Sokan személyesen emlékezhetnek rá, de az ifjabb generációk előtt is ismert, hogy utolsó hónapjaiban Kádár János egyre súlyosabb szellemi és fizikai leépülése gyakorlatilag a nyilvánosság előtt ment végbe. Több mint három, az ország élén töltött évtized után az „Öreg” nem tudott visszavonulni, tervei szerint 1990-ben adta volna át hatalmát az utódjának.
Pedig ha még az 1980-as évek közepén megteszi, nemcsak rengeteg megalázó, sőt szánalmat keltő helyzettől menthette volna meg magát, hanem a bukást is elkerüli. Sőt, ünnepelt vezetőként dőlhetett volna hátra nyugdíjas éveiben, ugyanis miként Aczél György fogalmazott: ha szabad választásokat tartottak volna Magyarországon, 1985-ben Kádár 70 százalékot kapott volna, ’88-ban viszont már csak hetet.
Milyen betegség gyötörte Kádár Jánost? Hogyan vált totyogó, motyogó aggastyánná az ország első számú vezetője? Hogyan távozott végül mégis a hatalomból, és mik voltak utolsó szavai? Dr. Medgyesi Konstantin történésszel, a Móra Ferenc Múzeum osztályvezetőjével, az Apagyilkosság. Kádár János és Grósz Károly küzdelme című könyv szerzőjével beszélgettünk a pártfőtitkár utolsó hónapjairól.
Tüdőtágulat és demencia, de maradni akart
Az 1980-as évek elejétől Kádár egészsége egyre sérülékenyebbé vált. Ekkortól fordult súlyosabbra a már korábban diagnosztizált tüdőtágulata, állapota egyre csak romlott, tüdeje vizenyőssé vált. Ez a visszafordíthatatlan betegség a tüdőhólyagocskák tágulásával, a szövetek egyre nagyobb mértékű károsodásával jár – a beteget száraz köhögés rázza, miközben fájdalmai vannak, mind nehezebben lélegzik, légszomj gyötri.
A fokozódó fizikai állapotromlás mellett 1985-től a demencia is egyre komolyabban erőt vett az akkor már 73 éves emberen. Az orvos végzettségű egészségügyi miniszter, Csehák Judit Medgyesi Konstantinnak elmondta, hogy amikor 1987-ben bekerült a Politikai Bizottságba (PB), Kádáron már az előrehaladott a fizikai és szellemi leépülés nyomai látszottak. Úgy fogalmazott, Kádár János akkorra elfáradt.
A folyamat ’87 őszétől kezdett kritikussá válni. Ahogy telt az idő, egyre kevesebb »tiszta« pillanata volt, 1989 nyarán, az utolsó heteiben pedig már csak rövid időkre, mondhatni percekre volt ura a gondolatainak
– mondja a 24.hu-nak a történész.
Ő maga azonban nem érezte úgy, hogy vissza kellene vonulnia, egészen sokáig, lényegében 1988 tavaszáig úgy tervezett, hogy 1990-ig főtitkár marad. Pedig nem csak egészségi állapota miatt érett meg az idő a hátralépésre: a ’85-ben hatalomra kerülő Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár rendkívül diplomatikusan, udvariasan, de vissza-visszatérően hozta szóba Kádár előtt, hogy ideje lenne az utódláson gondolkodnia.
Kádár azonban sokáig ragaszkodott a hatalomhoz, és úgy vélte, a fiatal és energikus Grósz Károly miniszterelnöki kinevezésével 1987 nyarán megoldotta a helyzetet. Medgyesi szavai szerint egész egyszerűen lekéste a történelem gyorsvonatát, és öregségére nem tudott méltósággal távozni.
Megalázó jelenet
Az idő azonban ellene dolgozott, nemsokára Grósz is felmérte, hogy Kádár János már nem képes megfelelően ellátni a főtitkári feladatokat. Sikerült is rábeszélnie az idős politikust a visszalépésre: az MSZMP elnöke maradt ugyan, de a poszt csak tiszteletbeli funkció volt.
Nem puccs volt ez, nem valamiféle apagyilkosság Grósz részéről, hanem megállapodás az ország két legfontosabb vezetője között. Aztán eljött 1989. április 12., amikor Kádár János beszédet mondott a párt Központi Bizottságának (KB) zárt ülésén. Zavartan, összefüggéstelenül beszélt, a KB-tagok körében óriási megdöbbenést keltett, amint vezetőjük, szeretett „apjuk” ott a szemük előtt csúszik szét,
Sokan Grószt vádolták, miszerint tudatosan engedte Kádárnak lejáratni magát, hogy utána teljes visszavonulásra kényszeríthesse. A történész szerint azonban ez nem igaz, sőt Grósz Károly meg akarta kímélni patrónusát a megszégyenítéstől: lengyelországi gyógykezelésre próbálta rábeszélni direkt a tanácskozás időszakára.
