Varga Jennifer / 24.hu
Varga Jennifer / 24.hu

Medvetestű, kutyafejű ragadozó élt az Ipolynál

Vélhetően az orrszarvúk is elhúzódtak a környék csúcsragadozója, a medvekutya útjából, amikor leballagott a mai Ipolytarnóc határában húzódó trópusi folyó partjára. A jelenetet egy 17,2 millió éve történt vulkánkitörés fagyasztotta kőbe több ezernyi őslábnyom és 100 méter magas fenyők társaságában hazánk északi csücskében: szakértőkkel jártuk be a világ egyik legjelentősebb lelőhelyét.

Nagyjából 17,2 millió évvel ezelőtt hatalmas vulkánkitörés rázta meg a mai Ipolytarnóc környékét, mintegy 1500 négyzetkilométert fedett be a finom por, majd nemsokára lavinaszerűen érkező riolittufa-áradat tarolt le és temetett mélyen maga alá mindent. Az állatoknak – legalábbis a mozgékonyabbaknak – talán volt esélyük elmenekülni, de a növények mind elpusztultak, a fákat fogpiszkálóként egymásra döntve nyelte el a vulkáni kőzet.

A kitörés messzebb lehetett a mai település határától, a riolittufaár már nem volt túl forró, nem égetett fel mindent. Az oxigéntől elzárt környezetben aztán a szerves anyagokat kovasavas oldatok járták át, laikus kifejezéssel élve kőbe öntötték az egykori növényi részeket a levelektől egészen a fatörzsekig. Az ősi Ipolytarnóc élővilága megsemmisült, de a maradványokat megőrizte a föld, miközben évmilliók során az ezernyi tektonikus repedés mentén a terület egyes darabjai felemelkedtek, mások lesüllyedtek – előbbieket az elemek folyamatosan koptatták, nem hagyták mélyen eltemetődni.

Varga Jennifer / 24.hu

Hídnak használták a 100 méteres „kőfát”

Így esett, hogy a vulkáni áradatban kidőlt, megkövesedett óriási fenyő lassanként egy domboldalon „találta magát”: a lemeztektonika felemelte, a víz, a szél és a fagy pedig az egykori talajszintig letisztította róla a tűzhányóból származó kőzetet. A munkát egy ma is ott csörgedező patak fejezte be, amely épp a törzse fölött tört utat magának a völgyben, majd folyamatosan mélyítve a medrét valamikor a földtörténeti léptékkel nagyon közeli múltban napvilágra hozta. Miként a környezetében lévő, egykori agyagos talaj egy kis része is láthatóvá vált a patakvíznek köszönhetően.

Közben megérkezett az ember, megszületett a Magyar Királyság, és az Ipolytarnócról Losoncra vezető út épp ott vágott át a patakon, ahol a fa feküdt, merőlegesen a vízfolyásra. Nem tudni, mikor ásta alá a víz, de idővel az ipolytarnóciak természetes hídként kezdték használni az eredetileg közel 100 méter hosszú és több méter átmérőjű törzs felszínre került szakaszát. Masszív volt és erős, de az elemekkel nem dacolhatott örökké, és valamikor néhány száz éve (pontos dátumot nem ismerünk), a patakmederbe roskadt.

Varga Jennifer / 24.hu A megkövesedett fatörzs egy része eredeti helyén, a köré épített pince oltalmában. Hátul a kör a törzs átmérőjét mutatja: 2,5 méteres volt, amikor rátaláltak. Balra a falon korabeli ábrázolás a patakmederbe roskadt egykori „hídról”.

A modern tudományok megszületésével a „fatörzsnek látszó” kőhíd a kutatók érdeklődését is felkeltette, Kubinyi Ferenc paleontológus az 1830-as években azonosította az ősfenyőt, és megkezdte a terület feltárását. De még több évtizednek kellett eltelnie, mire Böckh Hugó geológus professzor és tanítványai felfedezték az ősi állatok patakmederben rejtőző lábnyomait. Rájöttek, hogy itt egy megkövesedett fatörzsnél jóval jelentősebb leletegyüttesről van szó, és az évmilliók óta tartó sorozatos „véletleneknek” köszönhetően az ipolytarnóci ősmaradványok elindultak a világhírnév felé.

Madarak, hüllők, rinocéroszok, macska- és kutyaszerű ragadozók, köztük „a miocén kor T-rexe”, a medvekutya lábnyomai kövültek itt az egykori folyópart iszapjába. És a gigantikus fenyő megmaradt darabja is ott fekszik még, ahol a vég utolérte.

