A Magyar Királyság belső viszonyait a Luxemburgi Zsigmond halálától Hunyadi Mátyás trónra lépéséig eltelt két évtizedben leginkább egy végtelenített dél-amerikai szappanoperához lehet hasonlítani. Annak is ahhoz a szakaszához, ahol már követhetetlenné válik a szereplők viszonyrendszere, a néző elveszítette a fonalat, hogy aktuálisan ki kivel van jóban, kit csalt meg és kibe szerelmes.
Az áldatlan állapotok ellenére az ország Hunyadi János vezetésével mégis összeszedte magát: nemcsak hogy felállt a földről egy, a király halálával és a haderő pusztulásával járó vereség után, hanem visszatért a ringbe. Mindössze 2–3 év kellett hozzá, hogy ismét a győzelem esélyével indítson hadjáratot egy nagyhatalom, az Oszmán Birodalom ellen.
A végül kudarcba fulladt vállalkozást az 1448-as rigómezei csata néven ismeri a történelem, ez volt a Mohács előtti egyik legnagyobb vereségünk, ami a térség sorsát alapjaiban érintő stratégiaváltásra kényszerítette hazánkat. Hunyadi kormányzó és a magyar elit felismerte, hogy nyíltszíni csatában, egyedül nem képes megállítani az oszmán előrenyomulást – márpedig az európai keresztény erők érdemi segítségével nem számolhatott.
Az 1448. október 16–19. között vívott második rigómezei csatáról (az első 1389-ben zajlott), illetve az előzményeiről és a következményeiről Horváth Richárd történésszel, az ELKH BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársával beszélgettünk. Arra is választ kaptunk többek között, hogyan bírhatták elődeink a három álló napig tartó harcot, mikor jól tudjuk, a legképzettebb profi bokszolók vagy MMA-harcosok is alig állnak a lábukon egy-egy, ennél nagyságrendekkel rövidebb összecsapás után. Az biztos, hogy nem „lóghatták el”, hiszen az életük volt a tét.
Mit keresnek itt a magyarok!?
Az 1440-es évek zűrzavarában még úgy is nehéz felvenni a fonalat, hogy a belügyeket csak minimálisan érintjük. A történész javaslatára kezdjük azzal, hogy az ekkoriban helyzetbe kerülő Hunyadi János tökéletesen tisztában volt a török veszély méretével és természetével. Komoly szerepe volt a stratégiai döntés meghozatalában, miszerint az ellenséget még a határaink előtt, a Balkánon kell megállítani. Ennek szellemében 1442-ben, Erdélyből kiindulva indított nagyszabású, eredményes portyát, majd következett az úgynevezett hosszú hadjárat 1443 júliusa és 1444 januárja között.
Ez utóbbi a végcélját nem érte el, nem tudta döntő csatára bírni a szultáni sereget, mégis sikeresnek tekinthetjük
– mondja a 24.hu-nak Horváth Richárd.
Folyamatos, kisebb győzelmeket aratva a magyar had mélyen benyomult oszmán területre, egészen Szófiáig jutott, ami hatékony megelőző csapás volt. És mivel a szultánok akkoriban a közeli Drinápolyban (Edirnében) székeltek, így lélektani hatását sem becsülhetjük le: „Mit keresnek a magyarok a birodalom központjában?” – aggodalmaskodott minden bizonnyal a török közvélemény.
Elkerülték a polgárháborút
Az előzményeken nekibuzdulva 1444 őszén már a teljes királyi sereg útra kelt I. Ulászló vezetésével, a cél nem változott, a szultáni haddal akartak megütközni. Ezúttal sikerült is, november 10-én, Várnánál megsemmisítő vereségbe futottunk bele. A több tízezer fős haderő odaveszett, a magyar király és a pápai legátus (követ) hősi halált halt, Hunyadi János is alig tudott hazavergődni.
A mobilhálózatok és internet előtti világban itthon hónapokig nem kaptak hírt, nem tudták, az uralkodó él-e vagy meghalt, 1445-ben már kapitányokat választottak az előkelők közül az egyes országrészek átmeneti kormányzására. Végül megjött Hunyadi, de a király sorsát továbbra is homály fedte – másfél év telt el, mire az országgyűlés döntése értelmében Hunyadit kormányzóvá választották (1446–1453).
