Xerxész, a perzsák nagykirálya Kr. e. 480-ban óriási – a korabeli források szerint több mint kétmillió katonából és 1207 hadihajóból álló – haderő élén indult nyugatnak. Nem kérdés, hogy félelmetes ellenfél volt bárkinek, aki ellen mert szegülni akaratának. „Xerxész vagyok, a nagy király, a királyok királya, minden nemzet és ember királya, a király ezen a nagy földön, itt és messze távol, Dareiosz fia, az Akhaimenida” – szól perszepoliszi felirata annak az uralkodónak, akinek birodalma valóban a Balkántól India széléig terjedt.
És ez a félelmetes király most azért lépett Európa földjére, hogy szétzúzza a görögöket, eltökélve arra, hogy bosszút áll apja, Dareiosz Kr. e. 490-ben Marathónnál elszenvedett megalázó vereségéért.
„Gyere, és vedd el”
Xerxész megállításának feladata Leónidasz, a spártai városállam királyának feladata volt, akinek közvetlen parancsnoksága alá mindössze 300 spártai polgár (homoioi, azaz egyenlő) állt, akik viszont igencsak képzettek voltak a fegyverforgatás művészetében. Mindannyian ugyanazt a kegyetlen, központilag kötelezően előírt kiképzést kapták, amelyet Platón „a fájdalom elviselésének szisztematikus edzéseként” írt le. Hajukat és szakállukat hagyták hosszúra nőni, skarlátvörös köpenyt és tunikát viseltek.
A spártaiakhoz Közép- és Dél-Görögországból még nagyjából 6 ezer további katona csatlakozott, köztük 400 thébai és 700 theszpiai. E két városállam a Görögország középső részén található Boiótiában feküdt. Leónidasz arra a döntésre jutott, hogy védelmi állásait az Észak- és Közép-Görögország közötti úton fekvő keskeny szorosnál, Thermopülánál (Forró Kapu) foglalja el. A legkeskenyebb, nagyjából 20 méter hosszú szakaszon nagyjából 15,5 méter széles átjáró egyik oldalán magasba emelkedő sziklafalak, a másikon a tenger szikláknak csapódó hullámai voltak. Leónidasz e természetes szűkületet akarta arra felhasználni, hogy semmissé tegye a perzsák nyomasztó számbeli fölényét.
A görögök annyira esélytelennek tűntek, hogy Xerxész azt gondolta, ha szembesülnek a feladat reménytelenségével, csata nélkül menekülőre fogják. De a spártaiaknak nem szállt inukba a bátorságuk. Amikor figyelmeztették őket, hogy Xerxésznek annyi íjásza van, hogy nyilaik elsötétítik az eget, egy Diénekész nevű spártai katona állítólag annyit válaszolt: „Akkor árnyékban harcolhatunk velük.”
Minden esélytelenségük ellenére Leónidasz és emberei két teljes napra feltartóztatták a hatalmas perzsa sereget, több tízezer ellenséges katonával végezve. A görögök olyan bátran harcoltak, hogy – Hérodotosz szerint – világossá tették mindenki, elsősorban maga Xerxész számára, hogy „a sok ember között kevés férfi van” a perzsa király uralma alatt.
Nincs bátrabb a földön
Xerxésznek nem kellett volna meglepődnie. Amikor kémei jelentették, hogy a spártaiak védelmi falukon (amelynek maradványai ma is láthatók) kívül birkóznak meztelenül, és hajukat fésülik, Demaratusz, a perzsa király kíséretéhez csatlakozott száműzött spártai király elmagyarázta Xerxésznek, hogy azért teszik rendbe a hajukat, mert meghalni készülnek. Amikor erre Xerxész nevetni kezdett, Demaratusz figyelmeztette, hogy amikor együtt harcolnak, „a spártaiak a világ legbátrabb emberei”, mivel félnek saját törvényeiktől, amelyek előírják, „nem menekülhetnek el a csatából mások előtt, hanem ki kell tartaniuk, győzniük kell vagy meghalni”. A Thermopülánál történtek Demaratusz igazát bizonyították.
