Bakócz Tamás esztergomi érsek az esélyesebbek közé tartozott az 1513-as pápaválasztáson, de végül Giovanni Medici ülhetett Szent Péter trónjára X. Leó néven. A magyar bíboros pedig egy európai keresztes haderő megszervezésének feladatával tért haza. Látszólag megfelelő volt az alkalom, hiszen I. Szelim figyelme kelet felé irányult, 1514 áprilisában Bakócz ki is hirdette a fegyverbe hívó pápai bullát, a toborzásban az obszerváns ferencesek segítették.
Elrettentő példát statuáltak
Közismert, hogy a haderő élére egy székely lófő, Dózsa György került, a keresztes hadjárat pedig véres polgárháborúba torkollott. A radikális ferences szerzetes, Lőrinc pap – Dózsa alvezére – egyenesen kinyilatkoztatta, hogy a hadjáratot hátráltatók a pogányok barátai, akikkel még a török elleni harcot megelőzően le kell számolni – írja a Rubicon.hu.
A mindkét részről rengeteg kegyetlenkedéssel járó felkelés sorsa végül Temesvár alatt dőlt el 1514. július 15-én. A Szapolyai János erdélyi vajda vezette had meglepte a várost ostromló parasztsereget, és súlyos vereséget mért rá. Dózsáék kitartóan küzdöttek a náluk képzettebb katonák ellen, ám Petrovics Péternek sikerült – élve – elfognia a fővezért, így a jobbágyok harci kedve egy pillanat alatt megtört.
Szapolyai abszolút győzelmet aratott, és a diadalt követően elrettentő példát akart statuálni a felkelés vezérének, Dózsa Györgynek a sorsával. Innentől átadjuk a szót a közel kortárs történetírónak, Istvánffy Miklósnak.
Nem sírt, nem jajgatott
„Borzad a lélek elmondani kegyetlen, szörnyű és eddig még soha nem látott és hallott gyötrelmes kivégzését a szerencsétleneknek. Bár minden halálbüntetést megérdemeltek, mégis méltányos lett volna, hogy azok a jámbor keresztények szánalommal és könyörülettel mérsékeljék vad kegyetlenségüket … vasból trónt, koronát és kormánypálcát – a király jelvényeit kovácsolnak. Az izzó trónra ráültetik Györgyöt, fejére teszik az izzó koronát, s kezébe az izzó jogart.”
Negyven kiválasztott foglyot napokig éheztettek a börtönben, kilencen élték túl. „Azután odavezetik azt a kilenc, még életben maradt szerencsétlent, akik az éhségtől elgyötörve sápadtak voltak, félholtak, hasonlóak az ember árnyékához, s azt parancsolják nekik, hogy György húsát, mely az izzó vashoz érve felvillant és sistergett, fogukkal szaggassák le és nyeljék le.
Hárman képtelenek voltak megtenni, őket azon nyomban megölték, a többieket elengedték. Közben pedig György sem nem sírt, sem nem jajgatott, sem nem félt. Csak ezeket gyalázva, mert ő nevelte őket, kutyakölyköknek nevezte, s azután elhallgatott. S miután újra meg újra tüzes vasfogókkal szaggatták, végül is, nem bírva tovább elszenvedni az elviselhetetlen fájdalmakat, kilehelte lelkét”.
