A domonkos rend azzal a céllal telepedett le Magyarországon 1221-ben, hogy egészen a Volgáig a pápa fennhatósága alá vonják a keleti népeket. Ennek előkészítéseként 1231-től fogva számos expedíciót szerveztek, melyek közül az elsőt egy bizonyos Ottó vezette, aki három társával indult kelet felé. A végül egyedül hazatérő szerzetes aztán arról adott hírt elöljáróinak, hogy a keleti sztyeppén – nem tudjuk pontosan, hol – magyar emberekkel találkozott, akiknek az ősei annak idején nem tartottak a Kárpát-medencében hont foglaló törzsekkel – írja a Rubicon.hu.
Magna Hungaria
Ottó nem sokkal később elhunyt, de leírása alapján 1235-ben újabb négytagú expedíció indult útnak, amelyben Julianus, Gerhardus és két másik szerzetes vett részt. Mint az Julianus felettesének, Riccardusnak a beszámolójából kiderül, a barátok májusban indultak el Fehérvárról, és miután Bulgárián keresztül eljutottak Konstantinápolyig, hajóra szálltak a Fekete-tengeren.
Matrika – a mai Tamany – városánál értek partot, és előbb a Kaukázus környékén keresték a magyarokat, majd észak felé indultak, időközben azonban ketten úgy döntöttek, visszatérnek Magyarországra. Julianus és Gerhardus azonban kitartott, és miután fél évet vesztegeltek az alánok földjén, észak felé haladtak a Volga mentén, mígnem egy Bunda nevű városba értek. Ezen a vidéken már muszlimok éltek, miután pedig Julianus egyetlen megmaradt társát, Gerhardust is elveszítette, kénytelen volt egy imám szolgálatába szegődni, akivel végül eljutott a Volgai Bolgárországba. Egy bolgár városban aztán a domonkos szerzetes találkozott egy magyar származású asszonnyal, aki házassága következtében került el törzsétől:
Magyarul beszéltek
Ez idő alatt Julianus egyfelől behatóan tanulmányozta távolra szakadt rokonaink életét, másfelől pedig tájékozódott a sztyeppe zűrzavaros világának politikai helyzetéről is. Mint az Riccardus testvér beszámolójából kiderül, Magna Hungaria lakói pogány hitben, nomád módra éltek, fő étkük a hús, illetve a honfoglaló magyarok által is jól ismert kumisz volt. Julianus barát a volgai magyarokat bátor harcosoknak írta le, akik korábban győzedelmeskedtek az ottani népeket fenyegető tatárokon, majd szövetségre léptek addigi ellenségeikkel, és együtt sok országot meghódítottak. Riccardus fráter szavaival:
„Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat. Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről, de bálványt sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak harcban. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla.”
Julianus a keleti magyaroknál szerzett hírt a mongol terjeszkedésről, pontosabban arról, hogy a mongol nagykán rövidesen Európa ellen fordul. Vélhetően ez is szerepet játszott abban, hogy Julianus már 1236 júniusában úgy döntött, hazatér Magyarországra. A volgai magyarok tanácsára azonban a szerzetes nem az addig megtett úton indult visszafelé, hanem a mordvinok földjén, majd a kijevi Oroszországon és Lengyelországon jutott el az Árpádok királyságába A beszámoló szerint Julianus barát 1236. december 27-én, 19 hónap után lépett ismét magyar földre.
Hamarosan újabb négy barát indult kelet felé, tavasszal pedig Julianus is visszatért a sztyeppére, de immár hasztalan kereste a magyarokat. Nem sokkal távozása után ugyanis Batu kán és Szubotáj seregei végigdúlták a Volga vidékét, az ott élő népeket pedig kiirtották, vagy elhurcolták Belső-Ázsiába. A szolgasorba taszított törzsek között ott voltak a volgai magyarok is, így Julianus első útja után távoli rokonainkról soha többé nem érkezett hír.
