Nyáron keresztes vipera mart meg egy Ausztriában túrázó magyar férfit, aki egy darabig folytatta még az utat, végül mentőhelikopterrel kellett kórházba szállítani. Túlélte a „támadást”, ám az eset ráirányította a figyelmet a hazánkban is őshonos viperákra: a mérgeskígyókat Magyarországon két faj, a keresztes vipera és a rákosi vipera képviseli.
Foltszerű élőhelyeken fennmaradt, veszélyeztetett állatokról van szó, melyek a természetvédelmi szakemberek segítsége nélkül valószínűleg kipusztulnának hazánkból. Olyan kevesen vannak és annyira óvatosak, hogy kirándulás közben szinte kizárt, hogy összefussunk velük, ráadásul pánikszerűen menekülnek az ember elől. Ha mégis kígyómarás történik, az csak fatális baleset vagy meggondolatlanság következménye lehet: senki ne akarjon kézbe venni egy méreggel felszerelt állatot vagy szelfizni egy mérgeskígyóval.
A hazai viperák elterjedéséről, életmódjáról és mérgéről kérdeztük Dr. Mizsei Edvárdot, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság munkatársát, a rákosivipera-védelmi program koordinátorát.
Elevent szülő
A kígyók közös őse egy varánuszszerű állat volt, nyálmirigyeiben méregszerű anyagokkal, ám a legtöbb mai kígyócsaládnál nem találunk mérget. Sokuk nyála tartalmaz méregre hasonlító peptideket, azonban a méregfoggal, -mirigyekkel rendelkező, „klasszikus mérgeskígyók” kisebbséget alkotnak.
Közülük egy csoport a viperáké számos fajjal, ide tartoznak például a hírhedt csörgőkígyók és mokaszinkígyók ugyanúgy, mint a mi két őshonos fajunk. Más mérgeskígyókénál fejlettebb méregmirigy és méregfog jellemzi őket, miközben viszonylag kicsik, túlnyomó többségük nem nő 1,5 méternél hosszabbra, és a legtöbbjük nem rak tojásokat.
A vipera szó a latin vivi para kifejezésből származik, ami azt jelenti, elevent szülő
– mondja a 24.hu-nak Mizsei Edvárd.
Azért korántsem az emlősökéhez hasonló komplex folyamatokra kell gondolni, ez az úgynevezett álelevenszülés. A rákosi és a keresztes viperák is így jönnek világra, az újszülöttek egészen aprók: 12-14 centi hosszúak, súlyuk 2-4 gramm, olyanok, mint egy rövidebb ceruza.
Megküzdenek a szaporodásért
Két őshonos fajunk életmódja rendkívül hasonló. Hüllők lévén változó testhőmérsékletű állatok, ami azt jelenti, hogy szervezetüket nem tudják „belülről” a megfelelő üzemhőmérsékletre emelni és ott tartani, hanem rá vannak utalva a környezet hőmérsékleti viszonyaira. Először is kénytelenek a telet egyfajta dermedtségben tölteni, amihez fagymentes zugot keresnek sziklarepedésekben, felhagyott rágcsálóüregekben. Testük itt 5 Celsius-fok alá hűl, a „téli álomból” csak a tartósan fagymentes tavaszi napok csalogatják elő.
A tavasztól őszig követett napi rutint is az aktuális időjárás szabályozza: a hűvös éjszaka után a kígyók közvetlen napfényben melegítik magukat az optimális 31 fokra, míg a túlhevülés ellen árnyékba kell vonulniuk vagy a föld alatt keresniük menedéket. Mindkét faj 10-20 utódot hoz világra általában július végén, augusztus elején, minden azon múlik, hogy az anya milyen jó kondícióban van, és szült-e az előző évben – ökölszabályként a keresztes vipera „alma” inkább a 20-hoz, a rákosié a 10-hez van közelebb.