Az eddig körülbelül hatszáz négyzetméteren feltárt több mint háromezer lábnyom világszinten is kiemelkedő, a kutatóknak egyelőre 11 gerinces állatfajt sikerült azonosítaniuk, a jelenleg is folyó munka pedig még több tucatnyi új fajjal kecsegtet. Milyen lények élték itt mindennapjaikat 17 millió évvel ezelőtt? Milyen újdonságok bukkannak felszínre szinte napról napra még ma is? Milyen kincseket rejt a laikus számára is az ipolytarnóci geológiai tanösvény?

Varga Jennifer / 24.hu

A válaszokhoz húszmillió éves időutazáson vettünk részt a helyszínen Dr. Botfalvai Gábor paleontológussal, az ELTE TTK Őslénytani Tanszékének oktatójával, a Magyar Természettudományi Múzeum osztályvezetőjével, Juhász Tamással, a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság (BNPI) munkatársával, az Ipolytarnóci Ősmaradványok bemutatóhely-vezetőjével és Budai Soma geológussal, a University of Leeds kutatójával.

Mint a Copacabanán

A látogatóközpontból 800 méteres sétával jutunk el a lábnyomokat is rejtő geológiai tanösvény kezdetéig, miközben táblák számolják vissza az évmilliókat. Maga az ösvény a Borókás-patak völgyében halad felfelé, a víz mély árkot vájt a kőzetbe, a meredek partfalak élő tablót alkotnak az elmúlt több mint 20 millió évről: a „kezdőponton”, azaz 23 millió éve egy sekély vízű tenger volt itt, épp az egykori tengerparton sétálunk.

Igazi trópusi beach-et képzeljünk el, a terület ugyan csak picivel feküdt délebbre a mostani helyzeténél, de a Föld klímája a mainál jóval melegebb volt. Hasonló lehetett a mai Costa Rica partjaihoz

– kezdi az időutazás idegenvezetését Botfalvai Gábor.

Az afrikai és az európai kőzetlemez egymásnak gyűrődése elkezdte bezárni az ősi Tethys-óceánt, melynek következtében egy ősi, viszonylag sekély tenger alakult ki az Alpoktól a Kaszpi-tengerig. Ezt a tengert Paratethysnek nevezzük. A tektonikai erők lassanként kiemelték az Alpok és a Kárpátok vonulatait, a Paratethys zsugorodott, majd végül teljesen elzáródott a világtengerektől. Ezt követően tórendszerré szakadozott, majd a folyók lassanként feltöltötték – összegzi Budai Soma.

Történetünk idején azonban még élettől pezsgő, sós víz hullámzott a kiemelkedő hegycsúcsokkal, mint szigetekkel tűzdelve körülbelül úgy, ahogy a mai horvát tengerparton látjuk. Ha visszamennénk az időben, egy trópusi szigetvilág homokos, hordalékos partján állnánk, amelyet folyamatosan töltenek tovább az ide érkező folyók. Így nézett ki a mai országhatárokkal, amint Juhász Tamás még a látogatóközpontban elhelyezett minket a térképen:

Varga Jennifer / 24.hu

A több mint 20 millió éves, kemény, de morzsolható üledékben kagylók, csigák maradványai árulkodnak lépten-nyomon a fokozatosan visszahúzódó tengerről, és ebből a rétegből marokszámra kerülnek elő ősi cápáknak megkövesedett fogai is. Húszmillió év múlva ugyanígy, a talaj rétegeiből fogják definiálni az emberiség korát is a Földön:

A hipotézisek szerint a mikro műanyag, a kísérleti atomrobbantásokból származó izotópok jelzik majd fajunk jelenlétét az akkori kutatóknak

– jegyzi meg Budai Soma.

Tortalapok a kőben

És miért nincsenek ezek a felfoghatatlanul ősi rétegek mélyen a föld alatt? Mert ez a tömb a kőzetlemezek mozgása következtében az ezernyi repedés mentén kiemelkedett, a felette fekvő rétegeket pedig lepusztította az időjárás. Ahogy cikkünk elején említettük, mint egy tortalapok tetejére rajzolt gigantikus sakktáblán, az egyik mező lezökkent, a másik fel, a szomszédjaihoz képest kusza összevisszaságban néhány centitől több méterig.

Juhász Tamás már fordul is oldalra, az itt húzódó vető mentén balra sekélytengeri üledék, jobbra a szárazföldi, folyóparti réteg fekszik egymás mellett. Utóbbi őrizte meg a lábnyomokat, még pár méter az ösvényen, és máris egy 17 millió éve élt rinocérosz nyomai bukkannak elő, gyönyörűen látszik az állat mással össze nem téveszthető három ujja. Nem érte el a mai afrikai orrszarvúk impozáns méretét, jellegzetes tülköt sem növesztett, de erről majd később.