Míg a spártaiak gyakorlatilag hivatásos katonák voltak – Xenophón megfigyelés szerint „kisfiú koruktól kezdve tanulták a fegyelmet a szárazföldi harcra” –, a többi, Thermopülánál felsorakozó görög civilben földműves, mesterember, földbirtokos volt, akiket csak akkor szólítottak fegyverbe, ha a szükség úgy hozta. Ugyan róluk általában nem sok szó esik, de a spártaiak mellett ott volt nagyjából 900, helótának nevezett rabszolgájuk is, akik közül sokan uraik mellett harcoltak – és haltak meg.
A Leónidasz parancsnoksága alatt harcoló minden szabad görög hoplitaként harcolt. Védelmüket körülbelül 30 kilogrammnyi bronzból készült páncélzat szolgálta, amelyet ta hoplá-nak (azaz „a karoknak”) neveztek, innen származik a hoplita kifejezés is. Ennek része volt egy sisak, egy mellvért, a lábvértek, illetve egy bronzzal bevont, nagyméretű fapajzs, amely nemcsak azt az embert védte, aki bal kezével tartotta, hanem a tőle jobbra álló bajtársának a jobb oldalát is. Fegyverekből egy falándzsával, egy rövid karddal és egy tőrrel voltak felszerelve.
Bár Hérodotosz számításai szerint Xerxész serege 2 641 610 katonát számlált, és a helyszínen egy későbbi felirat is büszkén hirdette, hogy „itt négyezer peloponnészoszi szállt szembe egyszer 3 millióval”, a mai becslések szerint Xerxész serege 100 és 300 ezer fő között lehetett.
Megbízhatóbb lehet Hérodotosz beszámolója Xerxész sokszínű ármádiájának összetételéről és fegyverzetéről. A teljesség igénye nélkül perzsák, médek, asszírok, baktriaiak, arabok, líbiaiak, etiópok, paphlagoniaiak, frígek és indiaiak vonultak a görögök ellen. A perzsák tiarának nevezett puha fejdíszt viseltek, hímzett ujjas tunikát, pikkelyes páncélt, valamint buggyos nadrágot – utóbbi a tunikát hordó görögöknek szinte szentségtörésnek számított. A perzsák fő fegyvere az íj volt, ezért is lehetett szó az eget elsötétítő nyílvesszőkről. Lándzsáik is voltak, de ezek Hérodotosz szerint rövidebbek voltak, mint görög ellenfeleiké.
Vérfürdő
A spártaiak és a többi görög harcos egymás után verték vissza Xerxész katonáinak újabb és újabb támadásait, először a médeket és a kassúkat, majd – miután a király kezdett türelmetlenné válni – a „halhatatlanok” néven emlegetett elit csapatokét is (ez a 10 ezer válogatott harcos azért kapta ezt a nevet, mert az elesettek helyére a tartalékok közül azonnal új katonák léptek). A spártaiak bemutatták, mennyire képzett katonák. Hérodotosz leír például egy manővert, amelynek során hátat fordítottak a perzsáknak menekülést színlelve, majd a rendezetlenül üldözésükre indulókat hirtelen visszafordulva mészárolták le. Egy másik görög történetíró, Diodórosz azt írja, „a szoros egész földje megtelt holttestekkel”, Hérodotosz szerint pedig Xerxész háromszor is felpattant trónjáról, annyira aggasztotta seregének sorsa.
A források tanúsága szerint a küzdelem ádáz volt és megállás nélküli, a görögöknek a szűk hely tette lehetővé, hogy váltásokban harcoljanak. Diodórosz még azt is leírja, hogy ugyan a görögök váltották egymást, Leónidasz emberei nem voltak hajlandók pihenni, az idősebb és a fiatalabb harcosok külön kis versenyekbe bonyolódtak, hogy megmutassák, ki a bátrabb és ügyesebb.