Az ifjú keresztes viperák elsősorban békákat zsákmányolnak, felnőttként viszont már rágcsálók teszik ki táplálékuk nagyobb részét: a 50-70 centisre megnövő kígyók leginkább egereket, pockokat fogyasztanak. A kisebb, 40-50 centiméteres rákosi viperák – élőhelyükhöz is alkalmazkodva, amiről később még lesz szó – rovarokra (pontosabban egyenesszárnyúakra) specializálódtak, étlapjukon sáskák, szöcskék, tücskök alkotnak nagy többséget.
Veszélyesebb lehet az ellenszérum, mint maga a marás
Kiváló vadászok, aktívan üldözhetik áldozatukat, de profik lesből történő vadászatban is, ilyenkor a zsákmány által használt ösvények mentén várakoznak. Villámgyors harapással mérget juttatnak áldozataik testébe, majd megvárják amíg elpusztul, és elfogyaszthatják. Itt érdemes kitérni a laikus számára vélhetően legfontosabb kérdésre, hogy a hazai mérgeskígyók mérge mennyire veszélyes ránk, emberekre nézve. Ebből a szempontból erősen külön kell választani a keresztes és a rákosi viperákat, komolyabb problémát az előbbi harapása okozhat.
Bármilyen mérges állatról van szó, a marás-szúrás célja vagy a zsákmányszerzés, vagy az önvédelem. Ha az utóbbi, akkor a befecskendezett anyag azonnali és erős fájdalmat vált ki, hiszen célja a támadó gyors meggyőzése arról, hogy fejezze be, amit csinál. A keresztes vipera mérge viszonylag alacsony fájdalmat indukál az első öt percben, ami arra utal, hogy elsődlegesen nem védekezésre, hanem a zsákmányszerzésre fejlődött ki. Ettől függetlenül cseppet sem gyerekjáték.
„A marás helyén duzzanat, ödéma alakul ki, idővel pedig az egész szervezetre kiterjedő tünetek jelentkeznek: vérnyomásesés, szívritmuszavar, alhasi fájdalom, hasmenés, szédülés, ájulás és még hosszan sorolhatnánk. Nagyon ritka a halálos végkimenetel, de az áldozatnak kórházi ápolásra van szüksége, és a felépülés sokáig tart” – emeli ki a szakember, a keresztes vipera marásáról további részleteket pedig itt talál a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület honlapján.
A legutóbbi, viperamarásból következő halálesetet is az ellenszérum okozta Magyarországon 2001-ben. Egy kígyószakértőt két helyen is megmart a vipera, ő pedig saját magának adta be az anyagot úgy, hogy tudta, érzékeny rá. A mentők már nem tudták megmenteni az életét.
Miért ilyen veszélyes az ellenszérum? Mert állatok, főként lovak testében „termeltetik” úgy, hogy kevés mérget fecskendeznek beléjük. A szervezetük által létrehozott ellenanyagot aztán kinyerik, feldolgozzák, de elkerülhetetlen, hogy némi állati fehérje is maradjon az anyagban. Ez okozhat egyesekben végzetes immunválaszt főleg akkor, ha már többedszerre adják be az illetőnek, ezért az orvosok inkább nem kockáztatnak, ha az áldozat életét másképp is meg lehet menteni.
Rájuk is léphetünk következmény nélkül
A rákosi vipera ehhez képest légsúlyú versenyző, marása lokálisan ödémát és a nyirokcsomók duzzanatát okozza. Kezelésre nincs is szükség, a tünetek azonban itt is hetekig fennállnak. A lényeg azonban, amint Mizsei Edvárd hangsúlyozza: szinte kizárt, hogy a természetben őshonos viperáinkkal találkozzunk, és még egy támadást is kiprovokáljunk. Rendkívül félénk állatok, messzire elkerülik az embert, menekülnek előle, a harapás elsősorban a velük foglalkozó szakembereket érinti, akik munkájuk során kénytelenek néha kézbe venni az állatokat.
