Berobbant a tavasz, zöldül körülöttünk minden, bármerre nézünk, pezsdül az élet. A nyári nagy zsongástól azért még messze járunk, de például egy-egy mackós zökkenésekkel repülő poszméhet már laikusként is ismerősként üdvözölhetünk akár a városokban is. Kora tavasszal a rovarvilág legfeltűnőbb tagjai mégis talán a verőköltő bodobácsok csoportjai, amelyek még a legapróbb, növényekkel borított foltok környékén is feltűnhetnek.
Az egymáshoz tapadt rovarok
Különös ismertetőjegyük piros alapon fekete (vagy fordítva) színezetük – mintha egy tátott szájjal vigyorgó, apró, maszkos arc nézne vissza ránk a hátukról. Semmi mással össze nem téveszthetők:
És ők azok, akik csak nevükben bodobácsok, a látszat ellenére sem bogarak, feltűnő színük és rajzolatuk pedig a ragadozók értő olvasatában így hangzik: nem éri meg velem erősködni! Pedig valójában a légynek sem tudnának ártani.
Aki gyerekként soha nem próbálta a bodobácsokat szétválasztani, továbbra se tegye, maga sem örülne neki, ha ilyen durván beavatkoznának magánéletének intim részleteibe. A fajról Dr. Torma Attila biológust, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársát kérdeztük.
Rossz hírű és rossz ízű társaság
A bodobácsok rendszertanilag a poloskák közé tartoznak, tehát nem bogarak, de a verőköltő bodobács nem is valódi bodobács. A poloskák egy másik, úgynevezett Pyrrhocoridae (a szó vöröseket jelent) családjába tartozik, vagyis verőköltő poloskáról van szó, nevét csupán azért kapta, mert külsőleg nagyon hasonlít a bodobácsokra. A Pyrrhocoridae-k nem egy népes csapat, mindössze 300 fajuk ismert világszerte – az összehasonlítás kedvéért: mezei poloskából csupán Magyarországon ismerünk 300 fajt.
A „vörös poloskák” meglehetősen rossz hírű társaság. Legtöbb fajuk trópusi, szubtrópusi területeken él, a gyapot egyik legnagyobb károsítójaként átkozzák a nevüket. A verőköltő bodobács azonban Eurázsiában, így hazánkban is őshonos és rendkívül elterjedt, illetve behurcolt fajként már megjelent az Újvilágban is.
Gazdasági kárt azonban nem okoz. Mint minden poloska, szúró-szívó szájszervvel rendelkezik, amivel növényi nedveket szívogat, legfontosabb táplálékát a mályvafélék adják, ám nem habozik akkor sem, ha ürülékből vagy állati tetemből tudja kiszívogatni az értékes tápanyagokat. Poloskához méltó módon bűzmiriggyel rendelkezik, de nem mérgező.
A feltűnő színek arra figyelmeztetik a ragadozókat, hogy nagyon rossz ízük van, nem érdemes őket elfogyasztani
– mondja a 24.hu-nak Torma Attila.
Hozzáteszi, hogy a potrohuk felett, megrövidült szárnyukon látható, piros alapon két fekete, szemet mintázó folt pedig minden bizonnyal a rovarvilágban elterjedt mimikrivel áll kapcsolatban: „ne közelíts, úgyis látlak!”
Jobban ismerik a növényeket, mint mi
A telet védett zugokban, egyfajta dermedt állapotban töltik, az első tavaszi meleg csalogatja elő őket. Testhőmérsékletüket nem tudják szabályozni, ezért ezekben a hetekben, hónapokban gyakran láthatunk akár több tucat bodobácsot is a napsütötte talajfoltokon, köveken, fatörzseken. Szó szerint napoznak, hogy aktívabbá váljanak, és megkezdhessék a szaporodást.
Abban is biztosak lehetünk, hogy a közelben van mályvaféle, ezek a rovarok ugyanis nem szeretnek eltávolodni tápnövényeiktől. Sőt, úgy tűnhet, jobban ismerik a növényeket, mint a botanikusok. Közismert ugyanis, hogy hársféléken is táplálkoznak, azt viszont csak mostanában tisztázták a kutatók, hogy a hársfélék nem alkotnak önálló családot, hanem a mályvafélék közé tartoznak.