Soha nem tudjuk meg, meddig tudtak volna kitartani a görögök. Ugyanis a csata második napjának és Xerxész türelmének a végén egy Ephialtész nevű helyi trák görög elárulta a perzsa királynak, hogy létezik egy járható ösvény a hegyek között, amely egyenesen a görögök hátába vezet. Leónidasz csak azután tudta meg ennek a viszonylag könnyen járható útnak a létezését, hogy felállította csapatait Thermopülánál. A spártai király phókiszi katonákat vezényelt az út őrzésére.
Xerxész egyik magas rangú parancsnokát, Hüdarnészt küldte a halhatatlanok élén, hogy kerítse be a görögöket. Hérodotosz szerint éjszaka indultak útnak, és hajnalra értek az út legmagasabb pontjára. Elég kockázatosnak tűnik teljes sötétségben elindítani 10 ezer katonát egy hegyi ösvényen, ezért ezen a ponton Hérodotosz vagy forrásai feltehetően nem pontosan idézték fel az eseményeket. Amikor a phókisziak meghallották a közeledő perzsákat, egy jól védhető helyre húzódtak, mert azt hitték, ők a perzsák célpontjai. Hüdarnészék viszont kaptak a lehetőségen, és kikerülték őket. A modern kori történészek közül sokan kritizálták Leónidaszt, hogy nem spártaiakat küldött az átjáró védelmére, vagy legalább nem adott egy spártai parancsnokot a phókisziak mellé.
Feltartani az áradatot
Öröm volt az ürömben, hogy Leónidasz tudomást szerzett róla: hamarosan bekerítik. Egyesek szerint dezertált perzsáktól tudta meg, mások szerint a király jósa látta meg az áldozati állatokat vizsgálva a közelgő veszélyt. Mindenesetre Leónidasz ekkor egy olyan döntést hozott, amely máig hatása alatt tartja az őt követő generációkat: a többi görögöt útjára bocsájtotta, de a spártaiaknak megparancsolta, hogy maradjanak és harcoljanak, ezzel elég időt biztosítva szövetségeseiknek a biztonságos visszavonulásra.
Hérodotosz szerint Leónidasz azért csak egy maréknyi katonával indult útnak, mert az övé tulajdonképpen csak egy előőrs volt, amelynek feladata Xerxész lelassítása lett volna, amíg az olimpiai játékok, illetve a Peloponnészoszon élők fontos, szigorú fegyvernyugvást is előíró vallási ünnepe, a Karneia után útnak induló erősítés beérkezik. Azonban lehetséges, hogy a spártai király már kezdetektől fogva erre készült. Hérodotosz írja azt is, hogy Leónidasz direkt úgy választotta ki 300 emberét, hogy mindegyiknek legyen már legalább egy élő fia, és egy későbbi forrás, Plutarkhosz arról is tudósít, hogy mielőtt Leónidasz elhagyta volna Spártát, megmondta feleségének, menjen újra férjhez, és hozzon a világra erős gyerekeket.
Diodórosz azt állítja, az ephoroszoknak nevezett, a királyok tevékenységét felülvigyázó spártai tisztviselők megpróbálták rávenni a királyt, hogy több katonát vigyen magával, ám ezt ő visszautasította, azzal érvelve, hogy „látszólag a szoros védelmére vezetem őket, ám valójában meghalni mindenki szabadságáért”. Hérodotosz úgy vélte, Leónidasz a dicsőségért maradt, illetve azért, hogy beteljesítsen egy a delphoi jósdától kapott próféciát, amely szerint a perzsák megsemmisítik Spártát, amennyiben egy király nem áldozza fel az életét a városáért. A modern történészek egy része arra hajlik, hogy ez a jóslat utólagos kreálmány, mások viszont úgy gondolják, Leónidasz maga fabrikáltatta, hogy dicsőségesen mehessen a halálba.