Viperáink még akkor sem feltétlenül marnak, ha véletlenül rájuk lépünk, mert még ekkor is abban reménykednek, hogy nem vettük észre őket
– fogalmaz a biológus.
Kifejezetten sokat kell piszkálni, megfogni, sarokba szorítani az állatot, hogy támadásra bírjuk, és még ilyenkor is gyakori, hogy „szárazmarással” próbál elijeszteni. Csak harap, de mérget nem fecskendez, mivel értékes anyagról van szó, az élelemszerzés zálogáról, nem szabad pazarolni.
Miért ilyen erős a méreg?
Előfordulnak fatális balesetek, de a legtöbb támadás hátterében az emberek reakciói, vagyis – nehéz finomabban fogalmazni – ostobasága áll. Több mint évtizedes történet, de nagyon tanulságos egy horvátországi eset.
Egy ott honos homoki vipera tévedt a strandra nagy riadalmat okozva, mire egy férfi bottal esett neki. El akarta kergetni vagy agyoncsapni, talán ő sem tudta pontosan, de kapálózása közben behajította a kígyót egy babakocsiba: megmarta a csecsemőt, aki meg is halt. Ezzel szemben ha mindenki megőrzi a nyugalmát, és kitér az útjából, a kígyó perceken belül elhagyta volna az emberekkel teli, számára is halálos veszélyeket rejtő helyszínt.
A laikusban persze megfogalmazódik a kérdés, miszerint ha apró emlősök elpusztítása a cél, akkor miért van szükség olyan méregre, ami a keresztes vipera esetében akár egy emberrel is végezhet? A választ a kígyó vadászati módszere rejti.
Akinek volt otthon, mondjuk, hörcsöge, maga is tapasztalhatta, hogy éles fogaikkal mély sebeket képesek ejteni, ha megijesztik őket. Egy komolyan védekező pocok vagy egér akár halálos sérülést is okozhat a kis termetű kígyónak, ezért ragadozóként is körültekintően kell el eljárnia: a keresztes vipera felméri a zsákmányt, és az esetek többségében nem áll le vele birkózni.
A marás után visszahúzódik, és megvárja, amíg a zsákmányt elpusztítja a méreg. Az persze azonnal menekülőre fogja, és ha túl messzire jut, a kígyó számára elveszett, vagyis a minél gyorsabb hatás miatt van szükség erős méregre
– magyarázza Mizsei Edvárd.
Óriási bajban van
A mérgeskígyó nyilvánvalóan nem játék, de indokolatlan potenciális veszélyforrásként tekinteni hazai viperafajainkra, a pánikszerű reakció pedig kifejezetten káros. Sokkal inkább megóvandó természeti kincsként kell őket kezelni, ahogy a szakemberek teszik, rengeteg munkát fektetve e két faj megőrzésébe. Szükségük is van emberi segítségre, hiszen elsősorban miattunk táncolnak a kihalás szélén Magyarországon, egyedszámuk természetes úton valószínűleg fenn sem maradna.
A keresztes vipera a világ legnagyobb elterjedési területével rendelkező kígyója, Spanyolországtól egészen Kínáig, a csendes-óceáni orosz partvidékig megtalálható. A hűvösebb klímát kedveli, ezért e területen belül északról délre haladva csökken a számuk, a populációk súlypontja Skandináviában és Oroszországban van. A Kárpátok nyújtotta mikroklímán még folytonos a jelenléte, ám a medence belsejében, Magyarországon már rendkívül ritka.
Mindössze három régióban él, a Beregi síkon, a Zemplénben, illetve Somogy és Zala vármegye nyugati részén. Ezeken a foltszerű élőhelyeken is kevés van belőle, hazánkban fokozottan védett, természetvédelmi értéke 250 ezer forint. A keresztes viperákra leselkedő veszélyek közül a legfenyegetőbb élőhelyük feldarabolódása, ami miatt az egyes populációk nem tudnak kapcsolatba lépni egymással.