Ritka kegyelmi pillanat volt ez a magyar történelemben. Az urak nem erőlködtek pártállásuk szerint „idegen” uralkodókat behívni, nem mentek bele újabb polgárháborúba, hanem a király kiskorúsága idejére még ebben az évben Hunyadi Jánost választották az ország kormányzójává. Döntésükben a józan belátás mellett egyértelmű szerepe volt a Hunyadi-párt megkérdőjelezhetetlen erejének, de ne vegyük el a magyar urak szerepét, miszerint sikerült kompromisszumot kötniük. A törökverő hadvezér szinte teljhatalmával pedig a folytatás sem lehetett kétséges:
A királyság stratégiai érdeke újabb törökellenes támadó hadjáratot sürgetett, és ahogy Hunyadi jellemét – legalább is ezekben az esztendőkben – rekonstruálni tudjuk, ő maga is éghetett a revans vágyától
– jegyzi meg a történész.
Széleskörű szövetség terve
Iszonyatos munka állt előtte: újra kellett szerveznie a több tízezer főt számláló hadsereget, lóval, fegyverrel ellátni, biztosítani minden szükséges élelmet, felszerelést, hosszan sorolhatnánk. Még ma, a XXI. században is óriási kihívás, Hunyadinak mégis elképesztően gyorsan sikerült, 1447 végén készen is állt az indulásra, már csak a szövetségeket kellett véglegesíteni.
Az elképzelés a török által fenyegetett államok összefogása, egy szerb, albán, magyar és lehetőleg havasalföldi koalíció volt – ám ez végül nem jött össze. A részleteket nem ismerjük, de a későbbi események arra utalnak, hogy Hunyadi egyedül Kasztrióta György albán fejedelemre, a híres Szkander bégre számíthatott volna. Albániát akkoriban megpróbálta bekebelezni az Oszmán Birodalom, ám a hegyek között olyan aktív ellenállás alakult ki, hogy a török uralma csak névleges volt, az albán haderő komoly fenyegetést jelentett a megszállók számára.
Nem tudni, hogy Havasalföld vajdája kerek perec nemet mondott-e a kormányzónak, de az biztos, hogy a harcmezőn nem képviseltette magát, legalábbis említésre méltó erővel biztosan nem. Brankovics György, a magyarországi birtokokkal is rendelkező szerb despota – egyben magyar nemes – nem volt maradéktalanul elkötelezve Hunyadi és a hadjárat mellett. Sőt, ha hihetünk egyes forrásoknak, katonáit inkább arra használta fel, hogy megakadályozza az albán és a magyar sereg egyesülését.
Egyedül a kétszeres túlerővel szemben
A széleskörű összefogás tehát nemcsak nem jött össze, az 1448 késő nyarán délkelet felé előretörő Hunyadi magára maradt. II. Murád szultán is gyorsan észbekapott, mindent megtett ellenségei szétaprózása érdekében, és lépett: először a magyarok elébe sietett. A helyszín a mai Koszovó területén fekvő Rigómező volt, ahol 1389 nyarán a törökök megsemmisítő vereséget mértek a Szerbia vezette balkáni népek haderejére – ez volt az első rigómezei csata.
A szembenálló felek létszámáról csupán hozzávetőleges információkkal rendelkezünk, mert – amint ez lenni szokott – a későbbi beszámolók ilyen-olyan okból, de mind igyekeztek eltúlozni ezeket. A magyarok legfeljebb 28–32 ezer katonával vonulhattak fel, az oszmánokat érintő becslés 40–70 ezer között mozog. Középkori viszonylatban elképesztő számok ezek mindkét oldalon,
A csata menetéről sem rendelkezünk hitelesnek tekinthető beszámolókkal, de nagy vonalakban azért ismert a történet. Az első nap a magyarok hatalmas rohamot indítottak, majd lovasaink visszavonulót fújtak, ezzel pedig „magára hagyták” a gyalogosok tömegét. A jól szervezett oszmán sereg gyakorlatilag lemészárolta őket, így a csata már az első napon eldőlt.
Hunyadi azonban szekérvárakat alakított ki – ez önmagában is arra utal, hogy jelentős túlerővel szemben vette fel a harcot –, az egymáshoz láncolt, megerősített szekerek sora képes volt megtörni az oszmán lovasság rohamait. A magyar vezérkar innentől minden bizonnyal „döntetlenre” játszott, magyarán abban bízott, hogy a törökök megunják az eredménytelen harcot, kimerülnek és visszavonulnak, a menekülés lehetőségét biztosítva a magyaroknak. Más lehetőség ugyanis nem volt, a magyar sereg nagy része még ekkor is gyalogos katonákból állt, Hunyadi nem kockáztatta az ő életüket egy „nagy futással”.