Ez a vető 5–6 millió évet választ el egymástól, az egyik felfelé, a másik lefelé zökkent, jelenleg épp egy szinten fekszenek. Mostantól már a képzeletbeli sakktábla egy 17 millió éves mezején járunk, mint előttünk az ősállatok. A valóságban persze az évmilliók nem múltak el nyomtalanul, ha a két réteg közti „tortalapokat” sorban hántanánk le egymásról, látnánk, ahogy a tenger visszahúzódik: Ipolytarnóc térsége teljes mértékben szárazfölddé vált, ha 17,2 millió évvel ezelőtt állnánk ugyanezen a helyen, egy folyó partján találnánk magunkat – magyarázza a geológus.

Varga Jennifer / 24.hu

A „dátum” pedig azért fontos, mert a legújabb kutatások akkorra teszik a vulkánkitörést, amely az egész akkori környezet egyetlen időpillanatát konzerválta.

Nyugtalanság és menekülés

A lábnyomokat őrző homokkőréteget két nagyobb területen tárták fel, pusztulásukat zárt pavilonok hivatottak megőrizni, a környéken több kutatási területet egyelőre visszatemettek. A „főépületben” hatalmas rekonstrukciós rajz segít közvetlenebbül átélni a kitörést megelőző napokat.

A mocsaras trópusi, szubtrópusi környezetben százméteres magasságba nyújtózó fenyőfélék alkotják az erdőt, páfrányok zöldellnek. Közvetlenül a hátunk mögött a folyó, agyagos partján különféle állatok jönnek-mennek: isznak, dagonyáznak, megpihennek, netán lesben állnak, mint az afrikai itatókon látni. Egyszer csak megmerevednek, nyugtalanná válnak, a levegőbe szagolnak és a tájat kémlelik, majd ki-ki vérmérséklete szerint, de viszonylag rövid időn belül távozik.

Az állatok megérzik a természeti katasztrófákat, ösztönösen »értelmezik« a vulkánkitörések, szökőárak előjeleit, és próbálnak biztonságos helyre húzódni

– mondja Juhász Tamás. Hozzáteszi: természetesen nem tudjuk, pontosan mi és hogyan történt, de a több ezer lábnyom ellenére egyetlen állati maradvány sem került eddig elő. Az is lehet, valahol messzebb, eddig fel nem tárt részen ért utol egyeseket a tragédia, és idővel állati fosszíliákat is találunk.

Visszatérve ugyanis a múltba, nyugtalanságuk és menekülésük oka az eddig azonosítatlan helyen történő vulkánkitörés volt, amely kisebb földrengésekkel, gázok felszabadulásával kezdődhetett, majd finom hamuval szórta be, nem sokkal később pedig lavinaszerű riolittufa-áradattal pusztított el és temetett maga alá mindent több méter mélyre. Az a pillanatnyi állapot, az iszapos part finom bemélyedései cementálódtak a tufa alatt kemény, kovás homokkővé, hogy aztán mérhetetlen idő elteltével, a XIX. és a XX. század folyamán feltárhassuk őket.

Varga Jennifer / 24.hu A lábnyomokat őrző, feltárt homokkőréteg és a „főépületben” lévő rekonstrukciós rajza.

Bőven van még bizonytalanság

Ez az őskori élőlényekre specializálódott paleontológus, Botfalvai Gábor terepe. Csapatával épp a közelmúltban zárt egy kutatást, amely során a legmodernebb lézeres technológiával készítettek 3D-s szkennelést az egész területről, minden egyes lábnyomról, illetve milliméteres pontossággal rögzítették is ezeket a térképen. Innentől kezdve a világ bármely pontján, bármely tudós úgy vizsgálhatja a leleteket, mintha a helyszínen lenne, és ez újabb jelentős felfedezések sora előtt nyitja meg a kaput.

Az eddig azonosított fajok közül négy madár, három növényevő és három vagy négy ragadozó emlős – így jön ki a 11 gerinces –, illetve a még nem publikált kutatások azt sugallják, hogy legalább egy hüllő (krokodil) is van köztük. A bizonytalanságot az okozza, hogy a nyomok elképesztő kavalkádjában sokszor a fény aktuális beesési szögén múlik, hogy egyáltalán észrevehető-e némely lenyomat – egyébként ezt a nehézséget is megszünteti a most elkészült lézerszkenneres felmérés.