Ezért egyrészt végzetesen leromolhat a genetikai állományuk, másrészt elég egy betegség, tűzvész, áradás, a kis élőhelyfolt felszántása, és végleg eltűnnek adott területről
– emeli ki a kutató.
Emellett természetesen őket is éppúgy sújtják az emberi tevékenység további hatásai, mint minden őshonos fajunkat: természetpusztítás, szárazodás, inváziós növények és állatok, igencsak hosszú a sor.
Emberi segítség nélkül már nem lenne
A rákosi vipera a sztepp jellegű füves puszták, rétek, gyepek lakója, igazi élőhelyspecialista: csak ilyen környezetben képes életben maradni, és nagyon rossz a terjedőképessége. Magyarországon az emberi hatás épp ezeket a területeket éri a legintenzívebben, gyepeink 99 százaléka mára megsemmisült, nem véletlen, hogy gyepekhez kötődő fajaink, mint például az ürge, túzok, szalakóta, parlagi sas nagy mértékben visszaszorult.
A múlt században a hatalmas puszták még tele voltak tücskökre, sáskákra, szöcskékre vadászó rákosi viperákkal, a XIX. század elején ezrével preparálták a példányokat múzeumoknak, értékes csereanyag volt a magyar és osztrák tudomány számára. A mezőgazdaság átalakulásával azonban a ’80-as évekre felszámolta élőhelyeik zömét, Ausztriából kipusztult, ma már csak a Kiskunság két pontján, a Fertő-Hansági Nemzeti Park Igazgatóság egy kis szegletében, valamint Erdélyben vannak foltszerű állományai.
Ehhez a szinthez is mesterségesen tenyésztett és kiengedett egyedek kellettek, Mizsei Edvárd kiemeli: emberi segítség nélkül a rákosi vipera fennmaradása hazánkban még most sem tűnik teljesen biztosítottnak. Mint már említettük, ezeknek az állatoknak gyenge a mérgük, általánosságban igaz ugyanis, hogy eltérő idegrendszerük okán rovarok ellen nem hatékonyak a toxinok. A rákosi vipera inkább „mechanikai eszközként” használja a fogait, a méreg arra szolgál, hogy az áldozat minél hamarabb elcsendesedjen, és le tudja nyelni.
Rákosi Mátyás keze van a dologban?
Végezetül néhány mondat arról, miért viselte a rákosi vipera egy ideig a parlagi vipera nevet. A kígyót Hermann Ottó fedezte fel a XIX. század végén a Rákos-patak környékén, és Méhely Lajos határozta meg, hogy nem keresztes viperáról, hanem egy új fajról van szó (külsőre meglehetősen hasonlítanak). Hivatalosan a Vipera ursinii rakosiensis nevet kapta, ahol az utolsó szó Rákosra mint földrajzi névre utal, ha személynév lenne, rakosi lenne. Hazánk későbbi „bölcs vezére” ugyan ekkor még nem lépett a történelem színpadára, később azonban okozott némi bonyodalmat.
Az erről szóló legendák keverednek egymással, a legvalószínűbb, hogy egyes zoológusok, tankönyvírók, egyéb illetékesek az 1950-es évektől elkezdték parlagi viperaként emlegetni a rákosi viperát. Azért az mégsem járja, hogy alávaló csúszómászó, egy mérgeskígyó Sztálin legjobb magyar tanítványának nevét viselje. Mivel nem tudunk ilyen irányú hivatalos rendeletről, valószínűleg öncenzúra, megfelelési vágy volt ez az érintettek részéről, és egy idő után már nyilván így is illett eljárni. A szokás rögzült, majd idővel rákosréti viperaként hívták, a rákosi vipera elnevezés csak a 2000-es évek elején, a Rákosi vipera védelmi program indulásával vált ismét egyeduralkodóvá.