Emberi hiba volt viszont, hogy májusban tiszteletbeli elnöki posztjától és KB-tagságától is megfosztották az „Öreget”. Politikailag semmi nem indokolta, Kádár pedig kifejezetten megalázónak érezte a döntést – Grósz jóhiszeműségét nem elvitatva arra is gondolhatunk, ezzel akarta teljesen elszigetelni a nyilvánosságtól, nehogy még több kárt okozzon saját nimbuszának.
Kádár felesége, Tamáska Mária egy októberi interjúban mindenesetre így fogalmazott a teljes háttérbe szorításról: „Ma sem értem, kinek és miért volt erre szüksége, miért kellett egy súlyosan beteg embert megszégyeníteni?” Berecz János is úgy vélte, tiszteletbeli elnöknek kellett volna maradnia.
De visszatérve a beszédhez, miért ragaszkodott Kádár János foggal-körömmel a megtartásához?
Élete végére lelkiismereti válságba került Nagy Imre kivégzése miatt. Ezt akarta kibeszélni magából, saját nézőpontját, ha úgy tetszik a maga igazságát akarta elvtársai előtt megvédeni
– fogalmaz Medgyesi Konstantin.
A Kádár-per és Nagy Imre
Kádár utolsó pár hónapja a beteg ember története, fokozódó testi és lelki fájdalmak gyötörték. Bűnös volt kétségtelenül, a legkeményebb büntetést érdemelte volna mind a történelem, mind egy független bíróság előtt, de végóráiban már nehéz benne nem csak az esendő embert látni. A történelem pedig még Kádár életében megkezdte az igazságszolgáltatást a mártír miniszterelnök szellemén keresztül.
1989 kora nyarán Kádár magához hívta Grószt Károlyt, aki csodálkozva látta, hogy egykori patrónusa kabátban és bőrönddel várja: arról beszélt, hogy őt már vigyék el, tartóztassák le, már hallja is a tankok hangját. Grósz bekísérte, lefektette a láthatóan zavart embert, és ellenőrizte a bőröndöt – üres volt.
A világ hatalmasat változott egy év alatt, ’56-ról már mint népfelkelésről kezdtek beszélni, az exfőtitkár utolsó hónapjaiban ellenforradalmat vizionált, attól tartott, üldözni fogják a kommunistákat, és őt magát is bíróság elé állítják. Medgyesi Konstantin könyvében Rainer M. János történészt idézi, aki szerint a per valóban megtörtént, és Kádárt elítélték: „A tárgyalás egyetlen napot vett igénybe, 1989. június 16-át, amikor Nagy Imre és társai földi maradványait eltemették. A hallgatóság a téren és a televízió sokórás adásában sokezer főből állt. A koronatanú nem volt más, mint a korpusz, a harmincegy éve halott Nagy Imre”.
Medgyesi Konstantin szerint, mint egy ókori dráma: a gyilkos öregkorára beleőrül korábbi szörnyű tetteibe. A Nagy Imre- temetés napján Tamáska Mária felhívta Németh Miklós miniszterelnököt, hogy segítsen neki: a férjéhez menjen el egy katolikus pap.
„Kádár meghalt”
Néhány nappal később Kádár az egyik – ekkor már tényleg igen ritka – tiszta pillanatában felhívta Fock Jenő egykori miniszterelnököt, az új gazdasági mechanizmus egyik atyját, hogy elbúcsúzzon tőle. Elmondta, hogy említett utolsó beszédével a KB tagjaitól akart búcsút venni, üzent Grósznak, majd „az utolsó hang, ami a telefonból kihallatszott, Kádár János zokogása volt” – emlékezett vissza Fock.
Rendkívüli fizikai szenvedéseket élhetett át, halála előtt tíz nappal azt kérdezte feleségétől, meddig kell még szenvednie. Tamáska Mária rávágta: karácsonyig – erre megnyugodott, nem panaszkodott többé, „szó nélkül tűrte a szenvedést, mert a feladat szerint ez karácsonyig tart” –mondta az asszony később Berecz Jánosnak.
Állapota július 3-án fordult válságosra, a Kútvölgyi úti kórházba szállították, ahol hátborzongató jelenet játszódott le. Szó szerint az utolsó erejével felállt az ágyból, indulni készült. „Hova, hova Kádár elvtárs?” – kérdezte kezelőorvosa, Rétsági professzor.
Hova, hova, hát megyek az Imre temetésére!
Kádár János 1989. július 6-án, 9 óra 16 perckor meghalt. Élete egyik utolsó, érthető mondata így hangzott: „Öljenek meg!”
Ugyanezen a napon a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy Nagy Imrét és társait koncepciós per keretében, törvénytelenül végeztette ki Kádár János és elnyomó gépezete. Az ítéletet hallgató családtagok, egykori elítéltek egy papírlapot adtak kézről kézre, amin ennyi állt: „Kádár meghalt”.
