Bár I. Miklós cár könyörületességre intette Ferenc Józsefet, az ifjú uralkodó mindenképpen példát akart statuálni a szabadságharc kézre kerített vezetőivel. Igaz, még ő is elutasította Haynau kérését, aki a foglyokat statáriális eljárás keretében akarta kivégeztetni.
Világos után különleges katonai törvényszékek alakultak, a később kivégzett 13 honvédtiszt elleni eljárást Aradon, Karl Ernst törzsbíró vezetésével folytatták le. A haditörvényszék elé állított tisztek elleni vád elsősorban fegyveres lázadás volt, amit a Függetlenségi Nyilatkozat kiadása – 1849. április 14. – után szolgálatban maradók esetében felségárulásnak minősítettek – írja a Rubicon.hu.
Koncepciós per
Kimondhatjuk, hogy a per számos szempontból koncepciós jellegű volt, hiszen Haynau köreiben már a tárgyalások előtt döntöttek a halálos ítéletről, a vádak pedig jogi szempontból is aggályosak voltak. A felségárulás azért volt vitatható, mert Ferenc József a törvények értelmében nem volt legitim király, a fegyveres lázadás vádjának pedig többek között az mondott ellen, hogy Ferdinánd 1848 októberében törvénytelenül oszlatta fel a magyar országgyűlést.
A vádlottak nem részesültek méltányos eljárásban – ugyanis a vád képviselte a „védelmet” is –, vallomásaikat csak kivonatosan rögzítették, az ítéletet pedig két nappal a kivégzés előtt tudatták velük. A törvényszék – Haynau kívánságának megfelelően – szeptember 26-án valamennyi honvédtisztet kötél általi halálra ítélte. Négy fő ügyében Ernst enyhítésért fellebbezett Haynauhoz, aki Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Schweidel József és Kiss Ernő esetében az ítéletet golyó általi halálra változtatta.
Az enyhítést az első két esetben az indokolta, hogy Dessewffy és Lázár az osztrákoknak adták meg magukat, Schweidel és Kiss pedig viszonylag jelentéktelen szerepvállalása miatt részesült főparancsnoki „kegyben”.
Nem véletlen a dátum
Ezzel párhuzamosan gróf Batthyány Lajos, az első felelős kormány miniszterelnöke ellen is eljárás indult. Az előre borítékolt döntés szintén a halálos ítélet volt, ám az ítészek kezdetben úgy gondolták, az uralkodó később kegyelmet gyakorol majd a gróf felett, ez végül nem valósult meg. A jogi szempontból ugyancsak aggályos eljárás előtt ugyanis Ferenc József szabad kezet adott Haynaunak az ítéletek végrehajtása szempontjából, és átadta neki a foglyot.
Haynau az ő esetében is ragaszkodott a legmegalázóbb kivégzési módhoz, az akasztáshoz, azonban Batthyány egy becsempészett tőrrel olyan sérüléseket tudott magának okozni, amelyek lehetetlenné tették az akasztást.
A miniszterelnök és a tizenhárom, Aradon fogva tartott tiszt kivégzését Haynau szándékosan október 6-ára, a bécsi forradalom és Latour hadügyminiszter meggyilkolásának évfordulójára időzítette. Egyértelművé tette, hogy az eljárások célja a bosszú és nem az igazságszolgáltatás volt.
Egymás után mentek a halálba
Aradon hajnali fél hatkor a négy golyó általi halálra ítélt tisztet – sorrendben Lázárt, Dessewffyt, Kiss Ernőt és Schweidelt – végezték ki először, utánuk következtek a kötélre szánt tábornokok hat órakor. Poeltenberg Ernő volt az első, majd Török Ignác, Láhner György, Knezich Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly gróf, Aulich Lajos, majd Damjanich János. A legszörnyűbb büntetés így Vécsey Károly grófnak jutott végig kellett néznie társai halálát.
A 13 mártír honvédtiszt a szemtanúk szerint bátran állt hóhérai elé, akik elrettentésül estig kinn hagyták a holttesteket. Számításaik nem váltak be, ezzel a lépéssel ugyanis csak azt érték el, hogy a közeli falvakból több ezren zarándokoltak a vesztőhelyre. Batthyány Lajost ugyanezen a napon Pesten az esti órákban, az Újépület zárt udvarán állították kivégzőosztag elé, majd a ferencesek belvárosi templomában helyezték végső nyugalomra.
