a Beregi tározó kapuját a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság (FETIVIZIG) szakemberei, amely nyomán mintegy félmillió köbméternyi vízzel árasztottak el egy nagyjából hét kilométeres csatornaszakaszt, illetve erre alkalmas, mélyebben fekvő területeket. Nem egy bődületes mennyiség, de az árvíz elleni védelmen túl próbaüzem is egyben: ezzel az eljárással lehetne mérsékelni az Alföld szárazodását, a természetben és a mezőgazdaságban bekövetkező aszálykárokat.
A probléma a XIX. századi folyószabályozásokkal kezdődött, majd a nagyüzemi mezőgazdasággal és a klímaváltozással vált súlyossá, napjainkra pedig sorskérdéssé. A 2022-es történelmi aszály kapcsán sokat írtunk arról, hogy az Alföld „visszavizesítése” már nemigen tűr halasztást, például vízügyi szakembereket kérdeztünk arról, hogyan tarthatjuk életben az Alföldet, a MATE rektora azt nyilatkozta, végzetessé válhat, ha nem készülünk fel az aszályra, illetve arról is szó volt, hogy le kellene mondanunk az Alföld egy részéről a víz javára.
Nincs mese, meg kell tartani
Az Alföld nemcsak a történelmi Magyarország közepe, hanem gyakorlatilag a Kárpát-medence „alja”, természetföldrajzi adottságai miatt az emberi beavatkozások előtt nagy része vízjárta vidék volt. A királyság területének több mint 13 százaléka, összesen 38 771 négyzetkilométer volt ártér, ebből a mai határokon belülre 22 ezer négyzetkilométer esik, tehát
A folyószabályozásokkal a kanyarokat kiegyenesítették, a mélyebben fekvő területeket lecsapolták, a folyókat szűk gátak közé szorították, az ártereket ezzel levágták a folyókról. Akkoriban mindez óriási fejlődés előtt nyitotta szélesre a kaput: hatalmas területeket lehetett szántóművelésbe vonni, kiépülhetett a gazdaság ütőerét jelentő vasút, javultak a hajózás körülményei, számos betegség tűnt el végérvényesen, a sort hosszan folytathatnánk.
A kiemelkedő vízügyi szakember, Kvassay Jenő azonban már több mint egy évszázada megjósolta, hogy míg ők a vizek gyors levezetésén dolgoznak, addig az unokák már a vizek torlasztásán, megtartásán fognak munkálkodni. Valóban így lett.
És erről, a vizek megtartásáról szól a beregi próbaüzem a FETIVIZIG és a WWF Magyarország együttműködésében. A civil szervezet évek óta dolgozik azon a Tisza vízgyűjtőjén, hogy a vizek megtartása a vízgazdálkodásban és a tájhasználatban is teret nyerjen, a Bereg pedig a program egyik mintaterülete. A részletekről Kajner Pétert, a WWF Magyarország Élő Folyók programjának szakértőjét kérdeztük.
Átszáguld tökön, paszulyon
A magyar gyakorlat tehát ma is az árhullámok és belvizek minél gyorsabb levezetésére törekszik, folyóink a gátak közötti szűk, hullámtérnek nevezett sávba szorítva élik életüket. Az ezredforduló rekordárvizei azonban újfajta koncepciót sürgettek a Tiszán, így született meg 2001-re a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése (VTT). Ebben néhány kivételtől eltekintve nem a töltéseket vitték távolabb a folyótól, növelve annak életterét, hanem megemelik ezek szintjét, ahol kell, igyekeznek megtisztítani a lefolyást gátló növényzettől a hullámteret, és, ami témánk szempontjából a lényeg:
Tározók kialakítását rendelték el, amelyek katasztrófával fenyegető árhullám esetén alkalmasak lehetnek a folyón többletként megjelenő, nagy mennyiségű víz egy részének befogadására
– mondja a 24.hu-nak Kajner Péter.
A tározó ez esetben olyan, töltéssel körülhatárolt területet jelent, amelynek domborzati viszonyai optimálisak a víz megtartására – logikusan lehetőleg mélyebben fekvő részek –, és természetesen elöntése nem veszélyeztet településeket, infrastruktúrát. Magyarán nem állandó víztározókról van szó, hanem olyan területekről, amelyeket vész esetén eláraszthatnak, ennek szellemében a helyszínválasztást is az befolyásolta, hogy a különösen veszélyes szakaszok árvízvédelmét tudják segíteni. Összesen 11 tározót kellett volna megépíteni 2008-ig, ebből a mai napig hét készült el.
A folyóból zsilipek segítségével lehet kiereszteni a vizet – baj esetén úgy, hogy szélesre tárják a kapukat. A víz iszonyatos erővel zúdul kifelé, hiszen a lényeg a folyó szintjének hatékony apasztása. Akár természeti, akár mezőgazdasági táj foglalja el a tározót, a víz mindent letarol, elönt – hétköznapi szakszóval „tökön, paszulyon keresztül” gázol – vagyis tényleg szükségmegoldás a nagyobb tragédia elkerülése érdekében, és az állam megtéríti a terület tulajdonosát ért kárt.
