Világszinten egyre égetőbb probléma a beporzó rovarok számának drasztikus csökkenése, egyes régiókban az eltűnése. Kína némely területein például a gazdálkodók már kézzel termékenyítik meg haszonnövényeiket, és közszájon forognak „jóslatok”, hogy a beporzók eltűnésével az emberi civilizációnknak is vége. Mindez együtt már jócskán átlépte a közvélemény ingerküszöbét akkor is, ha nem kimondottan aranyos, ölelgetni valóan puha, szőrös állatokról van szó, hanem méhekről, legyekről, lepkékről, bogarakról, darazsakról.
Tudósok évtizedek óta szállítják az egyre elkeserítőbb kutatási eredményeket, mindenki egyetért abban, hogy valamit tenni kell, de átfogó beavatkozás mindeddig nem történt. Ezen változtathat az unió által támogatott, 7,5 millió eurós projekt, melyben 14 európai ország és Kína 25 intézményének kutatói, civil szervezetei, ipari és szakpolitikai szakértői vesznek részt. Ez az EU Horizon 2020 Safeguard projekt.
Amiben más, talán több, mint az eddigi hasonló kutatások, hogy itt az elvárt eredmény egy olyan javaslatcsomag kidolgozása, amely rendszerszintű, komplex és gyakorlati megoldást nyújt a problémára. Dr. Báldi András ökológussal, az MTA doktorával, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadójával, az interdiszciplináris európai projekt magyarországi vezetőjével beszélgettünk.
Ritkulnak a specialisták
Érdemes azzal kezdeni, hogy világszinten elképesztően sok faj végzi a növények beporzását, Európában elsősorban rovarokat értünk beporzók alatt, a projekt is rájuk, még pontosabban a vad beporzókra koncentrál. A legfontosabbak közülük a lepkék, a zengőlegyek, egyes darazsak, mindenekelőtt pedig a méhek. Utóbbi csoportnak a kontinensünkön 2000 faja ismert, hazánkban ebből 700 honos, és közülük mindössze egyetlenegy a mindenki által ismert házi- vagy más néven mézelő méh. Róla azonban az ember képes gondoskodni.
Sokszínű és nagyon népes társaság, de pont ez a lényeg: az eltérő virágformák, az időjárási körülmények, de még a napszakok is más és más tulajdonságokat, testformát kívánnak. A beporzó rovarok között pedig minden kihívásra megtaláljuk a kiválóan alkalmazkodott »specialistát«
– mondja a 24.hu-nak Báldi András.
A háziméhek számát bármilyen viszonylatban meg tudjuk adni, de még megközelítő becslés sincs arra, mely régiókban hány „kollégával” osztoznak a munkán. Annyi látszik tisztán, hogy mind a faj- mind az egyedszám drasztikusan csökken, a tendenciát pedig egy viszonylag „régi”, de annál szemléletesebb példával tudjuk érzékeltetni.
Húsz évvel ezelőtt Báldi Andrásék egy holland–magyar közös kutatást végeztek a két ország gyepein. Hollandiáról tudni kell, hogy szinte minden négyzetméterén intenzív mezőgazdaság folyik, még a legelőkön is aktívan beavatkozik az ember növényvédőkkel és műtrágyákkal. A holland gyepeken a házin kívül három méhfaj egyedeit sikerült befogniuk, míg itthon ugyanakkora területen, ugyanazzal a módszerrel 124 fajt.
Igaz, „akkor még” mi is sokkal jobban álltunk, ma már ez a több mint harmincszoros előny bizonyára sokat olvadt. Sőt, már hazánkban is működő gyakorlat, hogy fóliasátrakba méhcsaládokat bérelnek a beporzás elvégzésére.
Fennmarad az emberiség
A növények szaporodásának kulcsa, hogy a hímivarsejtek az egyik virágról a másik, nőivarú virágra kerüljenek, amit végezhet a szél, de az esetek többségében valamely állat közreműködésére van szükség. Ha nincsenek beporzók, a növények nagy része kipusztul, az ökoszisztéma a feje tetejére áll: Európában a vad növények 80, míg a termesztettek 84 százaléka igényli munkájukat a puszta fennmaradásához.
A búza, a kukorica, a szőlő például a szélre bízza magát, de gyümölcsfáink, a paradicsom – elszakadva kontinensünktől pedig a kávé vagy a kakaó – kizárólag a beporzók segítségével élhet túl, és persze hosszan sorolhatnánk még a fontos gazdasági növényeket. A cikkünk elején említett „világvége-jóslattal kapcsolatban” az ökológus úgy fogalmaz:
Beporzók nélkül nem lehetetlen, hogy fennmarad az emberiség, de csakis a jelenlegitől eltérő formában.
Utak mentén, parkok szélén
A beporzókat fenyegető legfontosabb tényező a földhasználat. Rengeteg vegyszer kerül ki a földekre a termés maximalizálása és a kártevők, gyomok minimalizálása érdekében, ami közvetett és közvetlen módon is károsan hat a rovarokra. A vegyszerek elpusztítják az állatokat, illetve, ami nekünk gyom, az nekik táplálék. Lenne. A monokultúrák, a végeláthatatlan napraforgó vagy repceültetvények a virágzás idejére terített asztalt kínálnak, de előtte és utána Magyarországon is a táj bő 40 százaléka a beporzók számára „zöld sivatag”, ahol nem találnak élelmet.
Európa körülbelül fele ilyen agrártáj, és ott van mellette a rengeteg beépített, leaszfaltozott, betonba öntött terület, a fontos rovarok potenciális élőhelye kevesebb mint a felére csökkent.
Báldi András tudósként úgy véli, meg lehetne oldani, hogy mindenki jól járjon, ehhez az egyik legfontosabb az élőhelyek visszaállítása, de nem feltétlenül az ember „kárára”. A végtelen hosszúságú utak és vasutak szegélye például megfelelő kezeléssel remek lehetőségeket teremtene, mint ahogy a városi parkok is.
Nyolc százalékkal már boldog a természet
A nagy mezőgazdasági táblákban úgynevezett biodiverzitás-szigeteket lehetne létrehozni, olyan „foltokat”, amelyekre visszaengednénk a természetet. A modellt nemrég Angliában vizsgálták, és működik. A farm nyolc százalékán alakították ki a természetes élőhelyet a gyengébb minőségű, nehéz terepen fekvő, túlzottan vízjárta, egy szóval egyébként is „macerás helyeken”.
A természet gyorsan átvette az uralmat, és úgynevezett ökoszisztéma-szolgáltatásokkal meg is hálálta: a bőséges beporzásnak és a kevesebb kártevőnek köszönhetően a gazdálkodónak egy penny vesztesége sem volt. Emellett vadvirágos, csalitos részeken az apróvad is búvóhelyet talált, ami ugyancsak nem elhanyagolható, Európa szántókhoz kötődő madár- és emlősfajait is jócskán visszaszorította élőhelyeik elvesztése.
Az EU Horizon 2020 Safeguard projektben az ilyen és ehhez hasonló megoldások és sok egyéb új kutatási eredmény áll majd össze gyakorlatorientált, átfogó keretrendszerré. A tervek szerint 2025-re.