Diodórosz szerint a spártai katonák kérlelték a királyukat, hadd rohanják le a perzsákat, Leónidasz pedig arra utasította őket, gyorsan reggelizzenek meg, mert vacsorázni már Hadészban, azaz a haláluk után, az alvilágban fognak. Hérodotosz kevésbé drámai – ám valószínűleg pontosabb – beszámolója szerint a spártaiak – tudván, hogy nincs esélyük a túlélésre – egy szélesebb részére vonultak a szorosnak az önszántukból velük maradó theszpiaiakkal, illetve a thébaiakkal, akikről a történetíró némi rosszindulattal azt feltételezi, a városuk görög ügyhöz való hűségét bebiztosítandó tartotta őket maga mellett Leónidasz. A modern történészek inkább azt feltételezik, hogy a thébaiak is saját akaratukból maradtak a spártaiak mellett.
A maradék görög sereg olyan elszántsággal harcolt, hogy Hérodotosz szerint saját életükre tekintet nélkül, „őrjöngve” vetették magukat a perzsákra. A történetíró szerint a perzsa tiszteknek korbáccsal kellett rábírniuk embereiket, hogy hajlandók legyenek megközelíteni az ellenséget. Talán a legbátrabb spártai e napon egy bizonyos Eurütosz volt, aki egy rejtélyes betegség miatt előző nap elvesztette látását. Ahelyett, hogy hazatért volna, Eurütosz megparancsolta szolgájának, hogy segítse fel rá a vértjét és a fegyvereit, majd vezesse a csatatérre, ahol belevetette magát a küzdelembe és meghalt.
Mire a Hüdarnész vezette halhatatlanok megjelentek a hátukban, Leónidasz és számos embere már halott volt. De számos bátor perzsát magukkal vittek a túlvilágra, köztük Xerxész két féltestvérét is. Sok perzsa zuhant a tengerbe, másokat saját bajtársaik tapostak halálra a kavarodásban. Homérosz Iliászának ismeretében – amelyben a görögök háromszor is visszaverik Patroklosz élettelen teste mellől a trójaiakat – Hérodotosz azt írja, a spártaiak még őket is felülmúlták, miután négyszer verték vissza a Leónidasz holttestét megszerezni akaró perzsákat.
Miután bekerítették őket, a maradék spártaiak és theszpiaiak egy kiálló hegyfokra vonultak vissza. A thébaiakkal elvesztették a kapcsolatot, ők pedig megadták magukat, Xerxész később saját jelvényét billogoztatta rájuk. Ekkorra már a legtöbb spártainak eltört a lándzsája, ezért kardokkal és tőrökkel harcoltak, sőt egyenesen puszta kezükkel vagy fogaikkal. De még így is olyan félelmetes ellenfélnek bizonyultak, hogy a perzsák végül inkább lenyilazták őket ahelyett, hogy közelharcban küzdjenek meg velük. A csata utolsó pillanataiban a perzsák nyilai valószínűleg tényleg elsötétítették az eget.
Amikor a küzdelem véget ért, Xerxész még mindig olyan haragos volt, hogy levágatta Leónidasz fejét, és egy karóra tűzette. Hérodotosz szerint a perzsák veszteségei olyan megalázóan nagyok voltak – körülbelül 20 ezer ember –, hogy a perzsa király kénytelen volt nagy műgonddal elrendezni a csatateret: a spártai holttesteket közszemlére hagyta, miközben saját elesett katonáinak tömegét elszállíttatta, hogy ne látszódjon, milyen sokan haltak meg milyen kevesek kezétől. De a helyszínre vitt görög látogatókat nem tudta átverni, mivel ők rögtön látták, hogy a spártaiakként bemutatott holttestek egy jó része helóta volt.
