Régóta foglalkoztatja már az embereket az a kérdés, hogy vajon egyedül vagyunk-e az univerzumban. Jóllehet a csillagászok sokáig azt sem tudták megállapítani, hogy más bolygók is vannak a Naprendszerben, a görög és római filozófusok már időszámításunk előtt felfedeztek furcsa jelenségek az égbolton – írja az IFLScience.
A Kr. e. 223 és 91 között keletkezett első említésekben égi tűzről, és a Nap éjszakai feltűnéséről írtak. A kutatók szerint ezek a beszámolók jól illeszkednek a 11 éves sarki fény ciklusokhoz, ami minden bizonnyal magyarázatot ad arra, amit láttak.
Az i. e. ötödik században aztán Leukipposz és Démokritosz filozófusok előálltak az atomizmussal, vagyis azzal az elképzeléssel, hogy a világegyetem apró részekből áll, amelyek összeállva tárgyakat és világokat alkotnak. Mivel Démokritosz úgy vélte, hogy ezekből az atomokból végtelen mennyiség áll rendelkezésre, a világok számát is végtelennek mondta. Tanítványa, Metródiusz később azt írta:
Abszurdnak tűnik, hogy egy nagy mezőn csak egy szár nőhet, és hogy egy végtelen térben csak egy világ létezik.
Később a római költő, Lucretius is megfogalmazta, hogy a világegyetemben semmi sem egyedi és egyetlen, ezért máshol létezniük kell más világoknak, amelyeket különböző emberek és állatok laknak.
Az arisztotelészi filozófia elutasította a több világ gondolatát, és a vallás is elfojtotta az ilyesfajta meglátásokat. 1439-40-ben aztán Nicolaus Cusanus — német bíboros, teológus, filozófus és természettudós, aki először írt arról, hogy a csillagok száma és a Világegyetem végtelen — írt egy nagy hatású írást, a Docta ignorantiát, amelyben ezt az elképzelését taglalta.
Ahelyett, hogy azt gondolnánk, hogy oly sok csillag és égtáj lakatlan, és hogy csak ez a mi Földünk lakott, és az is talán alacsonyabb rendű lényekkel, inkább tegyük fel, hogy minden régióban vannak lakosok, akik természetükben rang szerint különböznek, és mindannyian Istennek köszönhetik eredetüket, aki minden csillagvidék középpontja.
