Heritage Art / Heritage Images / Getty Images
Tudomány

Jézus születése átírta a naptárt

Január 1-jét Róma második királya jelölte ki évkezdetnek, ezt Caesar később megerősítette. A világtörténelem leghosszabb éve 445 napból állt. A kereszténységgel sok szempontból új időszámítás kezdődött.

A szoláris évet már ötezer évvel ezelőtt, az egyiptomi Óbirodalom tudósai is nagyjából 365 napra osztották, mai naptárunk őse viszont Rómából származik. Kezdetben viszont csak 10 hónapot tartottak számon, az év márciussal indult: a mezőgazdasági munkák szempontjából irreleváns mai január és február időszakára egyfajta szürke zónaként tekintettek.

A rómaiak is a 365 napos évet vették alapul, de csak a március elejétől december végéig tartó 304 napot tartották számon. A pontifex maximus egyik legfontosabb feladata pedig az évkezdet, azaz március calendae-jének kihirdetése volt, innen származik a kalendárium kifejezés. Róma második királya, Numa Pompilius aztán bevezette a januárt és a februárt, majd egy egyszeri, logikusnak tekinthető lépéssel január elsejét jelölte ki az új év kezdetének.

A szökőnapokat azonban sokáig nem vették figyelembe, ez pedig az évszázadok során jókora eltérést okozott, amit Julius Caesar orvosolt. Pontosabban az általa megbízott egyiptomi csillagász, Szoszigenész Kr.e. 46-ban. A természet és a kalendárium szinkronba állítása plusz napok beiktatását igényelte, ezért

ez volt a világtörténelem leghosszabb éve: 445 napból állt.

Új évkezdet: december 25.

A kereszténység átvette a római naptárt, és a világi év első napjává is az egyházi év kezdete, Jézus születésének dátuma, azaz december 25. vált. Közismert, hogy az egyház gyakran integrált pogány ünnepeket sajátjai közé, ami nagyban megolajozta elfogadottságát, és az „istentelen szokások” felszámolását.

Karácsony esetén erre a téli napfordulóhoz kötődő szaturnáliát vagy a Mithrasz-kultuszt szokták emlegetni, hiszen Jézussal is a fény érkezett meg a világba, miként a napforduló után már a sötétség visszaszorulásának, a világosság térnyerésének lehetünk tanúi. A valóság viszont korántsem ennyire egyszerű, sőt:

a Krisztus életeseményeiről megemlékező keresztény ünnepek időpontjai a III-IV. század fordulóján szilárdultak meg, a kevés forrás okán viszont nagyon kaotikus a kép, az egymásutániság, az ok-okozati összefüggések sokszor nem egyértelműek

– mondja a 24.hu-nak Körmendi Tamás történész, az ELTE BTK Történeti Intézet igazgatóhelyettese, a Történelem Segédtudományai Tanszék vezetője.

A szaturnália többnapos, a mai szilveszterhez hasonló bolondos ünnep volt, december 17-étől egy hétig, nagyjából a téli napfordulóig tartott. Egyes császárok próbálták megzabolázni, három napban maximalizálták, ám a széles tömegeket ez nem igazán tartotta vissza, továbbra is egy hétig folyt a buli. Dátum szerinti egyezést a Sol Invictus, azaz a Legyőzhetetlen Nap 274-ben bevezetett ünnepével találunk, amit december 25-én tartottak. Csakhogy.

Universal Images Group / Getty Images

A tyúk vagy a tojás?

Csakhogy a keresztény vallás hivatalos elfogadásáig, az úgynevezett konstantini fordulatig, a korai egyház következetesen és határozottan a pogány hagyományokkal szemben, azoktól tudatosan távolságot tartva határozta meg magát. Maga a konstantini fordulat hosszabb folyamat volt, 306-337 között szokták megadni Nagy Konstantin uralkodásának kezdő és végdátumával.

Utána a pogány ünnepek integrálása lassanként valóban határozott törekvéssé vált, de a IV. század első feléig épp az ellenkezőjét látjuk. Innentől kezdve adja magát a kérdés, hogy mikortól tekinthetjük december 25-ét Jézus születési dátumának – főleg úgy, hogy a biblikus adatok inkább tavaszi születésre utalnak.

Alexandriai Szent Kelemen 200 körül még áprilist említ, majd a IV. századra a nyugati birodalomfélben már a december 25-ei, keleten január 6-ai dátummal találkozunk. Hogyan alakult ez ki? A II. és a III. század fordulójáról származnak az első adatok arról, hogy Jézus kereszthalála és fogantatása ugyanazon a napon történt: a fogantatás ünnepe március 25., innen kilenc hónap december 25.

Ami tehát biztos, hogy Jézus születése legkésőbb a IV. századtól létező ünnep december 25-én, és valószínűleg nem pogány ünnep integrálása céljából, hanem egyháztudósok számításai, érvelése alapján került erre a napra.

A közjegyzők egyszerűségre törekedtek

A középkorban Európa nagy részén, a Német-római Birodalom területén és többek között Magyarországon is Krisztus születése jelentette az évkezdetet, de például francia földön ez a húsvét volt, ami mozgó ünnep. A XIII-XIV. században minden addiginál nagyobb szerephez jutott az úgynevezett magánjogi írásbeliség, a pápai vagy császári felhatalmazás alapján működő hivatalos személyek, a közjegyzők is oklevelek nagy tömegét adták ki.

Az egyházi iratok keltezése rendkívül bonyolult volt a laikus többség számára, mint például Szent Fábián utáni szerda, március idusa előtti ötödik nap, vagy ha mozgó ünnephez kötötték: hamvazószerda utáni péntek.

A kor közjegyzői viszont senkiben nem hagytak kétséget, egyszerűségre, közérthető, pontos és egyértelmű dátumozásra törekedtek, mint annak idején Caesar, és ahogy mi is alkalmazzuk a dátumokat. Ehhez pedig évkezdésként többnyire a január elsejéhez igazodtak, az „alulról jövő kezdeményezés” pedig a XVI. századra átszivárgott a klerikus és állami gyakorlatba is: megszilárdult és állandóvá vált.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.