Csata két és fél napig
A harc két és fél napig tartott október 16–19. között, és itt jön a kérdés, miként lehet ezt kibírni? Tudjuk, látjuk egy profi ökölvívó meccs végén, hogy az egész életükben erre készülő, képzett sportolók alig állnak a lábukon a 12. menet végén. Sőt, a történész megjegyzi: párharcokban tapasztalt hagyományőrző ifjak, sportos férfiak úgy nyilatkoznak, hogyha az életükért kellene vívniuk, akkor is legfeljebb 10–15 percet bírnának egyhuzamban. A kimerültségtől esnének össze ezen túl.
A rigómezei csata két és fél napját sem szakadatlan, test-test elleni küzdelemnek kell elképzelnünk. Kisebb-nagyobb rohamok, összecsapások, ütközetek folytak, miközben egyesek pihentek, rendezték a sorokat, vissza-visszavonultak. Folyamatosan történt valami, de órák, akár fél napok is eltelhettek a seregek zömét érintő események nélkül.
És ha már kitérőt tettünk, miért írunk következetesen magyar hadról? Azért, mert a nemzetiségi összetételről természetesen fogalmunk sincs – akkoriban ezt nem is tartották számon –, de a teljes létszámot a Magyar Királyság területéről toborozták. Nyilván szép számmal voltak soraik között különböző szláv, román vagy nyugat-európai nyelveket beszélő katonák, de a hadsereget a magyar Szent Korona országa állította ki önerőből.
Hunyadi fogságba esett
Visszatérve a csatára, azt sem tudjuk, hogyan lett vége. Az oszmánok nem unták meg, felmorzsolták az ellenséget: ilyenkor csak az kap esélyt a menekülésre, akinek lova van, a többieket előbb-utóbb mind lemészárolják. Hunyadi meneküléséről sincsenek részletek, egyes források szerint Brankovics György fogta el a magyar fővezért. Valószínűbb azonban, hogy inkább Hunyadi menekült Brankovicshoz oltalmat keresve, ám ő foglyul ejtette, túszul tartotta. Murád nyilván hálás lett volna, ha a kezei közé juttatja.
A hír ezúttal hamar eljutott Magyarországra, ahonnan olyan fenyegetés érkezhetett, hogy a szerb uralkodó jobbnak látta azon nyomban szabadon engedni
– jegyzi meg Horváth Richárd.
Mindent összevetve tehát a második rigómezei csata hatalmas vereséggel zárult, az egyik legnagyobb volt a mohácsi tragédiát megelőzően. Hunyadi János és az ország elitje viszont képes volt leszűrni a tanulságot. E szerint a királyság maximális létszámmal, a legjobb hadvezetéssel sem győzheti le az összeszokott, 10–20 éve együtt harcoló, gyakorlatozó, kiváló tüzérséggel felszerelt és a fegyvernemeket mesterien kombináló, reguláris oszmán haderőt.
Már csak határvédelemre maradt erő
Innentől kezdve megváltozott a stratégia, Hunyadi soha többé nem indított nagyobb hadjáratot, inkább a végvárrendszer, az ország határainak megerősítésén fáradozott. Ebben is remek munkát végzett. Nem véletlen, hogy 1456-ban Nándorfehérváron maga Szilágyi Mihály és csaknem tízezer védő – elképesztő létszám ez egy várban – fogadta Murádot, és az sem, ahogy a hadiflotta áttörte az oszmán folyami blokádot. Utóbbi akciót nem lehet halászladikokkal végrehajtani, komoly felkészülés, kiképzés és felszerelés kell hozzá.
Rigómező után a török is kevesebbet törődött hazánkkal, Murád szultán legnagyobb tettére, Konstantinápoly elfoglalására készült. A legrosszabbul pedig a balkáni népek jártak. Kasztrióta György tovább folytatta „gerillaharcát”, és elképesztő sikereket ért el, ám halála után bő egy évtizeddel, 1480-ban Albániát végleg bekebelezte az Oszmán Birodalom. Szerbia még addig sem tartott ki, 1459-ben, Szendrő eleste után oszmán fennhatóság alá került.