Ezért fontos megtartani
A Cigándi, a Beregi és a Tisza-Túr közi tározónál ugyanakkor lehetőség nyílik kisebb zsilipeken, úgynevezett tájgazdálkodási kapukon sokkal szelídebb formában kiengedni a vizet a környék csatornarendszerébe. E módszer alacsonyabb vízszintnél is alkalmazható, és ez történt a Tiszán jelentkező kisebb árhullámnál a FETIVIZIG kezelésében lévő Beregi tározóban február közepén: a víz a csatornarendszer előre meghatározott szakaszait töltötte fel.
Innentől kezdve két lehetőség van. Az egyik szerint a víz marad a csatornákban, innen szivárog be lassanként a talajba, illetve párolog el, már ameddig tart a mennyiség. Már ez is segítség egy aszályos időszakban, de sokkal hatékonyabb a másik verzió, amikor a csatornák oldalzsilipjeit is megnyitják, és nagyobb területeket árasztanak el – értelemszerűen jóval több vízzel, mint amit a csatornák egyszerre tárolni képesek.
A vízügyi szakemberek ez utóbbi folyamatot is aprólékosan kontrollálni tudják, a víztározó ugyanis kazettás szerkezetű, azaz további töltésekkel kisebb egységekre van tagolva. Ez is megtörtént most Beregben:
Egy kisebb, állami tulajdonú anyagnyerő helyet árasztottak el, valójában azt a »mélyedést«, ahonnan a töltések építéséhez termelték ki a földet
– mondja a WWF szakértője.
És miért fontos mindez? Képzeljük el a talajt úgy, mint egy szivacsot, amely rengeteg vizet képes tárolni. Minél mélyebb rétegeket jár át a víz, annál tovább tudja biztosítani a növények vízigényét a szárazabb, aszályos periódusban. A sokat emlegetett szárazodás pedig azt jelenti, hogy a talaj víztartalékai is csökkennek, a csapadék csupán a felső vékony réteget képes átáztatni, ráadásul a klímaváltozás hatására az esők egyre inkább a vegetációs időszakon kívül, a téli félévben jelentkeznek.
Itt és most nem fejtjük ki bővebben, ebben a cikkünkben írtunk arról, hogy tényleg mennyire a talaj jelenti mindennek a kulcsát, ha a megfelelő víztartalma biztosítva van, az Alföld még a mai éves átlagos csapadékmennyiség felével is túlélhet.
Egyelőre senki nem akar mocsarat a földjén
A probléma megoldása tehát egyre sürgetőbb, a tudás megvan hozzá, és részben a technológia is, hiszen, mint láttuk, ha nem is országosan, de a Tisza jó pár szakaszán a rendszert már kiépítették. Ezen a ponton pedig jogosan merül fel a kérdés, akkor miért csak próbaüzemig jutottunk? Miért nem nyitjuk meg a zsilipeket minden adandó alkalommal, és őrzünk meg annyi vizet, amennyit csak tudunk? A válasz lehangolóan egyszerű.
El nem ítélhető hozzáállás, a megélhetését mindenki tíz körömmel védi, ha kell. Egymásra való mutogatás helyett a feladat most a tulajdonosok számára vonzóvá tenni az opciót, ami a faltól falig történő szántás helyett osztozik egy kicsit a vízzel, a természettel. Alapvető feltétel a támogatási rendszer átalakítása, az uniós közös agrárpolitikában már változások indultak ebbe az irányba.
Adott régiókban a területhasználat változására is szükség van a mezőgazdaságban. Ahol erre lehetőség van, hosszú távon az ártéri gazdálkodásra lenne célszerű átállni. Ez nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy nem kizárólag a gazdálkodó dönti el, mit vet, hanem a „természettel együtt gondolkodik”: a legmélyebben fekvő részek ebben a felállásban a vízé lesznek, ezzel „megtermelik” a nedvességet és a kedvező mikroklímát a környék számára.
A magasabb területek például legeltetésre, kaszálásra alkalmasak, majd, ahogy haladunk „felfelé”, jöhet a gyümölcsös és végül a vízborítástól mentes területeken a gabona. Mindez mozaikos területhasználatot és a földtulajdonosok összefogását igényli, tényleg komoly átállás. A harmadik fontos pillér a szemléletváltás, aminek elérésén a WWF Magyarország is évek óta dolgozik mintaprojektekkel, előadásokkal, személyes találkozókkal és kiadványokkal.
Ha viszont minden a régiben marad, az egyre szárazabb, a sivatagosodás kézzel fogható jeleit mutató alföldi tájakon a mai termelési gyakorlat nagyrészt fenntarthatatlanná válhat.