A Magyar Nagyfejedelemség a X. század első éveiben birtokába vette a Kárpát-medence teljes területét. A szomszédos államok kénytelenek voltak tudomásul venni az új hatalom megjelenését a határterületeiken, mivel a helyzet megváltoztatására nem volt erejük, kivéve a Svábföld, Frankföld, Szászföld és Bajorország alkotta Keleti Frank Királyságot, amelyet az akkori Európa egyik legnagyobb hatalmának tekinthetünk.
Ki akarták űzni a magyarokat
A frankok 907 nyarán érezték elérkezettnek az időt a nagy leszámolásra. „Germánia és a bajorok királya, Lajos az egész Bajorországra kiterjedt újoncozás után a bajorok új városába, Ennsburgba megy. Megjelennek itt a püspökök, a szerzetesek elöljárói, a bajor előkelői… és közös elhatározással döntenek arról, hogy a magyarokat ki kell űzni a bajorok országából… hadat üzennek a magyaroknak, a Duna mindkét partján megindulnak a bajor előkelők harcra kész és támadó sereggel – írja Aventinus, eredeti nevén Johannes Turmair bajor humanista történetíró a XVI. század elején. Kései kútfő, ám hitelesnek tekinthető, mert azóta elveszett, korábbi forrásokból dolgozott.
A had létszámát nem ismerjük, de a történészek egyetértenek abban, hogy a kor egyik legnagyobb és legjobban felszerelt serege indult 907 nyarán a magyarok ellen. „A hadvezérek a csapatokat három részre tagolják. Luitpold, az osztrák határ parancsnoka az északi parton, Theotmar salzburgi érsek a délin halad, a Dunán pedig hajókon a király rokona, Sighard” – folytatja Aventinus.
Megsemmisítő vereséget szenvedtek
A lassan mozgó, nehézkes sereg gyakorlatilag magát vágta többfelé a Duna két partján. Ezt a magyarok ki is használták, számukra ugyanis nem jelentett gondot a folyami átkelés, a lóval való átúsztatás. Hagyták az ellenséget viszonylagos nyugalomban eljutni a mai Poszony környékére, majd július 4-én „egy szuszra” megsemmisítették a déli hadoszlopot.
Kevés frank menekült élve, a vezérek is elestek a csatában, a tartalékcsapatokkal hajón érkező IV. (Gyermek) Lajos király is hajszál híján tudott csak elmenekülni. Aventius szemléletesen írja le őseink lesvetéses, pusztai harci taktikáját: „Mintha fürge lovaikkal akarnák áttörni a harcvonalat, nagy erővel támadnak, hatalmas nyílfelhőt bocsátanak ki. A bajorokat a szaruíjaikból kilőtt nyílvesszőkkel borítják el, majd ismét hátrálnak. Gyorsabbak nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Amikor már azt hiszed, hogy győztél, a legnagyobb veszélyben találod magad… elsöprő rohammal ott teremnek, ugyanolyan hirtelen eltűnnek, először menekülést színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak, nyilaznak, és dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról körbe száguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk rontanak, a megfáradt bajorokat letiporják, legyilkolják…”
„Nagyon szerencsétlen harc folyt Brezalauspurchnál (Pozsony) július 4-én” – írja a Salzburgi Évkönyv. A Sváb Évkönyv pedig így számolt be a végeredményről: „A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták. A bajorok teljes hadseregét megsemmisítették a magyarok”.
A legfényesebb győzelem
Pozsony után a gyepűt egészen az Enns folyóig tolták előre, és bár ezek után is gyakoriak voltak a kisebb határ menti összecsapások, birodalmi méretű sereg 123 évig nem lépett magyar földre. Elterjedt nézet, ámde nem több „városi legendánál”, miszerint Árpád és három fia is életét vesztette a pozsonyi csatában. Való igaz, hogy a nagyfejedelem halálát Anonymus 907-re teszi, ám ez a pozsonyi csatával való ok-okozati összefüggés nem igazolható.
A magyar állam pedig a pozsonyi csatával vívta ki helyét Európában, egyedüliként a sztyeppei népek közül, sokak szerint ezért a pozsonyi csata a magyar történelem legnagyobb győzelme.