Évekkel később Leónidasz maradványait hazaszállították Spártába, ahol évenkénti játékokat is rendeztek tiszteletére. A csata helyszínén, a spártaiak utolsó hadállásának helyén egy oroszlánnal díszített emléktáblát helyeztek el, rajta Szimónidész epigrammájával: „Itt fekszünk, Vándor, vidd hírül a spártaiaknak: / Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.” (Ponori Thewrewk Emil fordítása)
Lelkesítő példa
A nevükben Spártát szerepeltető sportklubok, vagy éppen a 2007-es 300 című amerikai film népszerűsége jól mutatja, milyen hatást tett az utókorra a spártaiak bátor helytállása. De ennél jóval mélyrehatóbb volt ez a hatás. Leónidasz és 300 embere modellként szolgált arra vonatkozóan, milyennek kell lennie egy spártai harcosnak. Thuküdidész athéni történetíró később így fogalmazott:
Úgy tartották, sem erő, sem az éhség nem veheti rá arra a spártaiakat, hogy fegyvereiktől megváljanak, hanem ragaszkodnak hozzájuk és harcolnak, ameddig képesek, halálukig.
Ez a mentalitás magyarázatul szolgálhat annak a két spártainak sorsára, akik egyedül élték túl a csatát. Pantitészt hírvivőnek küldték Thesszáliába, és amikor hazatért, olyan súlyos csorba esett a becsületén, hogy szégyenében felakasztotta magát. A másik férfi, Arisztodémosz azért élte túl az eseményeket, mert ugyanabban a betegségben szenvedett, mint Eurütosz, de ahelyett, hogy maradt volna harcolni, a hazatérést választotta. Spártában azonban „reszketőnek” bélyegezték, és soha többé egyetlen polgár sem szólt hozzá.
Ugyan a thermopülai csata a görögök vereségével ért véget, Leónidasz hősies helytállása inspirációt biztosított a többi görög számára is. Még ugyanabban az évben Themisztoklész, az athéni flotta parancsnoka a spártaiak taktikáját lemásolva tette semmissé a perzsa flotta számbeli fölényét, hogy Szalamisz szigeténél, egy szűk tengerszorosban mérjen döntő vereséget a perzsákra. A következő nyáron Leónidasz unokaöccse, Pauszaniasz Plataiainál 40 ezer görögöt vezetett győzelemre Xerxész unokatestvére, Mardoniosz ellenében, és ezzel kiűzte a perzsákat a görög anyaföldről. Diodórosz úgy vélte, Leónidasz és emberei többet tettek a görög szabadságért, mint a Szalamisznál és Plataiainál harcolók, mert Leónidaszék tettei elcsüggesztették a perzsákat, miközben felbátorították a görögöket, hogy kövessék példájukat. Egy olyan görögre, akit bátor tettekre tüzelt a thermopülaiak bátorsága, jó példa a spártai Arisztodémosz, aki a plataiai csatában esett el, miután rohamra indult az ellenséges katonák sűrűjébe.
De a thermopülai csata legnagyobb hatású öröksége az úgynevezett „görög aranykor”, amely utána következett. Ha a perzsák végleg meghódítják és lerombolják Athént, ezzel eltaposták volna a bimbózó athéni demokráciát is, és ma nem csodálhatnánk szájtátva az Akropolisz csodálatos építményeit, vagy olvashatnánk olyan történetírók, drámaírók vagy filozófusok műveit, mint Thuküdidész, Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész, Arisztophanész, vagy éppen Platón. Ez mind nem jöhetett volna létre Leónidasz és embereinek szabadságukért való bátor kiállása nélkül. Ahogy William Golding írta egy 1965-ös, A forró kapuk című esszékötetében: „Egy kicsi Leónidasz van abban a tényben, hogy oda mehetek, ahova akarok, és azt írhatok, amit akarok. Hozzájárult ahhoz, hogy szabaddá lehettünk.”