A verőköltő poloskáknak sok fontos felfedezésben, többek között az X-kromoszóma felfedezésében is volt szerepük, párzási viselkedésüket ma is aktívan vizsgálják. A kívülálló számára is érdekes, látványos jelenség, ahogy a két rovar a potroha végénél „összeragadva” jár-kel a talajon, mintha egyikük csak úgy cibálná maga után a másikat, miközben végzi a mindennapi tevékenységét. Mi történik ilyenkor?
Miért ragadnak össze?
A hím érdeke saját ivarsejtjeivel megtermékenyíteni a nőstényt, ezért az összetapadással igyekszik megakadályozni, hogy más udvarlók is hozzáférjenek. Ez pedig elég biztos formája a nőstény őrzésének.
Egyedfüggő, hogy mennyi ideig tart ez a kölcsönös fogság, mint ahogy az is, melyik fél próbálna előbb szabadulni. Ha aktuálisan sok a nőstény a környéken, akkor az udvarlók inkább arra fordítják energiájukat, hogy minél többet megtermékenyítsenek – ha kevés, akkor inkább biztosra mennek, és állhatatosan kapaszkodnak abba, amelyiket már megszerezték.
Jellemzően a kisebb termetű, vagyis kevésbé »vonzó« hímek próbálnak minél tovább a nősténnyel maradni. Az pedig alkalom adtán megpróbálhatja magáról lerázni, ha talált egy nagyobb, alkalmasabb apajelöltet
– magyarázza a biológus. Hozzáteszi: a fiatal nőstényeket minden hím tovább őrzi. Ezért van, hogy tavasszal, mikor az áttelelés után a fiatal, „szűz” nőstények vannak többségben, általánosságban tovább tart a párzás.
Magyarán tehát a kereslet és kínálat aktuális alakulása, illetve a partnerek közti erőviszony határozza meg, hogy meddig maradnak összetapadva párzás közben: általában néhány órától pár napig terjedő intervallumról beszélünk, de figyeltek már meg több napig eltartó nászt is. A hímek egyébként nem küzdenek egymással a szaporodás jogáért, és meg sem próbálják a másikat letaszigálni a már megszerzett nőstényről.
Már-már társas rovarok
A petékből Kelet-Európában öt stádium után – ez a környezet fizikai és kémiai adottságain múlik – egy hónap alatt kifejlődnek az imágók. Az új generációk közül akadnak, amelyek még a tél előtt párosodnak, a nőstények megtermékenyítve vágnak neki a fagyos évszaknak. Köreikben rosszabbak a túlélés esélyei, ám amelyiknek sikerül, az a következő évben hamarabb tudja lerakni a petéit, utódai előnnyel indulnak. A szülők nem pusztulnak el a párzás és peterakás után, ezért mindig két generációjukkal találkozhatunk, de két telet egyetlen egyed sem él túl.
A verőköltő bodobácsok csoportosan telelnek, a sok test véd a hidegtől, és a ragadozókkal szemben is előnyös a tömeg, de táplálkozni is csoportosan járnak. Torma Attila megjegyzi, egyes tudósok szerint a faj viselkedése már-már a társas viselkedés felé tendál, a nőstényeknél megfigyelhető egyfajta utódgondozás is. Ne gondoljunk azért túl sokra, az „anyai gondoskodás” kimerül annyiban, hogy költőbölcsőt ás a petéknek.
Végül túlélésüket még egy fantasztikus filmekbe illő tulajdonságuk biztosítja, az úgynevezett dimorfizmus. Esetünkben ez azt jelenti, hogy bár a bodobácsok többsége nem tud repülni, a legtöbb populációban időről időre kifejlődnek olyan egyedek, amelyek képesek erre. Elméletben ők a faj túlélésének zálogai – egyszerűen elrepülnek a „veszélyzónából”. A gyakorlatban azonban mára már a verőköltő poloska szárnyas példányai is valószínűleg elvesztették röpképességüket, de ettől a hajlamuk a terjedésre megmaradt: bátrabbak, aktívabbak, többet mozognak, és ténylegesen több száz méterekre elvándorolnak.