Ha pedig megvan a bemélyedés, hosszas nyomozómunka szükséges megállapítani, milyen állat hagyhatta maga után. A „három vagy négy ragadozó emlős” is abból adódik, hogy egyes, menyétfélének tulajdonított nyomok esetében felmerült, esetleg mégis teknőstől származnak, így a hüllők száma kettőre emelkedne. De kezdjük a „biztos ragadozókkal”, itt sem mindig egyértelmű a kép.

Rozsomák- és macskaelődök

A paleontológus elsőként egy remek állapotban megmaradt, még az ujjpercek illeszkedését is megőrző formát mutat: a talp, öt ujj és a körmök lenyomata. Sokáig a kardfogú tigrisek közé sorolták az állatot, egy olyan korai változathoz, amelynek még nem voltak meg a közismert, hatalmas szemfogai. Ám a kardfogú tigrisek a mai macskafélékhez hasonlóan a körmeiket visszahúzták, vagyis azok nem hagyhattak lenyomatot.

A kutyaféléknek pedig négy ujjuk érintkezik a talajjal, ezért egy új tanulmányunkban úgy véltük, az illető egy nagytestű menyétféle lehetett, mérete alapján a mai rozsomákhoz hasonlíthatnánk

– magyarázza Botfalvai Gábor.

A rozsomák ma az északi területek lakója, és hiába nyom a legnagyobb példány is csak 30 kilót, agresszivitása, ereje, félelmetes karmai és fogai gyakran a medvét is meghátrálásra késztetik. Nyilván 17 millió éve is méltó vetélytársa lehetett a nagyobb ragadozóknak, mint például következő szereplőnknek, amely a talp mellett látható négy ujj és a hiányzó karomnyomok alapján egy hiúz- vagy legfeljebb leopárdtermetű macskaféle lehetett.

A kategóriákkal azonban óvatosan kell bánni, akkoriban ugyanis még nem alakultak ki az olyan modern rendszertani ragadozócsaládok, mint a kutyafélék, macskafélék, medvefélék stb.

Varga Jennifer / 24.hu Felső képünkön egy másfél méter marmagasságú, több száz kilós medvekutya makettje az ipolytarnóci miocén erdőben.

Elveszett kincs nyomában, amiből itthon is maradt

A környék csúcsragadozója, a medvekutya azonban viszonylag jól ismert a tudomány előtt, számos fosszíliáját, sőt, teljes csontvázát is megtalálták már Európában és szerte a világban, így hazánkban is szép számmal találunk ilyen leleteket. A ragadozók nagyjából hatmillió évvel ezelőtt letűnt Amphicyonidae családjába tartozott, ezen belül pedig számos fajjal és nemzetséggel képviseltette magát. Megtalálható volt köztük a közepes kutyától egészen a grizzlyt idéző, 500 kilós fenevadig számos méret, de mindegyikük a mai kutyák és medvék érdekes „keveréke” volt – ne feledjük, a modern ragadozóformák kialakulása előtt járunk, egyfajta átmeneti periódusban.

Ipolytarnócon egyetlen medvekutyalábnyom volt ismert egészen a közelmúltig, az is eltűnt. Amikor ugyanis a kifejezetten lábnyomok után végzett első ásatások 1927-től megkezdődtek, még úgy vélték, hogy a lelőhelyet nem lehet a helyszínen megvédeni – ahogy teszik azt most a pavilonokkal –, ezért a felbukkanó leleteket kiemelték és múzeumokba vitték. Így történt a férfitenyér méretű medvekutyanyommal is, amely az 1946-ban elhunyt Othenio Abel, osztrák paleontológushoz került. Tanulmányt írt róla, fotót is közölt, de maga a lábnyom eltűnt. Még 1985-ben is olyan tudományos cikk jelent meg, miszerint a medvekutya ipolytarnóci jelenléte csupán Abel munkájával bizonyítható.

2010-ben azonban Kordos László paleontológus professzor Bécsben megtalálta az elveszett lábnyom egyik másolatát: az eredeti még most sincs meg, de a másolat másolata végre haza kerülhetett. Néhány évvel később Szarvas Imre, a bemutatóhely akkori vezetője a lábnyomos felszín tisztogatása közben, a leletek felett átívelő fajárda alatt két magányos medvekutyanyomot talált. A Botfalvai Gáborék által végzett 3D-szkennelés aztán még további eredményeket hozott:

láthatóvá vált a palló alól induló rövidke csapás: az öt ujj, a talp és a karmok határozott körvonala egyértelműen a medvekutyáé. Az állat tett néhány lépést, majd mintha toporgott volna a folyóparton, talán ivott.

Elképesztő belegondolni, hogy ezen a lelőhelyen a látószög és a fény irányának egy minimális változása mennyit nyom a latban, szakértő szemek tudatos vizsgálódása ellenére is mekkora szerencse kell egyes felfedezésekhez. Pontosabban kellett, mert a most elvégzett  3D-szkennelés már mindent megmutat. Illetve még egy szerencsefaktor érdemel említést: ha a járdát tartó oszlopokat csak 1–1,5 méterrel is arrébb fúrják le és öntik betonba, ma talán az ipolytarnóci medvekutyáról sem lennének közvetlen bizonyítékaink.

Medvetestű, kutyafejű oroszlán

És miért medvekutya? A lábnyom első ránézésre egy „tenyeres-talpas” medvéé az öt, jókora karomban végződő ujjal. Jobban megnézve azonban a szakértők arra jutottak, hogy az állat kis mértékben önállóan is mozgatni tudta a mellső lábak belső ujjait (a hüvelykujjakat): ez segíthette az áldozat megragadását, de ahogy a csúszásnyomokból látható, a test stabilitását is.

A mai medvéknél ilyen, „mobilis” ujj nincs, ráadásul a 17 millió éve élt medveelődök a területen sokkal kisebb termetűek voltak – olyan élőlényt kellett tehát keresni, aminek a lábnyoma a medvéére hasonlít, de mégsem az, és bizonyíthatóan jelen volt a korabeli Kárpát-medencében.

Így jutottak el az Amphicyonidae-hez, vagyis a medvekutyához: medveszerű test széles, robosztus mellkassal, az első lábai hosszabbak voltak a hátsóknál, a feje viszont egyértelműen a mai kutyaféléket idézi. Innen az elnevezés, illetve hiába volt medveszerű teste, az állat gyors volt, mozgékony, ügyesen és nagyot ugrott, ami a mai mackókra azért a legkevésbé sem jellemző.

Az ipolytarnóci egykori folyóparton nagyjából egy 160 kilós medvekutya hagyott nyomot maga után: oroszlánméretű állat medveszerű testtel és kutyára hasonlító fejjel. Brutális ragadozó lehetett, pedig hol van még a féltonnás rokonaitól

– összegzi Botfalvai Gábor.

Szabó Márton / Magyar Természettudományi Múzeum A medvekutya rekonstrukciója.

Ami a növényevőket illeti, a rinocéroszokról esett már szó: a miocénben itt élt vastagbőrűek termetes állatok voltak, ám nem érték el a mai afrikai fajok több tonnás méretét, és tülkökkel sem rendelkeztek. Háromujjas, tenyérnyi lábnyomaik a leggyakoribbak Ipolytarnócon, hímeket, nőstényeket és kölyköket is azonosíthatunk általuk. A kétujjú patásokat egy, a mai őzhöz hasonló növényevő és egy hosszabb nyakú, termetesebb állat képviselte, küllemre a zsiráf élő kövületnek nevezett rokonához, az okapihoz hasonlíthatjuk.

A legrégebben felfedezett, és legjobban kutatott nyomokat rejtő „főpavilonnal” a geológiai tanösvény véget ér, egy rövid kitérőút vezet vissza a bejárathoz, majd irány a 800 méterre fekvő főépület. Útközben érdemes letérni a párhuzamosan futó, és többször említett miocén erdőbe: a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság munkatársai itt azt a mocsárvilágot igyekeztek élőben rekonstruálni, amelyben történetünk főhősei éltek. Fenyőfélék, ciprusok, páfrányok nőnek a sekély víz mellett-fölött kanyargó ösvényen – a korabeli növényfajok modern, hazánk jelenlegi klímáján is megélő rokonai.

Varga Jennifer / 24.hu Felső képünkön orrszarvú család rekonstrukciója a miocén erdőben.

Az Ipolytarnóci Ősmaradványok bemutatóhely tehát nemcsak egésznapos családi kirándulások remek célpontja lombkoronasétánnyal, miocén erdővel, ősfákkal és lábnyomokkal, hanem ma is aktív kutatási terület. A legutóbbi uniós pályázatot magyar-szlovák közös projekttel nyerte a BNPI: folyóparti élővilág egykor és napjainkban, ahol a szlovákiai Karva község a mai, Ipolytarnóc pedig a 17 millió évvel ezelőtti folyópartot fejleszti és mutatja be. Magyar részről ez tette lehetővé a lábnyomok további megóvását, Botfalvai Gáborék említett kutatását. Juhász Tamás úgy véli: a jövőben, ha erre az anyagi fedezet is adott lesz, további, lábnyomokkal teli területek feltárása bővítheti még a tudásunkat.